József Attila- és Balázs Béla-díjas író, dramaturg, 1944. augusztus 12-én született Budapesten. 1963-tól 1965-ig magyar tengerjáró hajókon szolgált. 1970-ben diplomázott az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) filozófia-olasz szakán. 1970 és 1994 között a Mafilm rendezőasszisztense, dramaturgja, forgatókönyvírója volt. Költőként indult, majd áttért a prózára. Parabolisztikus regényeiben és filmforgatókönyveiben főként történelmi témákat dolgoz fel. Regényei közül a Lavina, A birodalom ezredese, a Vadon a legismertebbek. Jelentős filmforgatókönyvei a Mephisto, a Redl ezredes, a Hanussen, az Eszmélet, az Amrita Sher-Gil, a Római álom, a Morfium. Többször bemutatkozott filmrendezőként is: Archaikus torzó, Együtthatók, Anyám. Tagja a Magyar Írószövetségnek, a Magyar Írók Egyesületének, a Magyar PEN Club Intézőbizottságának, a Magyar Film- és Tv-művészek Szövetségének, a Forgatókönyvírók Céhének és a Magyar Művészeti Akadémia irodalmi tagozatának. Művészetének elismerései, kitüntetései: Cinema Narrativa, Agrigento (1982), az év legjobb forgatókönyv díja, Cannes (1981), József Attila-díj (1976), Balázs Béla-díj (1990), Babérkoszorú (2000), a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének nagydíja (2001), a IX. kerület díszpolgára (2001), Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje (2004). 

 

http://www.irodalmijelen.hu/2013-jul-17-2047/alomnak-akarom-dobai-peter-versei

 

TEMESI FERENC

József Attila- és Babérkoszorú díjas író, műfordító, 1949. november 30-án született Szegeden. 1974-ben a szegedi egyetem magyar–angol szakán szerzett diplomát. Budapesten az Egyetemi Könyvtárban, majd a Fiatal Művészek Klubjában dolgozott. 1975-től szabadfoglalkozású író. Írói világa színes, sokféle élményterületről és tradícióból táplálkozik: a szegedi hagyományból éppúgy, mint az angolszász lírából vagy az 1970-es évek avantgárdjából és popzenéjéből. Legismertebb műve az önéletrajzi fogantatású szótárregény, a Por című kétkötetes családregénye, illetve a 2012-ben megjelent, Bartók című monumentális regénye. Egyéb regényei (Híd, Pest, Királyáldozat) mellett esszéi, elbeszélései, műfordításai is megjelentek, de írt drámát és forgatókönyvet is. 2001 óta a Magyar Írószövetség Választmányának tagja és a Magyar PEN Club alelnöke. 2004-től a Magyar Művészeti Akadémia tagja. Munkásságáért 1988-ban József Attila-, 1992-ben Nagy Lajos-díjat kapott. Híd című regénye 1993-ban az év könyve lett. 1994-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztjével, 2011-ben a Magyar Köztársaság Babérkoszorúja díjával tüntették ki.*

 

Kisembernek is lehet nagy igaza, de annyit is ér vele, mondta egy hülye író, aki alighanem én voltam valamikor. Pedig mindannyian Magritte és Chaplin keménykalapos kisemberei vagyunk, akik nagyon is különbözünk egymástól, semmi több. Nincs nagybetűs történelem, csak kis történetek vannak. Ha van valami, amit ki tudok mondani, és ki is mondtam már: csak ember és rongyember van. „Bírni el pici egér hátán egész ház, ha bebújni lyuk?”, kérdezte Domonkos István a „Kormányeltörésben”.

Ne félj az ellenségeidtől, a legtöbb, amit megtehetnek, hogy megölnek. Ne félj a barátaidtól, mert maximum elárulhatnak. A közönyösöktől félj, akik megengedik, hogy mindez megtörténjen ezen a földön. Apám megérhette, hogy kedvenc színésze, a gőgös Bessenyei mondta el az „alföldi” címszót a „Porból”, a regényből, amiért öregkorában megsüvegelte a város. Ezt adhattam neki. Ez a címszó volt belőle a kedvence. Nem tudta, de most megmondom: rá gondoltam, miközben írtam. Ennyi.

Júdás a saját tanítóját árulta el.  A titokzsaruk lehetővé teszik, hogy mindez megtörténjen a te egyetlen életedben. Az önkéntes rendőrök országában, akik igazoltatáskor karszalagot viseltek. Ha elfogadod a szabályokat, játszanak veled. Te vagy a hunyó mindig. Foster írta: „Ha a hazám és a barátom elárulása közt kéne választanom, remélem, lenne annyi erőm, hogy a hazámat válasszam.” Apám barátai mindkettőt árulták el egyszerre, megmutatva, hogy az eredendően sztálinistának megmaradt gépezet miféle jellem nélkülieket termelt ki, és nyomorított meg. Francis Bacon, akiről sokan azt hitték, hogy maga Shakespeare, barátai elárulása után írta meg, hogy a tudás hatalom. Főként a gonoszok kezében az.

 Kung Fu-dze tudta, hogy csak a csönd a legjobb barát. Apám végül is ezt választotta. Lemondta az újságot, nem nézett tévét. Nem akarta látni a hatalomban díszelgő, vagy a halálozási rovatban szereplő egykori barátait. Már csak így tudta megőrizni tartását. Nem volt többé fegyvertársa, eszmetársa, munkatársa, polgártársa, honfitársa – nem osztozott már semmin. Csak anyám maradt az ő társa. Öregkorukra végre útlevelet kaptak, és beutazták azt az Európát, amit fiatalon szerettek volna beutazni, s amely nem törődött velük soha.

(Bennem egy rendőr szunnyad. Ami ebben a könyvben felébredt. Elfelejteni nem fogom. Azt se, hogy a paradicsomszósz vérből volt a levesben főtt hús mellé a kádári KONSZOLIDÁCIÓBAN, csak nem vettük észre.)

Rólam külön jelentés apám anyagában csak egy volt. Mert 1967/68-ban volt a középiskolai tanulmányi verseny. Apámnak tehát (ebben is) igaza volt. A cég a 267. sorszám alatt „szereplő” ifj. TF-ről adott rövid jelentésében megírta, hogy az apámat „különösen veszélyes elemként tartják nyilván”. Rólam semmit. De Pesten már nem számított az apámról való tudás, csak az, hogy én mit tudok. Nem tudtak keresztbe tenni Temesi Ferenc Ferenc fiának 1971-ben se. Ösztöndíjat kaptam Angliába, ketten kaptunk az egész Bölcsészkarról. Ekkor engem is be próbáltak szervezni a szervek. Na, nem durván, óvatosan. Behívattak, ezért: Hallottuk, hogy ösztöndíjat kapott Angliába. Tartsa nyitva a szemét az elvtárs! Én?! Londonban? Mit tudhatnék én Londonról, amit maguk már nem tudnak? Én egy megbízhatatlan fecsegő vagyok, már a sarkon elmondom, hogy… Majd találkozunk, amikor visszajön. Viszontlátásra. De nem találkozunk!, mondtam az egyenruhásnak. (A kapu alatt lett csak a hátam nedves, de nem a géppisztolyos őrtől, hanem mert belém villant, hogy a „nem találkozunk” az ő szótárukban azt is jelenthette, hogy én nem jövök vissza.) KISZ-titkárság ide vagy oda, utánam szúrtak, 1968. március 20-án. Igaza volt hát apámnak: el kellett indulnom azon a versenyen. Az ő távja a férfi 1500 méter volt. Az enyém? Hosszú távú álmodás.

Az érmegyűjtésbe menekült apám meg a tanyára. Győző bácsi, a barátja a múzeumból, szabadkőműves volt, ezért köhögnie kellett. Erről az egyetlen emberről tudta meg apám életében, hogy jelentésre kényszerítették.

Csak az tud igazán elárulni, aki bévül van a bizalmadon. Tisza jelentései pontosak voltak. Temesi Ferenc ügyében 1961-től folyamatosan foglalkoztatták „Tisza” fn. informátort. Egész 1971-ig.  Németh Istvánnak hívták. Na és? Százezer becsületes magyart hívhatnak így. A valódi neve is átlagos volt, mint a fedőneve. Gyakorlatilag nem jelent semmit. Pista bácsi segítségével zárták magába apámat. Fizikailag egyre kisebb lett. Élt (volna) 79 évet. (1914. márc. 11.–1993. júl. 5.)  Olyan kisszerű ez az egész jelentésügy, mint Szeged, amely nagynak hiszi magát. De apám halála… Június 30-án, halálunk napján, Kati sírját nem találtam a ceglédi temetőben. Elvitték a Dunántúlra, édesapja hamvaival együtt, mondta a gondnok. Halottan ültem a ceglédi állomáson. Egyszerre jött be a pesti és a szegedi gyors… Valami azt súgta, a szegedire szálljak, bár nem volt nálam semmi személyes holmi. Így az utolsó öt napon még együtt lehettem apámmal. Haza akartam vinni, a Tündér utcába, hogy köztünk haljon meg (az utolsó kívánsága volt ez), de az osztályos orvos, gyerekkori barátom, osztálytársam lebeszélt róla. Belehal, mondta. Az első nap még a felét értettem, amit mond (anyám semmit), a másodikon a felét, a harmadikon a harmadát. Nem vittem haza, nem hívtam hozzá papot, és nem borotváltam meg utoljára. Ezt a hármat már sose bocsátom meg magamnak, bár meggyóntam, és feloldoztak. Ha magamnak se bocsátok meg, hogy képzelitek árulók, hogy nektek igen?! Egyetlen dologra számíthattok. Mindennap elmondom az imámban: „…miként mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”.

 „Mindenkinek joga van személyes adatai védelméhez, valamint a közérdekű adatok megismeréséhez, és terjesztéséhez.” Ezt íratták velem alá a levéltárban. Ha ez nem közérdekű, akkor mi az? Én nem hiszek csip-csup dolgokban, mert én látok. Mindannyian a kezemben vagytok, mert mindannyiótokat meg tudlak írni. Az apám fia vagyok. Ti mondtátok rám, hogy nacionalista. Én patrióta vagyok. Védem a nemzetem. Nem támadok. Még vissza se ütök. Egy világban, amely össztermelésének 3,5-szeresével tartozik. Kinek is? Saját magának, végső soron.

Ahogy vesszük elvtársak, mondták volt a cégnél. Mi mindent megtehetünk. Ha úgy vesszük, akkor ez a Temesi tanító már nem is ellenség. Elhárítottuk a szocializmus legyőzhetetlen útjából.

Az utolsó két jelentésben (egy „Székely János” fedőnevű tégla malterozta össze) már üzent apám a szerveknek. Már tudta. Igen, akkor már tudta, hogy figyelik, és jelentenek róla. Csak nem tudta őket azonosítani. Nekem könnyű, ennyi anyag olvastán, és ennyi év távolából.

„Székely”, apám utolsó téglája kezdetben pontatlanul írt: „Kémikus fia és bölcsész lánya szépen halad.” A cím is rossz volt:  Tündér u. 13/a, pedig aztán csak beügyeskedte magát hozzánk ez a  téglatörmelék,  és jelentette is, hogy 68 május 23-án miket mondott apám a csehszlovákiai, a francia és a vietnami–amerikai helyzetről.

Június 10.: hosszú séta. A Tisza-parton mit keresek? Hát egy téglát. Húsz forintért árulták különben éjszakánként a Stefánián a huligánok. „Feszültség alatt álló nyugalom. A politikától elfordultak az emberek. A városiak csak halmozni akarnak. Berendezési tárgyakban, utazásban, pénzben és autóban. (…) A szólamok hangoztatása mögött a jobblét láza reszket. (EZ A „SZÉKELY” KÖLTŐNEK INDULT, JUJUJ! ILYET APÁM AZ ÉLETÉBEN NEM TALÁLT VOLNA KI. PRÓZAI ALKAT VOLT, HOGY ÚGY MONDJAM.)

Temesi Ferenc Sz(emélyi) dossziéjának F(igyelő) dossziévá való visszaminősítése már megindult. De a tégla jelent: „Egy-egy gyári munkás elégedetlenkedik, de ez is csak egy-egy havi borítékra vonatkozik. Egy jobban sikerült hónap elmossa a hangulatát. (sk. írta Székely költő eszetetet.) Kérdés mekkora terhet bírna el társadalmunk. Hajlandó volna-e áldozatvállalásra. Lehetne-e a magyar társadalomra számítani egy erőpróba esetén akár egyik-akár másik félnek. Sajnos erre nemmel kell felelni. Társadalmunk ma elfogadja az adott helyzetet. Belenyugodott és törődött (ÍGY!) mint az élet lehetséges rendjébe. De nem hajlandó terhek vállalására sem. És ez jelent egy bizonyos nyugalmi feszültséget. (EZ VOLT A TÉGLA MÁNIÁJA.) Vágy gyötri a társadalmat (!)  egy emelkedettebb életforma, az önérdeknél nagyobb dolgok felé. Ez a nosztalgia nyilvánul meg a kulturális termékek, a könyv, zene, film felé való fordulásban. Ez fordítja tekintetét a külföld eseményeire is – itt halmozódik fel valami, jól nem tapintható, bizonytalan, össze nem fogható és nem adatolható belső feszültség. Ezt tisztán senki se látja. Az ország vezetői azonban irányítani akarják – kell is. Elterjedtek a helyi fesztiválok, kultúrrendezvények, konferenciák, új mechanizmus stb (!). – Társadalmunk határozott válságban van. – de ez világjelenség! (MINT A RENDŐR MONDTA A HOSSZÚ HAJAMRÓL, IGAZOLTATÁS UTÁN.) Végeredményben elégedettek lehetünk, hogy e válság, küzdelem a világon talán minket gyötör a legkisebb mértékben.”

Tiszta beszéd. Apám felmondta a leckét a téglának, és befogta a száját. Ő döntetlent ajánlott, és a cég elfogadta. A Szabad Európa rádiót se hallgatta már apám, hisz szabad lett Európa. Vagy nem? Meg is szüntették – az amerikaiak. 

http://www.irodalmijelen.hu/05242013-1602/honap-iroja-temesi-ferenc-apam-regenyreszlet

 

 

*http://www.alon.hu/unnep/2014-es-kossuth-dijasok-reszletes-lista-indoklas