Prágai Tamás: Kabak – megvilágosodásregény

 

 

Egy favágó, aki harminc éven keresztül Kanada sziklás erdőségeiben dolgozott, nem ritkán fogcsikorgató fagyban, farkasordító hidegben – az éhes grizzly és a kisebb fekete medvét el kellett hajtani a szeméttartályoktól reggelente –, ez a favágó jelentős összeget takarított meg Kanadában, annyit, amennyi neki, úgymond, "élete végéig elég"; akkor hazajött, és egy eldugott, erdei házban telepedett le Fejér megyében. A házat a saját keze munkájával újította fel és rendbe tette a kertet.

– Te valami menekült vagy? – kérdezték tőle a helybeliek, miután hónapok teltek el, és már megszólították a kocsmában, a postán vagy a vegyesboltban. – Vagy mi a csodát keresel itt az isten háta mögött?

– Az erdő miatt jöttem – válaszolta ugyanez a favágó. – Harminc éven keresztül fával dolgoztam, és ezt az időt nem tudom kitörölni az emlékeimből. Az első hónapokban, amikor gallyazónak állítottak be, azt hittem, egy évnél tovább nem bírom a munkát. Nem voltam valami erős gyerek. Műszak végére a karom, a vállam majd leszakadt, alig bírtam megemelni a motorfűrészt, hogy feltegyem a terepjáróra. De megszoktam a fáradtságot, és azok, akikkel dolgoztam, már elhívtak szombat esténként a pubba. Amikor szálaló lettem – azt hiszem, így nevezik magyarul azt, aki kidönti a fákat, de lehet, hogy tévedek –, tehát, amikor szálaló lettem, azt mondtam magamnak: három évig csinálom, elég pénzt keresek, hogy egy-két évig ne legyen megélhetésre gondom. Fent dolgoztam északon, és a brigádvezetőn és a rakodókon kívül hetekig nem láttam embert. Ha letelik a szerződés – tervezgettem –, nagyvárosba költözöm, valahol délen, tengerparton, és csinos nőkkel ismerkedem majd a helyi lokálban. De amikor felszabadultam, sehol sem találtam azt az elképzelt várost. Vagy nem is tudom... Laktam többfelé, délen, Kaliforniában is, olyan vidékeken, hogy a kertben pálmafák nőttek, és a nők este meztelen vállal ültek a teraszokon a tenger mellett. Mégsem találtam a helyem, visszakívánkoztam a fenyők közé, és egyre az az indián nő járt a fejemben, akibe favágó koromban szerelmes voltam. Otthagytam mindent, visszamentem északra, a fenyők és a jeges vizű folyók közé. – Legalább elég pénzt gyűjtök – győzködtem magam –, hogy életem végéig ne legyen gondom. – Így telt el további huszonhat év. Nem volt senkim és semmim, arra sem emlékszem, hány bungalóban laktam a sziklák és tavak között, miféle emberrel dolgoztam egy csapatban, és a fizetésem egyre gyűlt a Toronto Banknál elhelyezett számlámon. Nem sokat gondolkodtam akkoriban. A favágás egyoldalú munka. Eldöntöttem, hogy amint összegyűlik egy bizonyos összeg, hazajövök Magyarországra. Egyszer megbetegedtem, akkor ez az összeg kicsit leapadt – de egyébként rendesen gyűlt a pénz.

– Hogy nem verted el azt a lóvét? – kíváncsiskodtak többen. – Csak költöttél valamire? Cigi, pia, nők?

– Nem dohányzom, és nőkre sem költöttem – folytatta ez a favágó a Muskátli presszó teraszán, ahová behívták, hogy végre kifaggassák, hogy milyen az élet Kanadában. – Sörre pedig nem tudsz annyit költeni, hogy a bérből ne maradjon valami nálad. Havonta egyszer-kétszer kaptam postát, olyan helyen dolgoztam akkor. Emlékszem, úgy jött ki a lépés, hogy egyszerre kaptam kézhez két bankszámlakivonatot. Láttam mindjárt, megvan a pénz. Még talán több is volt egy-két ezer dollárral. Összepakoltam a bungalóban – hozzá voltam szokva a költözéshez, két zsákban minden holmim elfért –, felmondtam a cégnél és felültem az első kontinentális repülőre. Hazajöttem.

– Á-á-á-á-á! – emelte fel mutatóujját az a nagy dumás postás Imre. – Nem beszéled be nekem, hogy itt maradsz egy valag pénzzel a zsebedben a faluszélen, abban a rozzant Verőci-féle házban! Egyedül? Öregkorodra?

– A házat felújítom – folytatta ez a favágó, és egy kiskanállal kavargatta a sört, hogy kijöjjön belőle a buborék. – Felújítom, és természetes anyagokkal fogom berendezni.

– Miféle természetes anyagokkal?

– Fával – jegyezte meg ez a favágó, és lerakta a kiskanalat, amivel a sört kavargatta. – Ágakból akarok bútort készíteni. Tiszta, lekérgezett, érdekes formájú ágakból, hogy éjjel, amikor alszom, az álmaimba behatoljon az erdő. 

 

 

Ugyanez a favágó egyszer a gépjárműműhely mellett haladt el a főutcán, és meglátta, hogy egy irdatlan terepjárót abrichtolnak. Ideges volt a szerelő is, a tulajdonos is, a segéd is – ebből látszott, hogy nincs rendben valami.

– Benzin van? – kérdezte viccesen a favágó. – Üres a tank, lehet, hogy azért nem indul?

A szerelő, a tulajdonos, a segéd egyszerre kapta fel a fejét.

– Honnan veszed, hogy nincs benzin a tankban?

– Vagy üres a tank, vagy eltömődött a porlasztó. Ha üres a tank, azon könnyen tudsz segíteni. De a porlasztót is ki tudod tisztítani. Ennek a típusnak ez a hibája. Ismerem, dolgoztam vele. Hidegben is szépen indul.

– Honnan veszed, hogy üres a tank? Jani, mikor tankoltál?

– Nem is tudom... Nem emlékszem, egy ideje nem tankoltam. De nem is jártam a géppel.  De meg  jelzi is a piros lámpa a műszerfalon. Ha villog, akkor mindig megtankolok, nem várom meg, hogy szünet nélkül égjen.

– Te, Jani, ide figyelj, várjál csak... Megnézem a biztosítékot a feszmérővel...

– Ne rángasd ottan!

– Várjál, Janikám, várjál...! Mondom, itt van ni, igaza van a favágónak. Kiment a biztosíték, nem ég az üzemanyagjelző.

– Akkor lehet, hogy...

– Hogy a csodába ne? Töltünk bele pár litert, aztán meglátjuk, hogy mi lesz. Van valamennyi a kannában a kannában. Így. Add most rá a gyújtást, haver! Nézz oda, nem igaza volt? Egyből elkapta, szárazon volt a motor, az volt a baj!

A motor egyenletesen jár, a kipufogógáz szépen megtölti a garázst. Szerencse, hogy félig nyitva van a garázsajtó.

– Honnan a csodából vetted, hogy üres a tank? Másfél órája szereljük, de eszembe nem jutott volna.

A favágó nekitámaszkodik a beton kerítésoszlopnak.

– Tudod, én a fához kötődöm úgy, ahogy te a gépekhez. Láttam rajtad, hogy ideges vagy. Tudom, hogy értesz a gépekhez. De akkor is rossz lóra tettél.

A favágó szünetet tartott, és bal lábfejével megvakarta a jobb lábszárát.

– A gép lényegét soha nem fogod teljesen megérteni. Ahhoz, hogy egy embert megértsünk, néha elég egy-egy gesztus vagy mozdulat: egy leleplező pillanat. Ahhoz, hogy egy  állatot megértsünk, általában több idő kell, mert az állat törődést igényel; de ehhez is elég egy vagy két év.  Ahhoz, hogy egy növényt megértsünk, évtizedek kellenek. Egy idős fát megérteni... Mit mondjak? Évtizedekig együtt kell élni azzal a fával. Csak nem gondolod, hogy egy gépet meg tudsz ismerni néhány óra, vagy akár néhány nap alatt? És mire megismered, mert – tegyük fel, száz évig élsz, adja Isten – hol lesz már az a gép? Amikor két-három évenként hoz ki újabb típust a gyártó?

Csend volt, csak egy macska ment át a műhely előtt az udvaron.

– És mi lesz veled, barátom, ha egyáltalán nem lesz gép? Vagy nem lesz olyan gép, amihez értesz? Mert olyan gyorsan változik a technika? Ezért mondom, hogy rossz lóra tettél: az ideigleneshez kötődsz. Látod, én az életemet az erdőre tettem fel. A fák nőnek és megöregszenek, de a fajták viszonylag változatlanok maradnak. Te viszont ne gondold, hogy a géppel együtt fogsz megöregedni – prédikálta ez a favágó a gépműhelyben. 

 

 

– Miért mondod el nekem ezeket a történeteket – kérdeztem Kareszt, vagyis, ahogy mindenki nevezte, Keresztet, aki angyali pofa volt. Ősz haja zsírosan tapadt a hosszúkás koponyájára, hátul kontyba fogta, és bal arcát égésnyom csúfította el. Wildwest farmerekben járt, és mivel ez a cég megszűnt, egyre szakadtabb, elrongyoltabb és koszosabb farmerekben.

Kereszt ördögien tudott magyarázni, ezért szerettük.

– Azt akarom, hogy tanulj – válaszolt. – Ugyanis nem mindenki alkalmas arra, hogy tanuljon. De te alkalmas vagy, mert szomjazod az igazságot.

– Túl jó véleménnyel vagy rólam – feleltem gyorsan. – Nem érzem a szomjúságot, amiről beszélsz.

Kereszt megállt, és felemelte a mutatóujját.

– Magad sem tudod, hogy szomjazol. Sokan járnak ebben a cipőben, testvér. Elégedetlen vagy az életeddel, a munkáddal, a... céltalansággal. Ez a pontos kifejezés. Ez az, amit érzel. Az életed céltalan, és ezért émelyegsz. Gyógyszereket szedsz depresszió ellen. Pedig mi a depresszió? Egy hangulat.

– Honnann tudod, hogy antidepresszánst szedek? Nem hiszem, hogy említettem.

Vállat von.

– Manapság mindenki dilibogyót szed, aki csömört érez. A csömör: jel. Olyan, mint a test számára a jelzőfájdalom. Nem maga a probléma, nem maga a betegség. De utal a betegségre. A csömör az első szint. Ha csömöröd van, az jele annak, hogy szomjazod az igazságot. Ne ijedj meg, nem vagy egyedül. Sokan szomjazzák az igazságot, de a tanulságot kevesen tudják levonni.

– Milyen tanulságot?

– A történet tanulságát. Mit gondolsz, miért traktállak ilyesmivel? Csak akkor tudsz előbbre lépni, ha észreveszed a történetben a példabeszédet. Semmit sem ér az egész, ha a tanulságot meg nem érted. A történet lehet jó vagy rossz, de a tanulságot feltárni neked kell. A tanulság egy személyre szól.

– Nem vagyok életunt ember – mentegetőzöm.

– Figyelj oda arra, amit mondok! Épp az ellenkezőjét állítottam. Azt mondtam, hogy az igazságot szomjazod. Kevesen vannak ilyenek. Legfeljebb tízezerből egy, egymillióból száz. De te csömört érzel – képes vagy rá, hogy érezd a csömört. Értesz engem? Csömöröd van, tehát feladatod van. Ne heverj a mocsárban, testvér. Szóltam neked, és te meghallottad a hangom. Most már döntened kell.

– Még a nyugalmamat is elveszed! – kiáltottam ekkor igazán indulatosan.

Kereszt vigyorgott, és otthagyott egyedül.