Fényárnyékban – Keszthelyi Rezső versei
FÉNYÁRNYÉKBAN
KESZTHELYI REZSŐ VERSEI
Jegyzetek a hiányhoz
A gyík sose lát csillagot,
te meg tudhatod: az idő árnyéka
az álmod.
*
Az alvók fejében virágok nőnek,
miközben a Föld lebegve halad,
szedegeti magához azt,
mi útjára akad.
*
Gyűjti belőlem
pillanatait,
ki végeszakadatlan.
*
Elképzelt személyem:
mikor a hó dúsan havazik,
tavaszra, nyárra, őszre meg a télre –
eltűnést az eltűnésre a hó havazik.
*
Az érzelmeim –
majdidőn
emlékké hamvadó
holnapom.
Repríz
(…)
Kerüld ki most a fát, kihez a folyó
halait hajtotta a holdköd, és ereszkedj
tovább a parton, a töredező
szárcsapások lüktetéséhez, nesztelenül
füleld a fűzvesszőket, hadd kerülhessen
eléd, és várhasson az est, és aztán ott
ballagjon mindig, hová érsz, és hol átkelsz
a levegőn, ki óvja agyadban végzetesen
lágyan, mi a virág. És ez már a színek zümmögése,
miközben kioltja fényét kezedben a lámpa,
és nem látja, csak éli
szemedben magát az idő.
Súlyoddal béleld ki az ágyad,
ha nem várhatod magad a Holdalak felé
induló gólyák seregében.
És akkor eszedig ér a lábad, a gyomrod,
a köhögés és az ablak nézése
a szempilláidon, és rádöbbensz, ismét
szétszaladnak ujjaidból a tapintások.
És kénytelen leszel indulni a mennyezet
és a madarak alatt,rátérni, megint rátérni
kavicsokra és szélre,
és érezni csontjaid lehetséges helyét.
Ó, milyen idegen szádban a meleg,
és milyen éles, mikor kering a homály,
míg érintkezel a szíveddel,
te, az érinthetetlenül szomorú
tárgy, ki szavakat mintáz,
és igyekszik óvni itt
a végtelen egyszerűség mozgatóját.
(…)
Fényárnyékban
Nyugágyban napozva köszöntöm
a szelet, és ő megáll –
és vele fecskék, rózsaágyások,
fenyő- és platánfák csapatosa;
még a tó hullámpárája is moccanatlan vár:
nyughassak végre egy-egy pillanatig –
mintha éreznék: olykor-olykor kimerít
az a több, ha a selymes szerelem
és a közöny egy –
főképpen pedig az a mindig emberszövedék,
mitől szárazon lábad a szí szeme.
Mozdulunk –
a terasz korlátjára könyökölök,
és ott időzöm,
míg ível a Hold,
és fényhálójában zsákmányul esem.
Régiség
Megértük, megérjük:
arcunk is visszatükröződhet bárhol;
csönd nyílása a száj, zúgások halmaza a hát,
és az ásó fejéből rácsurog
az újhold.
Elfújja árnyékunk haját a múlás;
keserűen sajog a folyondár,
és puha szárazság kutatja,
hol bukdácsol az utolsó lepke,
kit még a tenger bocsátott a légbe,
mint ha ne is éljünk –
olyan csillag fészkel a nyálban,
mit élőlény sohase. gondol.
Fájt, mikor nőtt a csont;
fák borulnak a méltóságos kékre,
levegőn átküldött ívek alatt szívünk
porhad az eső szemében.
Engedjük el hát a lámpát, és üljünk
a kútnál,hol nehéz virágok
születnek ránk sötéten.
Jámbor este kézközelben a part,
száz meg ezer sziklarésben ragyognak
a szunnyadó gyíkok;
én temetlek, vagy temetsz el –
fehérlő füvön futkosnak a holtak.
Ám a lélegzet a lélegzetig elvihet még,
lépések közt kering a madár,
és ne érints a fátyolos szélig,
mert betörnek koponyádba a rózsák,
és megint élnél, és megint élnénk –
állnak körülöttünk a hegyek,
lándzsák buknak égve a ködbe,
a lelkünket kísérő állatok mögött.
Tudnunk kéne: a végtelen visz el,
ha már oly szomorú vagy, ahogy lecsúsznak
a tetőkről a szárnyak, nézd, Positano remeg.
Egy másik napon nem mi gyújtunk rőzsét,
ha patkolatlan öszvér kezdi szőrén az eget.
Álom lehetne, mikor még várunk: ismétlődjék
a nád éle,és izzadjon a gomba a rönkön,
ám túl a csuklónk lüktetésén
megyünk mozdulatlan,
és megyünk.
