Ugrás a tartalomra

 

Jelige: kaddis – Esszé Kertész Imre Kaddis a meg nem született gyermekért című kötete kapcsán

Jelige: kaddis


Esszé Kertész Imre Kaddis a meg nem született gyermekért című kötete kapcsán

 

A Sorstalanság 1975-ben, a Kaddis a meg nem született gyermekért 1990-ben jelent meg. A Sorstalanság a lágerről, Auschwitzről szól, a Kaddis arról, ami az után következik. Miért volt Auschwitz, és hogy lehet utána élni.

A miért volt Auschwitz az író kérdése, ami ez esetben nem történelmi, hanem filozófiai kérdés. (Ezt a kérdést csak az ottjárt, csak a túlélő teheti fel, és csak ő válaszolhatja meg, csak ő mondhatja azt, hogy az „Auschwitzre nincs magyarázat” közhely, és a magyarázatra is csak neki van joga.) A rosszra mindig van magyarázat, írja Kertész, és amire nincs magyarázat, az éppenséggel a jó. Az, hogy a bevagonírozott „Tanító Úr” nem veszi el a dupla fejadagot, hanem megkeresi azt a másik személyt, akinek a pótfejadag jár, teljesen irracionális cselekedet, hiszen a saját túlélési esélyeit csökkenti. Az a valami, ami erősebb, mint a saját túlélésünk, az a tudat, hogy a másiknak is túl kell élni, a másiknak is kell, hogy maradjon lehetősége az életre. A másik élete az én életem is, ő a sorstársam - és létrejön a közösségtudat, a mi, akár akarjuk, akár nem.

A fenti írás műfaját tekintve, ahogy a neve is mutatja, kaddis = ima = vers. Az ima legtöbbször próza ugyan, mégsem a szokásos prózai írásokhoz, hanem a költészethez sorolható, egy gondolat kifejtése a transzcendens élmény megragadása céljából. Ebben az ima-versben nincs rím, ritmus, de van gondolatritmus, és vannak visszatérő gondolatokat hordozó, költői képként funkcionáló, visszatérő szövegek. De talán közelebb járok az igazsághoz, ha azt állítom, hogy ez egy olyan prózai írás, egy olyan gondolatfolyam, amely a költészet elemeit felhasználva az érvelés erejével a tudatunkra, a költészetre jellemző elemeivel az érzelmeinkre hat, mozgósítva az egész személyiséget.

„átkelt egy zöldeskék szőnyegen, mintha tengeren jönne, és lépdelt, győzelmesen, bár bátortalanul egyre csak felém, és én, mondom, azonnal és, hogy úgy mondjam önkéntelenül ezt gondoltam: „De szép zsidólány!” ”

Az ehhez hasonló, kisebb nagyobb változtatással visszatérő mondatok biztosítják azt a költői vázat, amire a többi gondolat felfűzhető. Az ima megrendít, de nem ríkat meg, mert nem akar megríkatni. Auschwitzból nem lehet kigyógyulni, mondja az író a regény egyik szereplőjéről, ugyanakkor a saját szenvedés élményére egyáltalán nem a megszokott módon tekint. Nincs önsajnálat, és mástól sem vár sajnálatot. Csak éppen nemet mond a folytatódásra, az utódra, a gyerekre, és bár bizonygatja a feleségének, hogy ez nem „zsidó-nem”, és nem racionális „nem”, mert az túl olcsó és gyáva lenne, és felsorolja, mi minden váltja ki ezt a „nem”-et - nem hisszük el neki. Bár zsidósága „megmaradt homályos születési körülménynek, még egy hibának a többi közt, kopasz nőnek a tükör előtt, piros pongyolában”, mégis, mint Auschwitzot megjárt túlélő, a zsidósághoz tartozik. De ezt a tényt filozófiai értelemben teszi létezése alapelemévé, nincs önsajnálat, hanem egyenesen büszkeség van, olyan élmény birtokosának vallja magát, ami másnak nincs, ami csak az övé.

„de érti-e?!, kiáltottam, csakis és kizárólag ebből az e gy e t l e n szemszögből vagyok hajlandó zsidó lenni, kizárólag ebből az egyetlen szemszögből tekintem szerencsének, sőt különös szerencsének, sőt kegyelemnek, nem azt, hogy zsidó vagyok, mert fütyülök rá, kiáltottam, hogy mi vagyok, de azt, hogy megbélyegzett zsidóként Auschwitz-ban lehettem, és hogy a zsidóságom révén mégiscsak átéltem valamit, és a szemébe néztem valaminek, és tudok, egyszer s mindenkorra és visszavonhatatlanul tudok valamit, amiből nem engedek, soha nem engedek, kiáltottam.”

Vannak élmények, amelyek nem megoszthatók. Auschwitz is ilyen, nem megosztható, amelyet nem radíroznak ki a legizgalmasabb filozófiai megközelítések sem – ezek az egyén túlélését segítik ugyan, de valahol, valamikor, esetleg a legváratlanabb pillanatban jelentkezik az elszenvedett múlt, és megakadályoz, megtorpedóz, megtilt, nemet mond. Döntésre, házasságra, születendő gyerekre – kinél mire. A feleségnek, a romantikus szerelemnek, a zöldeskék szőnyegen lépdelő zsidólánynak nem lehet elmondani az elmondhatatlant. Ő Clara  A homokemberből (E.T.A. Hoffmann), mélyen érző és gyengéd, világos agyú és éles szemű. De amit személyesen nem élt át, az az ő számára nem létezik, és nem is akarja, hogy létezzen. Nemcsak férjet, gyerekeket is akar, családot, és ahogy Clara, ő is megleli azt a boldogságot, „amelyet a bomlott lelkű Nathanaeltől sohasem kaphatott volna meg”. A Homokember azt sugallja, hogy a lélek szenvedése nem oldható fel racionális eszközökkel, racionális megközelítéssel. A Kaddis írója nem vélt, hanem valós szörnyűségekkel szembesült, mégis, nagyon erős párhuzamosságot érzek a két írás között. Mintha Olimpia a szép és ostoba világ lenne, akit/amit a szeme láttára szednek szét, szednek darabokra, és amely élmény után a hétköznapi „normális” világba nincs visszatérés. Látszat visszatérés, ideiglenes visszatérés van, de az élmény okozta őrület ott lappang, és bármikor előtörhet, a normális félelmet óriásivá növelve, meghiúsítva az átlagember életet igenlő, polgári boldogságát.

A köztudatban úgy él, Kertész Imre a Nobel díjat a Sorstalanságért kapta. De azt is írják, hogy a Holokausztról és az önkényuralomról szóló műveiért. Kicsit utána olvasva, a Svéd Akadémia nem egy regényt említ, hanem a munkásságot. Pontosabban az egyén és a történelem viszonyának hiteles ábrázolását a történéseket elszenvedő egyén szemével. Hasonlít ez az Ivan Gyenyiszovics egy napja (A. I. Szolzsenyicin) szemléletéhez, ott a kisember Gulag-ban eltöltött egy napját látjuk – az is Nobel díjat kapott, az is vihart kavart. Az ellenérvek is hasonlóak voltak: politikai Nobel díj született. Csakhogy ez nem igaz, sem az egyik, sem a másik esetben. Éppen azért tudjuk átélni, tudunk megrendülni, mert egyénként tudunk belehelyezkedni a történetekbe, a saját kiszolgáltatottságunkat éljük meg extrém, képzeletet meghaladóan embertelen körülmények között, valamiféle megoldást találva a saját életünk nehézségeire. Az Ivan Gyenyiszovics egy napja a lágerben ér véget. Ott még nem kérdés a Hogyan tovább. Egy feladat van: túl kell élni. Embernek megmaradni, és túlélni. A Sorstalanság lágerből kiszabadult főhőse már szembesül a sorstársak hiányával, a lehetetlennek tűnő folytatással. A Kaddis pedig maga a folytatás. Félig A homokember válasza, félig az a válasz, amit feltételezésünk szerint Ivan Gyenyiszovics adna, ha Szolzsenyicin regénye folytatódna, a pozitív válasz. Én magam a pozitív válaszra szavazok, de én is Clara vagyok, nem túlélő, habár az én életemben is voltak olyan helyzetek, amikor csak túléltem - de az én túlélést igenlő válaszaim emberléptékű szenvedésekre adott válaszok voltak. A kis ház és a felhőkarcoló viszonya. Meg lehet-e teremteni a felhőkarcolóban élve az emberi életet, a felszabadult életet? A Kaddis főhősének ez félig sikerült.

A Kaddis nem ríkat meg, de megrendít. Nem természetes dolog az, hogy valaki nem akar gyereket. Miközben tudom, hogy ma is hányan nem akarnak. És ez sok esetben nem pénzkérdés. Ennek gyakran valami olyan, ha méreteiben nem is, hatásában holokauszt trauma az oka, ami nem feldolgozható. Ahol a társ tehetetlen, mert csak Clara képességeivel rendelkezik, Nathanael lappangó félelmeit nem tudja kezelni. Az író a Holokauszt emlékével küzdve olyan kérdésekre tapint rá, ami nem a múlt, hanem a szenvedő jelen, ahol a folytatódást úgy akarják kikényszeríteni, hogy az egyén félelmeit nem értik. Kívülről, adminisztratív eszközökkel akarják a beteg társadalmat meggyógyítani, amitől az még betegebb lesz. Kertész Imre nemcsak a saját láger múltját írta meg a Sorstalanságban, nemcsak a saját élete folytatására tett erőfeszítéseit a Kaddisban, hanem hozzánk, a mi életünkről is szól. Csak ki tudja, hányan veszik ezt észre?

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.