Ugrás a tartalomra

Szükség van-e nyomtatott irodalomtankönyvekre?

Az irodalomtanítás aktuális problémáival foglalkozó körkérdésünk immár állandó kerekasztallá alakult, ahol négy szakértő véleményét olvashatják az irodalom jövőjét érintő problémákról. Bárdos József, Csobánka Zsuzsa, Fűzfa Balázs és Pethőné Nagy Csilla válaszol.

Számos kísérleti és sok más irodalomtankönyv néhány kattintással legálisan letölthető a kiadók honlapjáról. Az Y- és a Z-generáció tagjai köztudottan szívesebben olvasnak digitálisan, mint papíron. A szülőket mégis arra kéri az iskola, hogy vásárolják meg a könyveket. Ha az állami tankönyvek egyik célja valóban a családok kiadásainak csökkentése, akkor talán célszerűbb lenne a könyvet letöltenie a diáknak, nem pedig megvásárolnia. Vagy nincs is szükség a tankönyvekre, hiszen minden működik digitálisan? Kerekasztalunknál ezúttal arról beszélgetünk, valóban lemondhatunk-e a nyomtatott tankönyvekről.

Hogyan teheti szövetségesévé a magyartanár a mobiltelefont és a táblagépet? Milyen mértékben érdemes bevonni a képernyőt az irodalomtanításba? Szükség van-e még nyomtatott tankönyvekre, vagy egyszerűbb lenne csak digitálisan?

Bárdos József irodalomtörténész, a gyermek- és ifjúsági irodalom szakértője: A kérdés megint nagyon sokrétű, nehéz rá érdemben válaszolni. Én úgy vélem, az irodalomtanításhoz (egyáltalán az oktatáshoz) mindenfajta eszközt érdemes felhasználni. Az új médiáktól nem félni kell, hanem, ahogy ezt kiváló Szécsi Gábor kollégámtól, a pécsi egyetem professzorától megtanultam, azt kell megkeresni, milyen haszonnal jár a használatuk.  Minden effajta kísérlet, amit ismerek, sikeres volt, a gyerekek nagy izgalommal, érdeklődéssel, megnövekedett aktivitással vettek részt az órán.

De van néhány tény, amivel szembe kell nézni.

  1. Semmiféle ezekre az eszközökre készült oktatási anyag jelenleg nem áll rendelkezésre, ami esetleg az interneten elérhető, az is kevés, silány, illetve igen vegyes minőségű (beleértve a magyar nyelvű Wikipédiát és sajnos jórészt az OSZK digitális könyvtárát is).
  2. Kísérletként, néhány órányi anyagot minden értelmes tanár képes óriási munkával összeállítani, de ezt elvárni heti 26 órás terhelés mellett embertelen és eredménytelen.
  3. Az iskolák informatikai színvonala a zéróhoz tendál (évről évre romlik) a sulinetes internethálózat használhatatlanul lassú (az oktatásirányítás se használja ezért, pedig annak terhelése sokkal kisebb, mint az iskoláké volna, ha egyszerre tizenhat osztály négyszáz gyereke akarna fellépni rá). Kellene üvegszálas hálózat, wifi, nem folytatom. Néhány elit iskolának talán nem volna gondja, de a többiek? Már nem is beszélek a hálózat fenntartásának és karbantartásának soha számításba nem vett személyi (iskolai informatikus?) és anyagi vonzatáról. Ma az is valami, ha van egy működő fénymásoló, és hozzá a papírt nem a tanár vagy a diák hozza az iskolába.
  4. A valóság, hogy szegény ország vagyunk, nem telik arra, hogy minden gyereknek tabletet adjunk, a szülők is jórészt szegények, ők se engedhetik meg maguknak ezt.
  5. Tudomásul kellene venni, hogy a nyomtatott könyv még sokáig velünk marad. És bizony, sok gyerek első könyve az ábécéskönyv. Ne fosszuk meg őket ettől. Elég baj már a jelenlegi állapot is, hogy az ingyen tankönyvet visszavesszük tőlük. Hogy fognak felkészülni az érettségire, ha nincsenek meg a tankönyveik? Ezen gondolkozott már valaki?
  6. Aki szeret olvasni, tudja, hogy egészen más dolog kézbe fogni, lapozni egy könyvet, előrelapozni, visszanézni valamit, mint valami képernyőnyi darabot látni belőle, és elveszni a szövegben.
  7. Aki már készült vizsgára, használt aláhúzást, rakott be cédulákat a könyvbe, az megérti, hogy ezt hiába utánozza egy digitális eszköz, a képernyő képernyő marad.
  8. A kérdés számomra azért is ijesztő, mert a jelenlegi helyzetet figyelembe véve az oktatásirányítás csak azt fogja meghallani belőle, hogy nem is kell kinyomtatni a tankönyveket, és ezzel rengeteg pénzt meg lehet spórolni (majd valami környezetvédelmi dumával lenyomják a torkunkon). A többi meg ma Magyarországon senkit nem érdekel.

 

Csobánka Zsuzsa tanár, író: Minden olyan eszköz, amelyet a gyerekek használnak, a tanárok segítségére lehet, egyfajta támogatóként képzelem el őket. Olyan mankók, amelyekkel a tanár-diák viszony és a diákok tanuláshoz való viszonya is megváltozhat. Ha a tanár nyitottan közelít, nem utasítja el ezeket, egyben tiszteletét is kifejezi a diákok iránt, és felvállalja, hogy esetleg ő kevésbé ért az eszközökhöz, vagyis tud ő is tanulni a tanítványaitól.

Az a kortárs szemlélet, mely ezt lehetővé teszi, a tanárt sokkal közelebb tudja hozni a diákhoz, valóban személyek találkozhatnak, jártasságokkal, hiányosságokkal egyaránt rendelkezve. Ha segítséget kértem, mindig örömmel magyaráztak, segítettek, a későbbiekben is nagyobb tiszteletet váltott ki, hiszen vállaltam azt, hogy valamihez nem vagy kevésbé értek. A diákoknak nem tökéletes távolságtartó tanárokra, hanem emberi megszólalásokra van szükségük, ahol ezek az eszközök valóban eszközök maradhatnak.

A pedagógustársadalom legalább annyira részt vesz abban, hogy „mumussá” válnak pl. az okostelefonok, hiszen sokan úgy viselkednek, mintha ördögtől való lenne, tiltják, félnek tőlük. Ezzel szemben gyors és életszerű lehetőség arra, hogy a diákok által annyit használt eszköz az iskolában is hasznossá váljon, vagyis arra is nevel, hogy ne csak játsszanak rajta és vele, hanem hasznosan is eltölthessék rajta az időt.

Az adatok persze így kicsit értelmüket veszítik, mert azzal szembesülnek, hogy egy kattintásra megtalálnak mindent, akkor minek megtanulni. De rámutathatunk arra, hogy az adatok visszakeresése még nem jelent alkalmazott tudást, tehát adatokra és rendszerszerű gondolkodásra is szükség lehet. Az órai jegyzetek közösségi portálokon való megosztásával a tanulás könnyíthető, sőt, időt is nyerhet vele tanár és diák, hiszen így az élményszerű tanulásra több idő jut.

Én még nem tudok teljesen lemondani a tankönyvekről, bár egyértelműen abba az irányba halad a világ, hogy szükségtelenek a papíralapú könyvek. Szerintem fontos lehet, hogy személyesebb kapcsolatba lépjenek a diákok a könyveikkel, belefirkálhassanak, bajuszt rajzolhassanak egy-egy költő arcára, különböző jelölésekkel lássák el a szöveget értelmezés közben. Ezeket persze lehet gépen is, de a toll, a kéz, a tapintás mégiscsak emberibb, mint egy hűvös táblakép. A digitális világ számukra nem nagy kunszt. Épp abban látom a kihívást, hogy visszacsalogassuk őket a könyvek közé, hogy a személyesebb, érintésen alapuló világban is otthonosan mozogjanak.

A két világ azonban nem lehet ellensége egymásnak, hanem változatosan használva, a gyerekekre nyitottan és mindkettőt alkalmazva gondolom hatékonynak. Arról nem beszélve, hogy anyagilag ki tudja, mikor valósítható meg mindez, vagyis mikor éri utol az iskola a digitális világban élő gyerekeket, és teszi lehetővé a táblagépek, digitális táblák mindennapi használatát. És azokban az iskolákban, ahol a gyerekeknek enniük sincs mit, nevetséges is erről a kérdésről gondolkodni. Mindig az adott körülményeket kell megvizsgálni, az én tapasztalataim egy viszonylag jól felszerelt budapesti középiskoláról szóltak.


Fűzfa Balázs tanár, tankönyvszerző: Ma adtam fel választható projektmunkának a Zách Klára című Arany-ballada facebookosítását – érdekes módon a lehetőség nem váltott ki osztatlan lelkesedést 11. osztályosaimból... Holott én azt gondoltam, boldogok lesznek a feladattól... Szóval a kérdés valóban nem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik.

De egyébként jómagam alapvetően hiszek benne, hogy a digitális eszközök – szövegtermelő és -teremtő gépek – a magyartanár szövetségesei lehetnek. Csakhogy addig, amíg nincs mindenkinek okostelefonja és/vagy tabletje, s nincs minden osztályban digitális tábla, ez csak nagyon korlátozott szövetség. Vagyis a társadalom teherbíró képessége határozza meg, hogy mikor tudjuk átlépni a határt, hogy mikor lesz valóságos szükséglet a digitális eszközök használata a magyarórákon. Egyelőre eszközök sincsenek, vagy ha azok végre már vannak, akkor gyenge a wifi a suliban, de ha még az is jól működik, akkor jön a legfontosabb kérdés: a tanárok többsége nem szívesen használ ilyen kütyüket, féltik a tanítási szituációban elfoglalt vezető pozíciójukat, hiszen addig ők voltak minden tudás birtokosai. Nincs meg  a módszertani kultúrájuk sem, hiszen nem készültek erre az egyetemen, nincs erre igazi továbbképzés, és persze idejük sincsen. Végül pedig a diákok részéről hiányzik a viselkedési kultúra: ma még nem életszerű, hogy a gyerek (legalábbis a többség) az órán képes lenne az önkorlátozásra, és csak a kiadott digitális feladattal foglalkozzon.

Ettől függetlenül a képernyő százszázalékosan be fog vonódni a tanításba a közeljövőben. Nyilvánvaló, hogy amint a tőke képes lesz konvertálni önmagát és értéktöbblet-termelő képességét a papíralapú taneszközök világából a digitális taneszközfejelesztés és a -kiadás területére, pillanatok alatt megszűnnek a tankönyvek (és papírfüzetek) Magyarországon.  Az utóbbi szűk esztendőben éppenséggel tökéletesen láthattuk, hogy némi koncért cserébe – „életpályamodell” stb. – elképzelhetetlennek hitt dolgok is perceken belül lenyomhatók  a végsőkig kizsarolt pedagógusok (természetesen jómagamat is ideértve mint pedagógust és mint tankönyvszerzőt is) torkán.

Szerintem már beszélni sem nagyon érdemes róla, hogy mi lesz a jövőben a digitalizáció ügyében. Mint tudjuk, az USA egyes államaiban már nem tanítják a kézírást. Több európai országban is a tablet a legfontosabb iskolai eszköz. Tényleg nem is értem, miről beszélünk még. Miképpen juthat még valakinek eszébe, hogy majd nálunk másképp fog mindez megtörténni? Hogy hihetik egyesek azt, hogy majd nem gyűrűzik be hozzánk a „vadkapitalista digitalizáció”? Ugyan kérem, ne legyünk ennyire naivak!

A szépirodalmi szövegeknek ma 99 %-a digitális memóriában születik, és abban is érhető el leggyorsabban és legolcsóbban. A hivatali ügyintézés papírtengere is végre el fog tűnni, amint megjelenik a digitális aláírás Magyarországon (talán hónapokon belül). Minden környezettudatos érv is a digitalizáció mellett szól. A társadalom jó néhány szakmája már rég átalakult ennek jegyében (fényképezés, könyvtár-informatika, telekkönyvezés, mérnöki tervezés stb.) Éppen mi, az oktatás világa maradnánk ki ebből a hatalmas kulturális forradalomból – akiknek amúgy élen kellene járnunk ebben?

Ez sajnos jellemző volna ránk... – de reménykedjünk benne, hogy nem így fog történni. A Prezi nevű magyar fejlesztésű prezentációs szoftver tavasz óta kötelező tananyag az USA több államában. Reménykedjünk benne, hogy belátható időn belül Magyarországon is az lesz – ha már mi találtuk ki. (Jómagam az egyetemen már 4-5 éve tanítom a leendő magyartanároknak – olyanoknak is, akik már 15-20 éve  a pályán vannak. Boldog vagyok, hogy tetszik nekik, és örömmel használnák az iskolájukban is, ha lennének megfelelő eszközeik.)

Nem kell félni a digitalizációtól. Olyan ez, mint amikor a vasúttól vagy a mozgóképtől riadtak meg az emberek, és világvégét kiáltottak. A szépirodalom örömolvasási funkciója a jövőben is megmarad, továbbra is jelennek majd meg papírkönyvek, s ez így rendben is van, a kultúra tovább differenciálódott, nincs ebben semmi csoda, így megy ez tízezer éve. A digitalizációnak azonban az ismeretszerzés gyorsaságában, a keresési funkciók hipersebességében, az adattárolás mennyiségének optimalizálásában nincs alternatívája.

Akkor vajon mire várunk még?


Pethőné Nagy Csilla tanár, tankönyvszerző: A Magyar Olvasástársaság tiszteletbeli elnöke, Nagy Attila olvasáskutató a 2012-es PISA-eredmények kapcsán több érdekes, kutatással alátámasztott dologra hívta fel a figyelmet. Például, hogy az olvasásértés nagymértékben függ attól, hogy a családi otthonban vannak-e könyvek, illetve, hogy a gyereknek vannak-e saját könyvei. Ennél sokkal izgalmasabb, hogy egy kutatás szerint az e-bookról olvasók szövegértése megragadhatóan gyengébb a könyvből, lapozgatva olvasókénál. Úgy tudom, létezik olyan kutatás is, melynek eredménye szerint a klaviatúrán írók nyelvi kompetenciái gyengébben a kézzel íróknál. Vagyis a könyvből olvasás és a kézzel írás feltehetően más agyi pályákat is megmozgat, aktivizál, a gondolkodás és a nyelv összefüggéseinek mélyebb rétegeibe hatol.

Ezzel együtt azonban a kortárs kultúra szerves része a digitális világ, és hozzáteszem, a PISA 2012-es méréseken a magyar diákok jóval az OECD-átlag alatt szerepeltek. Vagyis, egyrészt elkerülhetetlennek és nagyon is fontosnak tartom, hogy a digitális technológiák markáns megjelenését az iskolában, másrészt szerintem nem lenne kívánatos, hogy teljesen átvegye az uralmat a személyes, együttműködő, szemtől szembe kommunikáció és tanulási helyzetek fölött.

Az általam tanított osztályok például sokat dolgoznak kooperatív kiscsoportokban csomagolópapírra, de használjuk a tanórán a digitális táblát szövegelemzésre, prezentációra, feladatmegoldásra, multimédiás tartalmaknak a tanulási folyamatba való bevonására. Minden osztályomnak van egy zárt Facebook-csoportja, ezen keresztül kommunikálunk. Megírom, mi a feladat, milyen taneszközt, szöveget hozzanak másnap, ezen a csatornán érkezik csatolt fájlban a beadandók egy része, ide kerülnek ki a tanulási poszterekről készített jpg képek. De felkerülnek rá a város kulturális eseményeit népszerűsítő, vagy az épp aktuális témánkkal kapcsolatos anyagok is. Ezeket ők maguk is feltehetik. A diákok információkeresésre, kisebb kutatásokra is eredményesen használják. A digitális technológia sok szempontból segítséget nyújt, nagy motiváló tényező lehet, miért ne építenénk hát erre.

Az persze, nagyon fontos, hogy tanítványaink megtanulják, hogyan lehet ellenőrizni az internetről szerzett információkat, miért kell kritikusan viszonyulni a világhálón megjelenő tartalmakhoz, mely honlapok nyújtanak megbízható tudást. Mint ahogy az is kívánatos, hogy megtanulják és gyakorolják a kulturált mobiltelefon vagy i-pad-használatot.

Én a baby-boom generációhoz tartozom. Nagy a különbség aközött, amit a diákok tudnak a digitális világról, és amit én tudok. De nincs más út, meg kell tanulnom ezt a nyelvet. És ha szükséges, mindig kapok a tanulóktól segítséget.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.