Az irodai szextől az idősüldözésig

Nagy Koppány Zsolt Nem kell vala megvénülnöd 2.0 című prózakötetében van ugyan fantázia, csak sajnos nem annyi, hogy a mű minden részére jusson. A könyv három különböző színvonalú és hosszúságú szakaszból épül fel, amelyek csak lazán kötődnek egymáshoz. Ezek egységét az íróra kísértetiesen hasonlító főszereplő, Fényező Nagyjuhász János hivatott megteremteni, akinek életéből különböző részleteket villant fel a disztópiába, azaz negatív társadalomrajzba torkolló regényegyüttes. A csak ritkán szimpatikus főhős, alkotójához hasonlóan, ezerkilencszázhetvennyolcban született, és hol angoltanárként, hol pedig állami hivatalnokként tartja fent magát, de azért hébe-hóba írogat és műfordít is.

A három szakasz központi figurája viszont nem mindig ugyanazt az embert sejteti: a karakter csak a harmadik részre válik helyenként kedvelhetővé, de legalább szánni valóvá, ekkora mélyül el, mutat túl puszta funkción. Ez az eltérés annak is köszönhető, hogy a regény különböző életszakaszokban éri tetten Nagyjuhászt, alcím szerint az ifjúkorban, a férfikorban és az öregkorban, így van jó néhány éve a fejlődésre.

Az első rész a hivatalok, a második a céges angoltanítás szürkeségét és nyűgeit festi le, méghozzá igen érzékletesen. Ez viszont nem mindig válik javára a műnek. A hosszúra nyúló leírások, az események szinte teljes hiánya és a néhol közhelyesre sikerült viccelődések könnyen átélhetővé teszik az (anti)hős unalmas hétköznapjait. A szemünk előtt felépülő egyéniség sem éppen izgalmas és magával ragadó. Nagyjuhász gondolatait alig köti le más, mint a szex (ami az író korábbi köteteit olvasva nem is annyira meglepő). Számára a szerelem semmilyen szinten nem mutat túl az erotikus fantázián, emberi kapcsolatai kimerülnek abban, hogy megpróbálja ágyába csalogatni a furcsa érdeklődési körrel rendelkező, ámde tetszetős titkárnőt, Daniellát. Ez alatt idős, kissé megereszkedett és túlsúlyos főnöknőjének szexuális érdeklődését is fenntartja hivatali előrejutásának érdekében. Talán a regény népszerűsítését elősegítendő az első rész jelentős hányadát az erotikus leírások teszik ki. Így akad három oldalon keresztül, a legapróbb részletekbe menően tárgyalt pornóvideó- és szexjelenet is. Daniella színrelépését pedig mindig pikáns megjegyzések kísérik. Például ilyenek: „Vajon, mit csinál egész nap a minden bizonnyal csinos puncija? Szunyókál talán, vagy sóhajtozva hűsíti magát?”

Az első rész nem egyéb, mint az állami hivatali semmittevés és korrupció gyakran favicceken és közhelyeken nyugvó kifigurázása szexuális vágyakkal és hivatali jellemrajzokkal megspékelve. Ennek jegyében a munkahelyet és az eseménytelenség fő helyszínét sóhivatalnak hívják, amelynek hangulatát az ehhez hasonló szójátékok alapozzák meg: „És te… Te mióta dolgozol itt?/Hát… több mint másfél éve./ Hűha. Az pont több mint másfél évvel több, mint az ideális. /Igen, de nekem nincs más választásom: bürokban születtem.” Felvonul még sok tipikus hivatali figura, de a többségnek „mindössze annyi a feladata, hogy vázlatosan felvillantson egy közigazgatási karaktert, majd elfelejtsük őt is, már ahogy a közigazgatási karaktereket szoktuk”. Nem is nagyon akad maradandó és gondosan bemutatott szereplő a nyitó történetben, de azért találó jellemskiccre bőven van példa.

Az író nem titkolt szándéka szerint „mind az első, mind a második kötet csak előjáték a harmadikhoz,” azzal a céllal, „hogy annak sokkját enyhítsék… hogy azt felvezessék, és az olvasók figyelmét eltereljék.” A második rész végképp mostohagyermek, puszta töltelék. Ez a többinél lényegesen rövidebb szakasz (alig 50 oldal) a céges angoltanításhoz kapcsolható történetek gyűjteménye a házasélet ügyes-bajos dolgainak helyenkénti említésével. Tartalmaz néhány humoros jelenetet, ahol a főhőssel nem nehéz azonosulni, de végképp elüt a könyv többi darabjától. A különálló írások nincsenek felfűzve semmilyen fő szálra, így azt az érzést keltik, hogy az író hétköznapjairól született tárcanovellák szinte szerkesztés nélkül bekerültek a kötetbe, hogy valahol ezek is publicitást kapjanak, esetleg kitöltsék az űrt két kisregény között. Ez a gyakorlat nem idegen Nagy Koppány Zsolttól, hiszen előző, Amelyben Ekler Ágostra emlékezünk című regényében is újrahasznosította kissé erőltetett módon egy régi írását, a Vendégmunkás dalait, de az jobban megérdemelte az újrapublikálást.

A vitatható felvezetésért kárpótlásul a harmadik, címadó rész figyelemfelkeltő, átgondolt és elgondolkodtató. Ez sem tobzódik az eseményekben, de meglepő fordulatok akadnak benne. A sötét jövőképet felvázoló kerettörténet jó táptalajt biztosít az érdekes elmélkedéseknek. A főhős vénségére egy öregüldöző világban találja magát, amely logikus következménye napjaink gazdasági helyzetének és közhangulatának. Ebben a veszélyes időszakban kénytelen nem túl karakán lányánál és antipatikus vejénél meghúzni magát egy piciny padlásszobában, elzárva a külvilágtól. Átunatkozott és önsajnálattal töltött ifjúsága és férfikora után ezen nem túl ideális körülmények között sikerül először meglelnie Nagyjuhásznak az élni akarást, sajátos technikákat alkalmazva a túléléshez:

„(…) a statisztika hű társam, legjobb barátom, ketten megyünk idegenbe; fölírom gondosan, hány pohár vizet iszom naponta, emiatt hányszor vizelek, melyik könyvet hányszor és mikor olvastam, hányat tudok elsőre, másodikra, harmadikra és sokadikra azokból az ötszázas kupacokba gyűjtött spanyol szavakból, amelyeket napokig gyártottam papírlapok fölszeletelésével, százalékot számolok, és elégedett vagy kevésbé elégedett vagyok magammal. Ha mindennel kész vagyok, akkor a számoszlopokat bámulom, analizálok, következtetéseket vonok le, és terveket készítek a jövőre nézve, és soha egy perce nem gondolok arra, hogy mindez értelmetlen volna. Bámulom őket, kitapétázom velük az életem; ahol a külvilág nedvfolt formájában elkezd terjedni, oda ragasztok még egyet és még egyet, és gyakran a hihetetlenségig sajduló öregirtós sebekre is flastromként használom őket.”

Ez az élethelyzet nem változtatja meg gyökeresen a főszereplőt. Jelleme és gondolatai szerteágazóbbak lesznek ugyan, vagy fiktív naplója többet enged láttatni, de sikeresen megússza az idealizálást. Továbbra is központi szerepet tölt be gondolataiban a szex mint legfőbb örömforrás, amely hosszadalmas erotikus leírásokban teljesedik ki itt is. Emellett jut hely a Nagyjuhász által megszűrt jellemábrázolásoknak, amelyek a limitált szereplőszám miatt szintén komplexebbek, így sikerültebbek is az előzőeknél.

A stílus is sokkal kiforrottabb, mint a felvezető részeké. Nem csoda, hiszen főattrakcióként a záró rész ilyen tekintetben is több figyelmet kapott a többinél. Nagy Koppány Zsolt a kötet bemutatóján azt nyilatkozta, hogy csak a szöveg harmadik verziója volt érdemes arra, hogy az olvasóközönség elé kerülhessen, mert az első két próbálkozás hangnemét vagy túl közhelyesnek, vagy túl ömlengősnek találta. A gondos munkának meg is lett az eredménye, mivel ez a rész a kellő helyen és mértékben tárgyilagos, hogy szemléltesse, a legborzasztóbb események is ugyanolyan könnyen tudomásul vehetők, mint az unalmas hétköznapok. Néhol pedig hiú módon torzítja a valóságot, vagy épp ellenkezőleg, kacagtatóan vagy szánni valóan önironikus, így keltve szimpátiát Nagyjuhász iránt.

A könyv a legérdekesebb helyekre is eljutott...

A sokszoros átgondolásnak is megvannak a mellékhatásai. Néhány mesterien megírt fejezettől, amelyek a történethez szervesen nem kapcsolódó szenvedéseket írnak le, láthatóan nem volt szíve megválni az alkotónak. Ezek a kis epizódok lenyűgözően érzékletesek ugyan, és a mű szerkezete szempontjából is van elenyésző szerepük, de elütnek a kisregény többi részétől, rontva annak összképét. Ezt kompenzálandó jelen vannak olyan stílusjegyek, amelyek nemcsak a kötet különböző részeit, de az író egész életművét összekötik. Ilyen például a fent említett irónia és a fanyar humorral tarkított cinizmus, de tipikus Nagy Koppány Zsolt védjegy még a cselekményhiány is, amelyért a karakterrajzok és a különféle eszmefuttatások hol több, hol kevesebb sikerrel kárpótolnak. Az eddigi prózakötetekre jellemző posztmodern szövegjátékokat viszont igyekszik maga mögött hagyni az író, és próbál a realizmus irányába elmozdulni, legalábbis a már említett kötetbemutatón tett nyilatkozat alapján. Ez valamelyest érződik is a regényegyüttesen, de a teljes leszámolásra sajnos még nem került sor.

A „műben íródó mű” alaphelyzete nincs olyan erőteljesen jelen, mint az író első regényében, a Jozefát úr, avagy a regénykedésben, de azért előfordul, hogy a narrátor az általa írt és általunk olvasott regényről fed fel kissé szájbarágós, de azért hasznos kulisszatitkokat. Az intertextualitás ellen irányuló, talán fricskaként szerepeltetett szószerinti idézetek  hemzsegnek az új regény mindhárom részében, lépten-nyomon megtörve a mű így is alig-alig görbülő ívét. Ráadásul egyes műveletlenként feltűntetett karakterek szájából olyan idézetek hangzanak el, amelyek az addig felépített képet teljesen lerombolják.

A fölösleges játékok, olykor lapos poénok és helyenként leülő történet ellenére a hármas regény egy érdekesen csomagolt társadalomkritika, de a kötet erőteljesebb lehetne, ha csak az önmagában is helytálló harmadik kisregény szerepelne benne. Nagyban javította volna a színvonalat, ha a mű bátrabban mozdul el a realizmus irányába, de legalábbis az író kezdeti műveinek, például a Vendégmunkás dalainak frissessége felé.  Szigorúbb öncenzúrára lett volna szükség ahhoz, hogy a kötet ne csak egy érdekes színfolt maradjon a kortárs magyar próza kavalkádjában, mert a potenciál megvan a szövegben, hogy a mezőny jelentős részén felülemelkedjen.

Nagy Koppány Zsolt: Nem kell vala megvénülnöd 2.0. Magvető, 2014.

Balogh Réka