„Láthatatlan szeretnék maradni”

Nagy Viktória mondataival a legtöbb magyar olvasó találkozott már, hiszen Coelho fordítójaként nemcsak az eladási listák élén szerepel munkáival, hanem az ásványvizes palackokon is. Nevét ennek ellenére kevesen ismerhetik, hiszen a fordító mindig a háttérben áll, a szerző árnyékában. Most Coelho új regényének (Házasságtörés) magyarországi megjelenése kapcsán megszólaltattuk.

Nagy Viktória

Szeptember 1-jén jelent meg Coelho új regényének, a Házasságtörésnek a magyar fordítása. Mi a különlegessége ennek a könyvnek a korábbiakhoz képest? Milyen meglepetésre számítsanak a rajongók?

Nekem személy szerint nagy örömömre szolgált, hogy az író visszatért a regényes formához. Az utóbbi évek elmélkedő, bölcselkedő könyvei, illetve gyűjteményes kötetei után visszafordult a korábbi, cselekményesebb művei felé. Természetesen a Házasságtörésben is van ezotéria, spiritualitás, életbölcsesség, de ezek a rétegek ismét egy olvasmányosabb, dinamikusabb keretben jelennek meg, és nem statikusan, mint például Az accrai kéziratban. Szerintem ezt a rajongók is üdvözölni fogják. Nem beszélve magáról a témáról, ami valószínűleg így vagy úgy, de minden embert érint.

Amikor egy Coelho-írást fordít, minden bizonnyal él a fejében egy kép az ideális magyar olvasóról. Miben különbözik a magyar Coelho-olvasó a világ más táján élőtől?

Coelho műveiben éppen az a lényeg, hogy univerzálisak. A legáltalánosabb emberi problémákról szólnak, olyan nyelven, amit mindenki képes megérteni. Ezek a problémák mindannyiunkat érintenek, és lehet, hogy éppen Coelho valamelyik regénye nyitja föl a szemünket valamire, egy lehetséges hozzáállásra vagy megoldásra. Vagyis fontos, mély problémákról ír közérthetően és mégis gondolkodásra serkentően, és ez az, amiben egyedülálló. Ennek köszönheti széles körű népszerűségét. S talán éppen ez a legkülönlegesebb benne: olvasótábora olyan széles, hogy a legegyszerűbb, szappanoperákon nevelkedett, brazil vidéki analfabéta háziasszonyoktól kezdve az irodalomértő egyetemi professzorokig bárki belefér. 

A Házasságtörés egy érzékeny témát érint. Egy családos asszony csalja meg a férjét, ráadásul egy politikussal. Milyen reakciókra számít a magyar sajtótól?

Nekem meg sem fordult a fejemben, hogy a magyar sajtó felkapná a fejét arra, hogy valaki egy politikussal csalja meg a férjét egy regényben. Ami esetleg elgondolkodtató lehet, az az, hogy Magyarországon még mindig nincs igazi egyenrangúság a nemek között. Ha például egy férj megcsalja a feleségét, akkor annak vállveregetés jár, esetleg egy elnéző mosoly, ha viszont a feleség teszi ugyanezt, az könnyen kívül találhatja magát a szűkebb és a tágabb közösségén is. Még a nők is másképp ítélik meg a férfiak félrelépését, mint akár nőtársaikét, akár a saját magukét. Persze szokás ezt a genetikával magyarázni, de én nem tekintem állatoknak a férfiakat sem, így hát előttem ez az érv nem áll meg. Különben sem látunk bele mások életébe, lelkébe, partnerkapcsolatába. Nem érdemes ítélkezni mások felett.

A magyar irodalmi szakma éles határt húz a szépirodalom és a lektűr közé, ezért sokat élcelődik Coelho regényein, mondatain. Mennyire nehezíti meg ez a gondolkodásmód, hogy szakmailag elismerjék a fordítását? Fontos-e a szakmai elismerés, vagy elég az olvasóké?

A szépirodalom és a lektűr között valóban éles határ húzódik. Coelho pedig nem is kívánt soha szépirodalomnak tűnni. Őt ez a címke nem érdekli. Azok közé a híres emberek közé tartozik, akit az emberek vagy utálnak, lenéznek, vagy rajongva imádnak. Az első csoportba általában a kritikusok tartoznak, a másodikba pedig népes olvasótábora. Coelho tisztában van ezzel a megosztottsággal, és büszkén vallja is, hogy ő az olvasóknak ír, nem pedig a kritikának. Nem kíván elvegyülni a bennfentes irodalmi közegben, mert azt mondja, hogy az elnyeli az embert, elvonja az élettől, azaz az írók csak egymást dicsérik vagy szidják, és közben elmegy mellettük az élet. Az irodalom így öncélúvá válik, Coelho szerint viszont csak akkor van értelme, ha kapcsolatot tud teremteni az emberekkel, ha üzenetet közvetít, ha hatással van rájuk. Természetesen lehet vitatkozni műveinek szépirodalmi értékén, stílusán, egyet azonban nem lehet elvitatni tőlük: az olvasókra tett hatásukat. Ez a hatás sokszor egészen konkrét: magam is sok emberről tudok, akinek egyik vagy másik regénye szó szerint megváltoztatta az életét. És ez az, ami Coelhót külön kategóriává teszi az irodalmon belül. Ez az, ami éppúgy megkülönbözteti a szépirodalomtól, mint az üres ponyvától. És ez az, amiért nem lehet őt figyelmen kívül hagyni. 

Ahogy Coelhónak, nekem sem fontos az ő szakmai elismerése. Attól én nem válok rossz fordítóvá, hogy olyasmit is fordítok, amit a kritikusok esetleg nem dicsérnek. Rossz fordító akkor vagyok, ha nem pontosan azt adom át az olvasóknak, amit az író az eredeti műben üzen nekik. Teljesen mindegy, mit szólnak a műhöz a kritikusok, hiszen a bírálatuk a művet érinti, nem az én fordításomat. Kivéve persze, ha konkrétan engem ér bírálat, de ilyesmivel még nem találkoztam. Szépirodalmat is fordítok egyébként, ha jóval ritkábban is. De nekem az szakmai kihívás, ha különböző stílusokban írhatok, és nem vetem meg egyiket sem. Egyébként pedig fordítóként az olvasók elismerésére sem tartok igényt, én inkább láthatatlan szeretnék maradni. A fordítás alázatos munka: mért is akarnék előtérbe kerülni? Akkor végzem jól a dolgomat, ha a kész regényen nem érződik, hogy fordítás.

Mi lehet az oka, hogy a magyar kritikus idegenkedik a szórakoztató irodalomtól? Hogyan lehetne ezen a szakmai beidegződésen változtatni?

Szerintem egy jó kritikus képes rá, hogy elvonatkoztasson a saját ízlésétől, és a bírált művet a saját közegében, a saját keretein belül értékelje. Ha egy regény szórakoztató, akkor a szórakoztató regényekhez kell mérni, ha ezoterikus, akkor az ezoterikus könyvekhez, és így tovább. Valami miatt mégiscsak sikeres ez a Paulo Coelho. Talán attól félnek, hogy ha nem kezelik lenézéssel, őket fogják lenézni a társaik. De éppen erről beszél Coelho, amikor azt mondja, hogy az irodalmi közeg a saját csapdájában vergődik, nem bír kikecmeregni önmagából.

Az egyik ásványvíz Coelho-idézetekkel reklámozza termékeit. Hogyan érinti Önt fordításainak és Coelho idézeteinek kereskedelmi célú felhasználása? Lehet-e ennyire instant az irodalom? Ezt csak azért kérdezem, mert korábban említette, éppen az aforizmák zavarják egy kicsit az életműben...

Mivel Coelho kifejezetten szeret „eljutni” az olvasókhoz, úgy gondolom, hogy ennek egy érdekes módja az ásványvizes jelenlét. Ez viccesen hangzik így, de szerintem őt egyáltalán nem zavarja. Sőt. A rajongói bizonyára szintén nem bánják. Engem meg egyáltalán nem érint, mosolyogtam rajta. Ha én írnék könyvet, nem vágynék ilyen terjesztésre. De mint már mondtam, Coelho nem is akar szépirodalomnak tűnni. Eljutni akar. És ezzel nincs is gond. Aki szereti, örül neki, aki utálja, az továbbra is utálni fogja. Mindenesetre első pillantásra meglepő, de érdekes dolog, főleg a mindennapi vízzel, az éltető, tiszta vízzel való társítás. S hogy lehet-e ennyire instant az irodalom? Érdekes kérdés. Hogyan hatna Thomas Mann vagy Rakovszky Zsuzsa a műanyag palackon? Furcsán, nyilván. De a mai világban annyi információ árad felénk-belénk mindenhonnan, talán fenn sem akadnánk rajta. 

Az eddig láthatatlan fordító

Melyik a kedvenc Coelho-regénye? Miért éppen az?

A Veronika meg akar halni. De nem tudok elvonatkoztatni attól a ténytől, hogy ez volt az első könyv, amit fordítottam tőle. Szóval valószínűleg csak ezért.

Mi jelentette a legfőbb nehézséget a fordításoknál?

Talán azok a könyvei voltak a nehezebbek, amelyeket olvasni is nehezebb: amelyek cselekményes keret nélkül ontják magukból a napi bölcsességeket. A fény harcosának kézikönyvére vagy Az accrai kéziratra gondolok. A gyűjteményes Mint az áradó folyó is nehezebb könyv volt, mert egy összefüggő regénybe nyilván könnyebb belehelyezkedni.

Amikor éppen nem Coelho regényeit fordítja, mely szerzők milyen műveit szokta olvasni?

Egyébként nemcsak olvasni, de fordítani is szoktam más szerzőktől. Afrikai, illetve brazil novellákat a Nagyvilágnak, valamint José Rodrigues dos Santos regényeit a Kossuth Kiadónak. A klasszikusok közül leginkább Dosztojevszkij állt hozzám valahogy mindig is közel, de az utóbbi időben a kortárs szerzőket részesítem előnyben, közülük is egyre inkább a nőket. Szeretem Ulickaja végtelen nyugalmát, és legújabban Szécsi Noémi regényeit falom.

Boldog Zoltán