A hónap írója – Lászlóffy Csaba: Szent Antal megkísértése

                                        (Rilke) 

 

           Szent Antal, kinek a játékszere vagy, jaj!

                       

Festményeken vagy színpadi díszletek közepette

látni még olykor; ámde a közönség napraforgó-

magot rág és röhécsel, hisz a Föld forgása

Isten akaratától rég az ideje elszabadult.

Volt úgy már, hogy Antal egyenruhás urának

szalutált buzgón, s augusztusi csillaghulláskor,

terroristák robbantása után,

félkarját avagy lábát valósággal

le kellett kaparni a repülőgép szárnyáról.

 

Fogalmaim hínárjába gabalyodva utóbb

arra ébredtem, hogy érdemes lenne

folytatni vele az éjféli beszélgetést,

de váratlanul betoppant hálóvendégünknek

egyszerűen nyoma veszett – tán messzire

járt már házunktól. Az is lehet, hogy

a bosszúálló vagy csak kiábrándult Teremtő

űzte el tőlünk szolgálatos angyalának

láthatatlan pallosával.    

 

                                            

 

 

Az ember – szép ősz van –, szívesen kószál a szabadban. Ott ültek M.-vel (maga előtt látja most is félmeztelenül, mint amikor kihajolva a kertjükre nyíló ablakon meghallotta a lány felszabadult kacagását. A lépcsőn hevert, s ahogy gyors bokamozdulattal lerúgta papucsait, sötét hajzuhataga a szemébe hullt... Nézték a tükörképüket a vízben, amint egymás mellett álltak. A szolgálólány élelemmel és hűsítővel megrakott kosárral tisztes távolságból követte őket). Most némán pergett Eliade szeme előtt az idő; a cinkos, buja természet helyett szomorú szürkület körös-körül. Már-már a mennyboltot is elnyelte a nagy csend.

            A nép vallásossága, hiedelmei – ez még Indiában tudatosodott benne – idővel kétségessé teszik az ifjú szívek romlatlanságát; s az erkölcsi ítéletek zavaros összecsapása csirájában mérgezi meg az éltető erőt. A belső cenzúra is így működik valahol, még ha bátran, sikerrel álltad is ki a külső, hatalmi korlátozás kihívásait.

            Így történt talán ővele is?... Gondosan kikefélt kalapja mindegyre félrecsúszik; zsebéből könyvet húz elő, a német betűkre mered;  a tragikus sorsú előd, Kleist utóélete és hagyatéka különös feszültséggel tölti el. (Olvas; ösztönös fejcsóválással.) „A halott madame ostoba férje a sajtóban kiállt az elhunyt tisztasága mellett; amint állította, az ismertté vált orvosi látlelet olyan tényt tartalmaz, amely ellentmond minden intim kapcsolatnak. Előrehaladott méhrák!...” Átlátszó manőver, hogy a fiatal pár közösen vállalt halálát, a szerelmi tragédiát a feldúlt (vagy csak kíváncsi) publikum előtt elhallgassák.

            Eliade, a gyógyíthatatlan Henriette-re, Henrich von Kleist áldozattársára gondolva, egy percig saját hajdani kedvesének, Maitreyinek a mosolyát képzeli maga elé. Nem tud betelni a „szent szertartás” látványával, midőn indiai szerelmesének – titokban készülő regénye hősnőjének – tüzes teste vad nevetéstől hullámzott ölében.   

            Kissé mintha irigykedne is Kleistre. Egzaltált volt, hisz költőként örökké a magas régiókban járt. A halál a maga méltóságával átszellemültté tette végzetes kapcsolatukat – a végleges egymásra találás!... (A vizsgálat szerint persze: „nem játszott közre semmiféle testiség, érzékiség”.) Szinte hihetetlen.

            A földi boldogság helyett a magányt választani, vagy Múzsáddal távozni a földön túliba!... Egy zseni számára vajon melyik a patologikusabb esély? 

Mi minden véletlenül történik velünk... Szerelmi kapcsolata M.-vel más fordulatot is vehetett volna. Két világ, két hit választotta el őket – a tragédiát messze elkerülték, de megmaradt a kétely. Bizonyára mindkettőjükben.

            „Űzd el magadtól az agyrémeket!... Kleist különben sem volt normális. Miféle alkotó az, aki az Isten teremtményeinek morbid tévedését kiviszi a természetbe? Csakis őrült lehet! A szerencsétlen flótás a nővére szerint is: örökké másvilágban élt.”

            Ők különváltak egymástól – hogyan boldogult vajon azóta a Maitreyi?

            „Mi a fenének rohadozom ilyen hülye módon még ma is, ebben az unalmas balkáni sírveremben?” A fiatal hindu asszonynak, Sen mérnök feleségének és a lányának kifestett talpa és piros körmei jutnak eszébe...

            Különös izgalom vesz rajta erőt. (Mintha egy hindu istennő manipulációja lenne utólag ez is.) Ha erotikus érzés kerít hatalmába, az emberi ész ereje egyenlő a nullával, gondolja. S már nem a tények izgatják, hanem a fikció, mely könnyen súlyos válságba, ne adj' isten, szerencsétlenségbe sodorhatja a magafajta intellektust, még hogyha évekig matematikát tanult is, és hivatásszerűen merült is bele a filozófiába...

            „Sen mérnök (jóllehet csak irodai munkámmal kötődtem hozzá) nem először hívott meg a házába egy teára. Lánya, Maitreyi akinek nagy, fekete olajbogyó-szemét, húsos ajkát, érett bengáliszűz-keblét kezdetben csúfnak találtam (apjának szanszkrit kéziratgyűjteménye jobban érdekelt), közelről, érdekes módon, sokkal szebbnek tűnt, ezúttal sápadt teaszín szárijában, ezüsttel kivarrt, fehér papucsban s a sárga cseresznyék színét idéző sállal. Jóllehet túl sötét fürtjei, túl nagy szemgolyója, az európai ízlés standardja szerint túlzottan piros ajka valahol már emberin túlivá tették fátylakba burkolt, mégis áttetsző testét, amely mintha nem a biológia törvényeinek, hanem valami csodának köszönhetően élt volna...”

            (Olvasás közben hideg veríték ül ki Eliade homlokára, s egy hirtelen rátörő elfogultsággal, szokatlanul heves kézmozdulattal keresztülhúzza az átfutott sorokat, hogy ha majd lehiggad, lehet, hogy hónapok vagy évek múlva: az egészet újrafogalmazza majd egyszer.)

 

„Aznap délután született meg bennem először a kétely, mit keresek én ezen a földrészen, ebben az országban... Emlékszem, kicsit kábán tértem haza, olyan gondolatokkal, amelyek még sosem jártak a fejemben. (Mennyire értettem meg vajon a házigazda szavait?) Mégsem írtam egy sort sem a naplómba, erre csak utólag jöttem rá a Maitreyit idéző nyomok után kutatva. Hiába lapozgatom a füzeteket, semmit nem találok. Furcsa, mennyire képtelenek vagyunk előre látni a döntő eseményeket, megfejteni azokat az embereket, akik később megváltoztatják életünk menetét.”

            Irodai munkája mellett „gyarmati életet élt”... Volt egy világot járt, kalandokat kergető barátja, aki mellesleg könyvet készült írni Indiáról, s legfeljebb annyit kérdezett néhanapján tőle: „Igaz-e, hogy ezek nyolcéves kislányokat vesznek feleségül?” 

            Bengáli palota, kasmírszag... Még sosem jártak indiai házban. Korábban hasztalan próbált meg környezetében eligazodni, különbséget tenni a piszkos, közönséges bengáliak és a dúsgazdagok kiváltságos kasztja között. Most azonban, midőn váratlanul tört rá a szerelmi vágy, a gyarmati lét előítéletei után a Maitreyi családjában végre megérkezhetett álmainak Indiájába. Jóllehet még mindig tartott attól, hogy csapdába eshet.

            „Matt, addig sosem látott viaszbarnaság! Amikor bemutattak neki, homlokához emelt tenyérrel üdvözölt. (Haroldnak próbáltam leírni, leginkább azért, hogy végre magam is megértsem Maitreyi meztelen karját, azt a megrázó és különös sötét-sárgát, amely oly kevéssé volt nőies, mintha egy istennő és nem egy indiai lány karja lett volna. Emléke sokkal mélyebben belém ivódott.)

            Egyszer, midőn Maitreyi az ablak felé tartott és hirtelen visszanézett, pironkodva bámultunk egymásra, s nekem az volt az érzésem, hogy már korábbi pillantásaiból is titokzatosság és melegség áradt.”

            Kedvelte ezt a tengerparti földdarabot, ezt az isten háta mögötti, elhagyatott, kígyókkal teli mezőt, amelyen ritkásan nőttek a pálmafák és illatosak voltak a bokrok. Szerette a reggeleket, hajnalhasadás előtt a csaknem emberi lénnyé váló magányt... Csak arra nem akart emlékezni – ha létezik rá egyáltalán magyarázat –, hogy végül miért váltak el egymástól, örökre.    

            Rongyokba öltözött koldusok, zarándokok zsírt meg hamut kentek a fejükre. Amott tovább egy sérült, vérző arc szemüregéből (talán tigris áldozata lehetett?) félig kikarmolt, nyitott félszemgolyó ugrik elő, mintha csodálkozva bámulna a magas égbe. A repedezett, zúzott száj szélére rászáradt pép penésznek tetszik... Ennyi elég ahhoz, hogy elűzze unalmát. „Az ébrenlétnél magasabb tudati állapot! – önsanyargatással, különféle szertartásokkal, kábítószerekkel ezt keressük. A vallások isteni kegyelmet emlegetnek, az okkultisták mágikus beavatottságot.”

 

 

(A hindu test-lélek kultusza) 

Sejtette, hogy itt sem lel választ kételyeire? S erre a savanyú mangó- meg szívós dögszagot árasztó, önpusztító látszatvilágra, amelyben a természet az elesettség riasztó képeit felmutatva a maga dolgát teszi.

            A kékes párában, a gőzölgéssel átitatott valamilyen szellemidézésre várva az ifjú Eliade úgy érezte, hogy sorsa valódi bűntudat után kiált. A Gangesz partján számára eddig ismeretlen hiedelmek és látomások mosták össze az érzéseket. A félelemérzést s a színlelt szenvedélyt... Az új hit a feledésé lesz-e vajon? Vagy tovább fokozza eredendő kétkedésedet? Európa vérgőzös évszakai után milyen változást hozhat, nem csupán neki, ez a fülledt bujaság? A test feltámadásának újabb ígéretét? Az agonizáló tudat számára a céltalan, üres külvilág feledését...

            A hindu test-lélek kultusza is puszta hiszékenységen alapul vajon?

            Döglegyek forgolódnak a szivárványló agyagsárga lében, szúnyogok lepik el s oltják be ártatlan méreggel a fejnek nevezett kopasz dudort. Egy csonttá aszott koponyához még a halál is viszolyogva közelít. 

Az otthoni sétatér... Piros napernyő, hűséges hitves Chopint játszik... Ennyi okot hozhatsz fel a mentségedre, különben az emberi ész ereje egyenlő a nullával (!)... A tények tények, a tényekkel szembe kell nézni, az ész büszkesége merő fikció. Ez a fikció már súlyos szerencsétlenségekbe döntötte az emberiséget... Elég a barokkos kredencen díszelgő Szent Antal-szobrocskára gondolnia, amely valahányszor elmozdult – közben rendszerint kopogtak az ajtón (ez fantomlegendaként élt tovább) –, a család számára rejtélyes jelzése lett annak, hogy hamarosan be fog következni valaki közelállónak a halála.

 

Szinte észrevétlenül szokott hozzá Indiában az ópiumhoz. (A kankóval való fertőzöttségre – ez is tévhit? – egyedüli gyógyszer a lopva elfogyasztott ópium.)

            A remény arca  neki mégis Kelet volt.

            Múlt és jelen: a kétfejű kígyó egymást harapdálja; észre se veszed, s már elnyelték egymást. A benáreszi filozófus papok intelme, hogy: csökkentett kockázattal műveld (s főleg élvezd) a bűnt! Homályba vesző ősi hagyomány ez a józan igyekezet: a szokatlanabb hatású végzettel helyettesíteni a keresztények fűtött bűntudat kultuszát.

            Az eleve elrendelés beletörődés- és megnyugvás-változatai... Mi lehet az öngyilkos-sötét alagút végén?!

            „Hányszor leromboltuk már és újra összeraktuk az ősi Mindenséget?”

            Ő, aki a titok végére akart járni, ráébredt, hogy idővel minden titok teljesebbé válik bennünk. Mégis (vagy épp ezért) felkorbácsolt idegekkel lesi – lenyűgöző méreteiben szinte már látja – az újabb ragályt.

            A civilizáció áldozatául esett állatemberlény „kóresete”! Gyógyíthatatlan betegség.

 

  

(Egy sóhajnyi lény) 

Fölpúposodik a föld, mintha a klastrom falai is meginognának.

 

            (Antal lép elő, mint síri homályból, roggyantan, elhanyagolva)

   „Ismételten kérlek benneteket, ez az Isten hajléka, estéli ájtatosságra készülődünk!”

 

            Néhány csoszogó barátcsuhás árnyalak követi...

            Antal csak egy sóhajnyi lénynek látszik.

            („Egyetlen gyönge titok... Én.”)

 

            (Felhasadt arc, csonttörés, szétnyomott here. És a Remete összefüggéstelen kiáltozása:)

            „Zsiványok, csalók, zsarnok zsoldosharamiák!...

            Dorbézolók, delfinen lovagolók kentaurokat halálra hajszolók!

            Bélpoklosok, pogány isteneket szomjúhozók!”

 

            (Tőr, hurok, bűbáj szemmel verés, minden lehetséges most.

            Antal, karok, szíjak szorításában, magából kikelve folytatja:)

            „Ti, a Pokolból is kitaszítottak!”

 

            (Eliade befogja a fülét) „Az agyamból hallom, belülről!”

 

            Dermedten áll mint akit beszennyeztek.

            Oltárok fényködbe veszve, kísérteties varjúkárogás.

            A holtak országát átlépő fenyegető sokaság.

            Hogy mennyire szörnyetegek, azt ki-ki maga döntheti el.

            Alattomos szándékok; gyilkos parancsszavak.

 

Persze, ha kegyesen süt vissza rád a naplemente, szelídebb szavak is előbújnak emlékezetedből: puszpáng, pisztácia! –, még hogyha mirtusz vagy rekettye-karistolta lábadat mézgával, gyantával kell kenegetned éppen.

            Nyomasztó sziklakoloncok, világító kőhegek... Aztán egyszer csak ráébredsz a véraláfutások okára testeden. Az érzékek megcsúfolására, mely nincs kizárva, hogy gondolataid eltévelyedésével hozható összefüggésbe; vagy csupán a bujaságot elrejtő sörteszakállal. 

            S máris olyan helyzetben érezheted magad, mint a pusztai, majd a kolostori magányában megkísértett Antal. A Szent Remete.                                                                     *

            (Antal, Eliade hangján) „Az Úr megteremtette a világot, és kilépett a csillagos űrbe?... A többi – ami most velem is történik –: hallucináció.”

            Szemfényvesztő pokolbéli erők. Bizonyára rég választ várnak  Úristentől (gondolja Eliade), aki talán valamelyik felhő mögött guggolva fülel; de az is lehet, hogy elunta magát...

            „Rendben vannak az idegei!

            Nem úgy, mint az enyémek...” 

A fantomok mintha a holttestekből lépnének elő. A felbolygatott fantázia... Az egész kissé fárasztóvá vált már. Egy européer, aki a saját morbid hatása alá került!

            „Ez a te szimulált-életviteled bumerángja!”           

            Záporozó esőben... szemtelen és goromba közvetlenséggel gyűlnek, szemmel láthatóan szaporodnak a kísértetek.

            „Onanisták is vannak közöttük... És közönséges disznók!” – morog a boltíves pincefal nyomasztó levegőtlenségében Antal. Ki-kihagyó szívverése, lihegése már-már aggasztó, amint földi Paradicsom „tulajdonosként” újfent félreértett valamit... Szemében gobelinként homályos színfoltokká fut össze a „dekoratív pannó”.

 

(Eliade képzeletében már nem tűnik olyan képtelennek semmi. A nagy tolongás, kavarodás. Az egész hajtóvadászat azért a csuhás szerzetesért van?... Ha nem vagy mazochista, könnyen rábólintsz az ügyeskedők-üzérek „teóriájára”, miszerint idd le magad a sárga földig, mert kiűz belőled fejfájást, lelkiismeretfurdalást, mi több: impotenciát is kiöblít a részegség!

            A többi – a csábító szépséget, a domborodó idomokat megkörnyékező epekedés és rekedt hímröhejek –: profán szertartás az örök női jelkép előtt.

            Mind mélyebbre jut a hasadó időben. Miközben valami – talán ellenmozgás – mintha gyöngéd páraként fogná körül s felszállni készülne. Szárnyak, kecses angyali lény kísérete, persze, sehol.

            Erkölcsi migrén és kóros álmatlanság ellen – esetleg a nemi élet veszélyeitől óvó polgári morál újsághirdetései közé rejtve – milyen pirulát ajánlanak? Különösképp neki, aki dilettáns a társasági zsongásban s piálásban. Vége a kivételezésnek!

            Átlépte a Jót a Rossztól elválasztó határt.) 

            „Vadházasságban éltél?...”

            (Antal földre szegett tekintettel tagadólag csóválja meg a fejét. Egy torz pofájú szörny röhögve; agyarát élesíti éppen:)

            „A Paradicsomban viselkedj úgy, mintha az a hölgy nem is létezett volna.”

 

Otromba földi butaság (talán Hugo van der Goes Bűnbeesésének hármas/alakzat/a) a paradicsomi fa és az égi kupola alatt. Közéjük lépve pompás kilátás nyílik. Unikornis – a Hölgy egyszarvúja a gótikus falikárpiton –, dölyfösen lépegető páva... és kitalált középkori lények a pásztori idill árkádiájában(!); szökőkútcsobogás, reneszánsz muzsika. 

            Felhők helyett már csak lélegzetfoltok a késő éjszakában.

            Ki az, aki démonoktól tartva, idegesen még vissza visszatekint?

            Csak bárokból kilépő s tűsarkú cipőikkel dőlingélve tovatartó elegáns dívákat látni, olykor egy-egy ódivatú piperkőc ficsúrt,         mintha lóversenyre indulna... Beszámíthatatlan lények sehol. Semminemű nyoma annak, hogy a Világegyetem, az Isten ellen lázadnának!

 

 

( Az érett E. kételyei) 

(Hanyatt fekve, a kofferéből ki se csomagolva átvacogta az első éjszakát, miután hazatért. Tűnődött, hogy lesz, mint lesz tovább. Otthon viszály fogadta; maga is a gyűlölködés, az előítéletek hálójában vergődött, elfogultan vagdalkozva. Messze sodorta az önző, gyilkos ár a középkorból újabb korokba átmentett témától – a megkísértett Remete szimbólumát nevetségesnek találta; magányos órában hogyha eszébe jutott lopva belenézni egy-egy Bosch, Brueghel, Schongauer, Parentino vagy Salvador Dali albumba, vonzó rettegéssel gondolt Antal naiv hadakozására:)

            „Megirigyeltétek az Isten trónját, a megálmodott földi világot.”

            (Persze jöttek a replikák is – a démonokéi –, szinte maguktól:)

            „Más igazságért perel minden kiközösített – magányra, koplalásra, a tudás szomjúságára ítélt!...”

            (Antal) „Istennél az egyedüli tudás!”

            (Démonok) „...Minden tiltott szándék, szó, levágott fej: a gyilkos tömeget megrészegítő véráldozat!

            ...Hogy a türelmetlen „bölcsesség” máglyaáldozatait ne is említsük.”

            (Antal) „Fecsegve-locsogva, úgy jösztök, mint a Végzet. Mi lenne, ha egy beteges agy, a bélpoklos vágy mozgatná a Mindenséget?!”

            „Miféle korlátozás: az életet már a születés pillanatában megcsonkító betokosodott Akaraté, hogy a szellem csak egyszer – egy testben élhet?”

            (Antal kapkodva veti a keresztet) A Teremtő Atya szándékát vonod kétségbe – a tökélyt? Ki vagy te, hogy betokosodottnak mered nevezni!

            „Hát ami fukar Gazdád fantáziáját illeti: telhetett volna egy kicsivel többre Tőle...”

 

Mióta rágcsálta már az E. szívét (vagy benne a gyökeret verő Antalét) a halál közelsége! („Porodat földből ki gyúrja össze ismét?...”) Ám jó ideig csak vihar, a villámok s a lecsapni-kész vércsék.

            A vérét szívó, egymásra is acsarkodó, nem csak szemmel verő kísértetekre várni kellett...

            Addig remélte, van esélye a Teremtőnél, ama kegyelmi  kérvényt bal kézzel megírni; s ugyanúgy Miltont, Dantét idézni kapásból... Na és: ha kígyó környékezné meg a magánterületet védő palánkot...(!)

            (Kinéz, vagy inkább magába néz: a fehér ciprus törzsét mi öleli körül ott?) 

            (Antal) „Tán ráncaim gerjesztettek ekkora dühre benneteket? Nem kell messzire nézni – tavaszból az őszbe! –, akárki láthatja: féktelenségetekkel palástoljátok tehetetlenségeteket!... A sértő erőszak a kiszolgáltatottnak, persze, árthat; ámde az oktalan támadóknak gyenge vigasz...

            Amit a hívságos világtól elfordulva veszítettem, az enyém. A jövőre gondolva viszont két vesztes van. Halmozzatok bár megannyi kéjt szépségre, bujaságra, vagy eredendő bűnt gyilkos önzésre, mohó szerzésvágyra – ellenségek nem leszünk!”

 

 

            (Antal) „A képzeletetekkel festett bőkezűség annak jele, hogy nem zsiványok kezére kerültem... S a démonok szertelen szabadságeszménye szerint úgy vagy, mint a gazdag, aki bír, van kulcsa, elzárt kincse rejtekében örvendezni képtelen mégis.”           

            (Megzápult agy, hogyha nem esik hasra ennyi káprázat előtt?!  Mert beéri a szürke hétköznapokból keserves szorgalommal, türelemmel kifacsart vékonyka fénysugárral?...) 

            (Antal) „Nem tagadom, megszédültem egy kicsit attól, hogy hirtelen millió idegen kép vett körül. Ámde úgy hiszem, ezúttal sem csal a tapasztalatom: mindenik képnek árnyéka van!... Agytekervényeimben vicsorgó rémek: tengeri karmok, erdei szörnyek patái, agyarai! – Csapdával, szigonnyal, hálaének égi hálójával meddig óvhatom meg gyönge titkaimat?... Ments meg a démoni kísértésektől, Istenen, ki raboddá tettél!”

            (Vajon hol a határ Antal félelme, rögeszméi és a képzelet, a beleélőkészség között?)

            (Antal) „Éhes szemetek túltelítve megannyi gyönyörtől. S a gondoskodásotok önkényes, túlzó... Támadásaitokra böjti „súlytalanságomban” egy utolsó elnehezített figyelmeztetés. A gaz tiporni kész... szűz erényt!           

            (A szörnyek replikája gúnyosan maró.)

            „A „Korcs erényt” már másképp hangzik, nemde?... A te testeden parlagfű sem terem, észrevétlenül lett nyüvek martaléka.”   

            (Antal) „Hasztalan hangoztatjátok egyre kishitűen: „A por csak a port kapja... Jobb részünk szellem. A Szentléleké!”

            (Kentaurpatás angyal) „Hagyni kell: repítse őt az egekbe tunya, hozsannázó ostobasága!...”

            (Antal) „Ne folytassátok tudom: mindent felprédál az idő... Kivéve a fényt, mely Isten örök ajándéka. Emiatt különös elem.”

            (Ugató szörny) „Unalmasabb vagy, mint az ásító sírok!”

 

 

(A démonok tébolyító elszabadulása) 

Tébolyító a legszelídebbnek látszó érintés is – ahogyan Isten a széllel repíti a homokot.

            A klastrom távolba veszett kőhalom.

            Medvebőrbe bújt kurtizánok, hajadonok táncolják körül; izmos karok felkapják s a magasból csak úgy elejtik.

          

            (Antal) A karneváli forgataggal sodródva, megalázottan)

             „Verdesni mint a lenyakazott csirke? Rúgkapálni akár a tulok?” 

            (A démonok versengve, indulatosan kiáltozva, hörögve kapnak feléje.

            Állatagyar hasítja fel lágyékát; sörtevad tüskés kemény vértezettel. Az ilyen agyar nemcsak szúr és sebez.

            Mintha egy idegen entitás hatolna belé; kiengesztelhetetlen a birtoklás szenvedélyében s a vérengzésben.

            Barlangi bestia monstrumárnyéka nyúlik utána ki, földhasadékából tört fel – nyomában szökőár, kitépett fagyökerek. Bepárásodott, nyálkás felületű sötét vizek örvénye húzza lefele, hogy eleméssze magát. Meg se próbál menekülni, rohanni; bokavért, bőrszalag sem segítene Féltérdre rogy. Majd pár tétova lépést tesz, képzeletben – ő a préda! Lábnyomai helyén ótvaros sebek fakadnak … Nem is talp-, de patanyomok! Gyomornedvei föl, a torkáig hatolnak... Gyötrelem, kín – levegő után kapkod, összezsugorodni jobban már nem tud.)

 

            (Eliade, kezében toll és notesz) „S ha netán rettegve ismerünk magunkra a szörnyben?” 

            (Antal, denunciáló hangon) „A város tele van eretnekekkel!” 

            (Eliade sebesen jegyez)) „A Nitriai sivatagban a szerzetesatyák külön cellákban laktak. Három korbács kiakasztva, hogy a gyülekezeti szigor gyönyöröktől és gőgtől ittasult kecskebőrruhásai a környékről összegyűjtött szüzek előtt (vajon ezek kísértetek?) megbüntessék a vétkeseket.” 

            (Hegyes fülű Hermész s a kutyafejű Anubiszok átölelik a remete térdét. Antal ellöki őket... Agyából vér lövell ki álmában, a mennyezetig! A kicsapongások és undokságok rémálmaiból hörögve fölriad, és őrjöngve korbácsolja magát.) 

            (Antal és szerzetestársai) „Ó, Istenen, fogadd el bűnbocsánatomat!” 

            (A kétely elméjében lakozik... Kevés a dogmákból ismerni az angyalok rangsorát!) 

            (Antal) „Márk evangéliumában Jézus arra int, hogy semmink se legyen a sarun és boton kívül... Ne higgyétek, hogy a Szentlélek nőnemű!” 

            (Eliade) „Az asszonyok, még a bálványimádók is, Jézus buzgó híveinek számítottak...”

             (Démonok triója elérzékenyülve – vagy csak tetetik magukat)

            „A kezetek egymáshoz ér, ajkatok összetapad. És akkor ő megcsókol téged... Elárasztja tested mindazzal, amit kíván...” 

            (Ó, te a bálványoknak áldozatul felajánlott.

            Általuk egyesülhetsz a kétkedés Szellemével!...

            Szél bizsergeti a fűszálat. Ahol az ösvények keresztezik egymást, női haj illatát hozza a forró légáram.) 

            (Antal) „Amit testem követel: a disznóságoknak nem akarom magam alávetni! (Kezd jobban félni saját kételyeitől, mint a szörnyű vadállatoktól.) Elhagyom húsból falazott, vérrel vakolt szennyes testemet...”

            (Félig eszméletlenül azt képzeli, hogy a lángok már a melléig emelkednek. S elborítják.) 

            (Eliade, tűnődve) „Milyen érzés, Antal, a gőg után ez a nagy üresség?... A meddő rögeszme áldozata lenni (!)”

 

 

( Csak a hit) 

(Tompa robajlás a szűkülő szurdokban. Révedezésében zavarták meg a rémképek, ámde egy perc múlva már döbbenetében alig bírja felfogni a valóság hangjait.

            Vacogva a legigénytelenebb fészekvacokba vágyik...

            Mint mikor pöröly kezdi ki a gyarló matériát – görcsbe rándul minden porcikája.

            Tépések, csonkítások... Sérülései után mintha végképp eltűnt volna a csend. Majd ismét borzongató mormolás.

            A dús levegő megritkult, a mérgező vízgőz hullámokban árad feléje a mélyből... Saját együgyűségének csapdájába esett.)

           

            (Antal) „Minden szem, mintha tűvel szúrna keresztül. Minden fog sárkányfogéles. Minden egyes lélegzetvételével perzselő.

            Hová lett a szabadulás esélye?

            Belém lát, kóstol belőlem...

            Ha nem is akar elveszejteni, de táplálja bennem a halált, kiszárítva pőreségemet.”

 

            „Kiagyalt az Isten türelme a bugyorba erőszakoltak fojtogató bűnétől!” – üvöltik a vadállatok. 

            Szembeszállni velük?... Hogy megkönnyítse a dolgukat?

            Különben sincs esélye, ha netán le akarnának számolni vele.

            Vagy csak leckéztetésnek szánták? – Még kiderül, hogy a Magasságos Úr alkudott meg velük!... (Nehogy holmi közös vétek legyen az ürügy.)

 

            (Antal) „No lám, kapva-kapnak utánam: kézzel-lábbal,   könyökkel, szarvval, farokkal...

            Mi lenne, ha porszem-mivoltodban a földért (vagy, ne adj' Isten, a csillagokért, az éltető Napért kéne kiállnod?! – ezzel vigasztalom magam... Nem, erre nem jogosít fel a Mozarab, sem a Szent Ambrushoz fohászkodó zsolozsma.

            S a hit (?)...

            Érzem, belepusztulok az erősebb lét közelségébe.”

 

            (Csak a hit!

            Még hogyha tövises ágak koszorúzzák is majd porhüvelyét.)

 

 

                                                                       

           

            (Eliade)  „Minden részletre emlékszem.

            Mindegy: üldöző voltam vagy áldozat.

            Szétdúlt tárgyaim, kihűlt emlékeim záporoznak;

            kék ütések meztelen testemen, homlokomon.

            Mérges gombákból óriási fekete massza nő fölém.”

 

Vadászlesen, tüskés, pókhálós pagony alján szarvasagancsod valamibe beakadt. (Ez már maga a bűnbeesés, Antal!...)

            A kísértésben testet öltő krízis elviselhetetlenebb, mint  furkósbotok csattanása gerinceden, bordáidon, veséden, koponyádon.

            Az örvénylő lények tekintete elől a feszületen kívül nincs más szilárd pont. Észre sem veszed, s eszköze lettél a bosszúálló erőknek! Evilágiságunk legsúlyosabb paradoxiája, hogy a felzaklatott lelken torolják meg a test aszketizmusát!                   Minden álcázást  maszkot átszakítanak, hogy amit a lelkedben rejtsz, hozzáférhessenek. Őrületbe kerget a benned is diadalmaskodó démonok artikulálatlan sikolya (kételyeidnek inkarnációja!); torz arcvonásaikat a rettenet már-már mulatságossá teszi.       

            (E. manzárd szobájában hüledezve ráismer a Remete rémlátomásaira.)

            „Az egészségesek boldogsága csak perverzió.”

 

(Antal vecsernyére készülődik... Egy szőrős, rókaábrázatú szörny – akit társai „művésznek” tituláltak – gúnyolódni kezd vele.)

            „Ki az a fickó, akinek köszönhetően az oltárfalatokon Krisztus ilyen puffadtra sikerült? A végtagjait is jól elméretezte... Te is elég puhány vagy, ha nem is túl hájas. A csuda öl meg: az éhkopptól is tudtok hízni, csak a vak nem látja!”

            (Antal, sértett kisember-komplexussal) „Nem csoda, hogy a művészek brancsban kárhoznak el... Köpök a művészetre, mindenik másolja valahonnan, csak ritkán veszik észre. (A hideg kőre térdepel.) Lenyugodott a Nap, Uram. Tied e pislogó gyertyafény, ajkamon a zsoltár is ajándék Neked!”

 

            (A „művész-démon” siet őt megelőzni.)

            (Antal) „Ne folytassátok. Végre sikerült tisztáznunk, hogy vértelen orcához nem illik oly fürge, festékben dúskáló ecset... mint amilyen a tiétek.”           

            (Eliade) „Antal mint zátonyon heverő, korhadó hajóroncs...”           

            (Egy démoni hang) „Hogyhogy nincs bátorságod kimondani, amit gondolsz. Hogy a világegyetemet marhául ostobára teremtették! Mesebeszéd, hogy Káin átka sújt ma is!... Isteni manipuláció!” 

            (Eliade, idegesen kapja fel fejét.)  Ez szól mindenkinek... Nekem is. Az emberek egész szerencsétlensége onnan ered, hogy nem világos a nyelv, amelyet beszélnek.** („Benned szipog, némán zokog a gyáva, korcs ivadék!”) Az én őrangyalom is rég odaveszett; gyermekkori tisztaságunk emlékei a réseken szűrődnek át. Amióta a hóhérkodó idő, sűrű szakállát tépdesve, elindult felénk, esetlenül magunk után hurcoljuk keresztre feszített árváját. Aki elbambultan mered a világra.

            Sírva visszafordulna, de hova?

            Jövevény-árnyra szűkölnek a kutyák. Álcázott megváltók feje fölött harangzúgás.” 

            (Antal, megtörten nyekereg)

            „Cifra köntösben házaló divatfik: a szegény koldustól van-e még mit elvennetek?” 

            (Egy kísértet, morbid iróniával) „Az Ég kegyét!”

            (Antal) „Abból ti nem esztek! 

            (Vészjósló démonhang)

            „Bűnöd visszahúz, a sárba.

            (Antal) „El innen, pöffeszkedő kísértetpofák!”

            „Főzhetünk neked ízletes mannát is... Pisztáciával, vaníliás cukorral, s persze, tejszínhabbal!”    

            (Antal reszkető irhával iszkol befelé a kolostorkapun. Jó hangosan kifújja az orrát.) 

            (Szörnyetegek, kihívóan) „Tűz helyett takony! Kész siralomház! Egy szem könnyet se hullatnék érte...”

            „Ebben a patkánylyukban fogja feldobni a talpát az öreg!”

            „Nem éri meg, hogy kitörjön a frász az Urad miatt, amikor kiderül, hogy nincs, nem is volt Varázsló. Az Űr is egy barlangodú: fekete lyuk, csak valamivel nagyobb!...”

            „Na, ez a meggyőző munka egészen megizzasztott, ráadásul a sok piálástól feszít a hólyagom.”

            „Ott a kapualj! A folyosó rosszabb, mint a kinti köd: tele van a szentek csontjaival. A kerengőben szédítő balzsamillat volt az este; engem alaposan helyben hagytak. Azt hittem angyalok, de két izmos barát volt. Körülszaglásztak, s öntelt pofával kiabálták, hogy: Nesze neked, testvér! Hogy torkodon akadjon a szőrös nyelved, ha legközelebb agitálni akarsz!...”

            (Egyre felszabadultabban élcelődnek Antallal.)

            „Lám, amíg te a Szűz Mária szoknyájába kapaszkodik, a mi nyomukba szimatol a Sátán!”

            „Pocsék érzés, nem mondom, mint egy tökön rúgás.”

            „A bordélyban, meglátod majd, minden csicsás piros... Mint a berkenye. Bízzál az ösztöneidben! A hetérák éjjeli edénnyel is szolgálnak, és andalító altatódallal, ha kínoz a veseköved. Mikor elmúlt a fájásod, valamelyiket meg is nyergelheted. A hajkeféje nyelét is használhatod, és nem fog megharagudni, ha közben kedved szottyan a fülkagylójába búgni, hogy „Miasszonyunk!”

            (Antal önérzetesen) „Mindegy, honnan jösztök... De sehova sem juttok nálam. Ma hajnalban meg is gyóntam. Akkor még azt reméltem, hogy bűnbocsánatot nyerhetek... mert túl engedékenyen fogadtam túlkapásaitokat. (Száraz köhögés rázza, térdre rogy.) Mért vagyok oly gyenge, Uram?”

            (Lázveríték ül ki homlokára; inni akar egy kortyot, de váratlanul öklendezni kezd. Könnyezve erőlteti magát. A szörnyek készséges vigyorral felsegítik.)

            „Rá se ránts, cimbora. A sivatagi ájulat ilyen. Itt nem kanyarog sehol út, legfeljebb egy kígyó. De a homok egykettőre beissza a hányadékcseppeket... Számunka nagyon kellemes benyomást tettél.”

            (Egy behemót sánta szörny)

            „Sajnálom, hogy a klastrom egyik védőangyalának eltört a cicije, mikor egy icipicit meg ráztam. (Gúnyosan,) Mea culpa, atyám.”

 

 

(Nem képes a kísértetek ostromát elhárítani, még ha angyalok volnának is) 

(Antal) „Az Úr megtiltotta, hogy veletek cimboráljak (kezdi blablázva, és meglibbenti köntösét.) Az örök tűz, nemcsak az ördögnek, de a cifrálkodó angyaloknak is kikészíttetett.”

            (A kísértetek csupasz ülepét paskolják, kiverik rajta az allegrót.

            Mihelyt térdre borul, fölkapják hátul a csuháját. Megszédül a tömény illatfelhőtől és italszagtól.)

            „Hogy nézel ki! Koszosan, ótvarosan, tán még tetves is vagy!... És messziről hallatszik, hogy korog a gyomrod” – ámuldoznak a szörnyetegek.

            (Antal) „Nincs kizárva, hogy vétkeztem... vagy ha nem is, de hajlamos vagyok a bűnre. Lehet, hogy nem tanulmányoztátok kellő alapossággal, mint én, János jelenéseit; nála olvasható ama bölcs mondás, hogy: Akit az Úr szeret, azt bünteti!” Ha bennünket, igehirdetőket, nem tenne ki a megpróbáltatásoknak az Ég, miképpen tudnánk megvédeni a nyájat a farkasfogakkal támadó eretnekségtől?” 

            (Eliade gondterhelten) „Ki képes kitérni a fenyegető veszély elől?” 

            (Antal) „Isten mutató ujja – a Mánus – a napórán még meg sem áll, s még hányszor álmodom magam halottnak?”

            (Aztán szolgasietséggel magához térve) „Ki mondja el a megváltó igét?... Mert ezek ma, ha nem lelnek dögre, itt vagyok nekik én. Előbb megszaggatnak, hogy megízlelhessék avas zsigereimet.”

            (Az iróniával megáldott szörnyeteg, körbeszagolja.)

            „Messziről bűzlesz, mint egy kurvaszállás!” (Felszabadultan hahotáznak.) Lapos mellkas, hiányzik a tömítés. (Belemélyeszti fogait a remete hátsófelébe, utálkozva kiköp.) Rágós!

            (Antal) „Förtelmes szagotok nektek van. Kénköves!” – tör fel belőle a nevetséges felelet.

            (Az izmos szörny fenékbe billenti; miközben Antal fejével előrecsúszva a kolostorfalba ütközik, foghegyről hangzik el a diagnózis.)

            „Szárnyalásra, angyalrepülésre alkalmatlan.” 

            (S a „Legyetek résen! Nyomotokban jár a Sátán!”-ijesztgetés közben a kísértetek megjátsszák az ordító fenevadat!) 

            (Antal kioktató hangon) A pestisről hallottatok-e? – senki a világon nem érintetlen tőle (!)... Ti azt terjesztitek.”

            (Kikacagják.) „S hát aki egy varjúkörömtől is hörög?...

            Vagy a kéj ragálya csupaszítja testét!”  

            (De Antal tudós képet öltve tovább magyarázza nekik:)

            „Ha a láz csúcspontra ér, vért köpsz. A zsigerekből jön a köhögés – megduzzadt nyirokcsomók, görcsös rángások. Az összeaszott testet csak a hit mentheti meg. A lélek! Különben a pestis diadalmaskodik felette.”

            „Ezek szerint a te akaratodon múlik a tisztaság?... Jó vicc. Fösvény léleknek fösvény áltudás dukál! – Ez lehetne mind az életeszményed, mind a halálvárásod mottója!... Locsolj ecetet fejed fölé, a keresztre, ha-ha-ha...”

 

 

(Állóháború – alkudozások éjszakája) 

(Vakütések lilája – már nem is vörös a Nap. Egyből rájuk sötétedett. Egy gyanús hang azt suttogja az Antal fülébe, hogy: – Gyere, itt egy kupa negédes nedű, idd ki gyorsan, hogy végre ráébredj férfierődre, hivatásodra, és arra, hogy a nő, a nőstény a mi istenünk!...) 

            (Antal) „E helyen eddig kevés volt az eretnek. De jöttetek vért szipolyozni, reszkető velőt falni, miután a Sátán megigézte őket!... (Ájtatoskodó hangon.) A hét bűnbánó zsoltárt kezdjétek el velem együtt, hátha megteszi a magáét!”

            (Fölényeskedő démonhangok) „Legjobb lesz, ha eltűnsz a kályhasutba, mint reszketős fehérnépek, mert villámlásokkal és ijesztő dörgésekkel jön már a nagyidő!”

            „Ismertem én is egy ilyen hóhányót. Ha küldték, hogy nézzen hasznos dolog után, órákig elpepecselt az összefogdosott legyek lábaival, s mind kitépte őket...

            ( Antal) „Elhallgassatok, ti piszoknyalók!”

            „Te meg, fösvény cimboráiddal, az éhező világ vétkeiből táplálkoztok!... Barátkámzsába bújt, vén fondorkodók! Kétszínűsködő böjtölők – közben pöfeteg nagy bendőtök mindent elemészt!...”

            „Hasztalan törli magát zsályával, ánizzsal, kaporral, töklevéllel, még is bűzlik a hátsófele...”

            „Szellent is egy kövéret a Nappal szembe vizelve, és elégedetten vakarózva vallja magáról, hogy ő a példaszerű Istenhívő!”           

            „Vigyázzatok, mert képes rád zúdítani haragját, mint a vén zsályakofák.”

 

(Keservesen nehéz lélegzetvétel. Antal az árnyékszéken is, akár egy hajszolt állat. Meg ne lássák, hogy belsőrészének zsigerei tolulnak ki a végbelén át.)           

            (Eliade, némi együttérzéssel) „Antal, te remegő állat, aki a leggyönyörűbb nőt is fantomnak titulálod.”

            Könnyebb egy bukott mágusnak. Minél jobban kiéhezteted testedet, annál nehezebb ellenállni a megtévesztő szavaknak... A paráznasága miatt letaszított Angyal csábításainak.”

 

(Látja magát, amint ujjaival megpróbálja elsimítani az iszapban a brekegés közben elnémult, kéjelgő békák „bűnös” nyomait...

            Álmából mind gyakrabban fölriadva, akaratlanul is a lelkét felkavaró párbeszédek foszlányaira emlékezett vissza: „Ha megtanulod, miként kell gyakorolni a hatalmat, meglátod, egyből érdem a jutalma.”)           

            (Antal) „Én nem akarok hatalmat. Ki ne tudná: a Teremtőé itt minden érdem!”

            (Magába zárkózva elképedésének ad hangot.)

            „Hihetetlen, ezek nem ismerik Istent? Még nem találkoztak vele!” 

            (Eliade néhai félénk barátjára, Sebastianra gondol. Majd Antalhoz, eltűnődve.) „Hiányzik belőled a szabadságvágy...” 

            (Antal) „Ha úgy tudnék üvöltözni én is, mint holmi vandál útonállók, botomat elhajítva rohannék ezek után a mindenből gúnyt űző, cinikus szörnyetegek után. Úsznék, kifakult csuhámból fénylő szárnyakat bontva, a boszorkánysikolyokkal süvítő forgószélben... Őrült bagázs! Azt képzelik, hogy egyből csak úgy át lehet élni a felszabadulás illúzióját az aszkéta nyugalom, a kárhoztatott csend után?! (Saját szavaitól megriadva, veti a keresztet.) Ez a szentségtelen gondolat is sátáni sugallat, meglehet... Bevallom, félek tőlük: a megszállottak, az elbizakodottak, az önzésből élők elégedettségétől!... A hallucinációk már így is kikezdték testemet.” 

            (A sértett démonok feje fölött csapkodnak, mint károgó, fekete varjúcsapat:)

            „Te begyepesedett! Sötétben tapogatózó, köldöknéző vakond!”           

            (Antal) „Mit adott nektek a tudás, halljam!... Megbékélést? Nyugalmat? Vagy még több csalódást, nagyobb elégedetlenséget?... Ti akartok elcsábítani engem? Aki a Teremtő bölcs akaratának fejet hajtva éltem annyi évtizedig... Más vágyat, lelki ösztönzést nem ismertem az alázaton kívül... A szeretet ideálját nem óhajtom felcserélni a mindent felkavaró szépséggel.”

            (Kísértetek) „A szépre vágyás szabadságával?!... Savanyú a szőlő! Jobb, hogyha bevallod nekünk, vénség.”

            (Antal) „A szépség lenyűgöz. Nincs nála rettentőbb terror... Fogadjátok el, hogy nem mindenki oly telhetetlen, megszállott rabja az érzékiségnek.”

            „Csak nehogy Jézusra hivatkozz. Ha feltámasztotta őt az Úr, miért hagyta a semmibe veszni hűséges hitvesét, ágyastársát: Mária Magdolnát... Miért tüntettétek el a hívek elől Tamás evangéliumát?”

            (Antal) „Nem fogjátok megingatni a hitemet. Kandúrkodással, csábító szavalatokkal, hisztériás rohamokkal még úgysem.”

            „Mintha ő urasága, pardon: szolgasága, nem anyaméhből bújt volna elő... Ingatag az asszony vagy sem – némelyik egyenesen hisztériás –, de nő nélkül mit sem ér ez a koszos félvilág!”

 

 

            (Antal) „Hamis, kevély szavakkal sokan próbára akarták tenni már nyugalomhoz szokott lelkét annak, kiről maga a Teremtő sem   mondhatna egyebet, mint azt, hogy: Szívében tombolás, düh sehol. Nem perzselte láng soha... Annyi évtizednyi egyedüllétben a kétely árnyékát is sikerült kiűznöm magamból.”

            (Magát illatfelhőben illegető démon) Csak nehogy hozsannát zengj nekünk az állati lét undok nyirkosságáról?... Bordák ketrecébe zárt, kőtarajos barlangüregben betokosodott egyedüllét!... Érezned kéne, hogyan áramlik, pezseg bennünk a vér. De áporodott, savanyú szagoddal siralmasabb vagy, mint egy kiszuperált kísértet.”

            (Antal a fejéhez kap, majd indulatos gesztusokkal igyekszik elhárítani a helyszínelés sivár „krónikáját”;keze ökölbe rándul, és előbb lassú, majd mind sebesebb forgás közben, konokul hadarja:) „Gyöngy, rubinkő: szégyent takar!... Láttam megesett leánygyermeket, arca holtfehér színt öltött, s mit sem értek a megbánás perzselő sóhajai azután.”

 

            (Tomporon billentik, ettől mintha hirtelen megszédülne. Gyors lihegéssel négykézláb menekül, akár egy ijedt állat.) 

            (A kísértetszörnyek most más, „halálima-paródiára” zendítenek rá.)

            „Ösztövér, veszett zsarnok, Halál! Hol a szemed? Vakságodban a földi férget és az emberi szépséget egyazon feneketlen éjbe veted!”

 

            (Eliade az utcai harcok alatt hirtelen megözvegyült énekesnő kétségbeesett kiáltozását hallja közben.)

            „Vérhastünetekkel vitték be a kórházba... A ti barátotok volt! Nem védtétek meg a haláltól!...”

            Hüledezve hallgatta a mély althangjából „kivetkőző”, vádló tekintetű művésznőt.

            Egész nap feldúlt, rosszkedvű volt, s aznap este nem kívánt mást, mint azt, hogy bár diszkrétebben rontana be hozzá a Halál...     

            Kezdte őt is idegesíteni már a sok ostoba nyüzsgés. S a provokáló szörnyetegek.)

 

            (Antal) „Tigrisállkapcsotok vértintával üzen a fakult, sápadt papiruszon – átkozott pokolfajzatok!”

            (Eliade) „A handabandázva rángatózó, pökhendi udvari népség legalább akkora agygörcsöt vált ki.

            Átok vagy könnypatak mind kevés.

            Nyelvünkön ezer gyászige, s a te Urad, Antal, mint aki megunta a világot, egy félfordulattal az üres Mennybe nézve, elsiet.” 

            (Antal, elnyűtt rongyait rázva, kiköp) „Hatalmatok fölöttem roncs diadal... Mézetekbe ürmöt kevertetek, s elvárjátok tőlem, hogy lelkendezve habzsoljam?... Hűlő kór, bolond vénség – mind igaz... Az Idő őrült sebessége ellen tudtok-e valamilyen írt, vagy csak bőszen kapálóztok?... Miközben botomat mellemnek szegezve, bennem keresitek vakon a rosszat, tulajdon romlásotoktól milyen üdvös eszköz óv meg?!”

            (A bizonytalanság érzése vesz erőt rajta. Ótestamentumi szentjeihez fordul segítségül, végül szemrehányóan Péterhez s Pálhoz.)

            „Egyik faron rúg, a másik belém tapos röhögve, s ti engeditek, hogy egy magányos purgatóriumában vezeklő vénség tehetetlenségét kihasználva, megcsúfoljanak (?)... Holott csak a szentséges Szűz ismeri odúmat, sivár fekhelyemet. ...Ágyékom kőhöz szorítom – mindhiába!... Szajhavigyor, akár a kancáé, mikor bogáncs akadt a fogai közé. A lélek azt feleli, a testnek ellenszegülve: Mire csábítasz te, ily keményen, akarván énreám a bűnt mindenestől fogva vetni? A te gyarlóságod, ki hiúságra, hitványságra kész, e világ bűneinek kútjába merítene. Ne kívánja senki, hogy azt mondják rólam: Az e világi hízelkedéseknek kiszolgáltatva, legott megbolondíttaték, mihelyt követte a gyarló és dohos test húsának akaratát.”

            (A vicsorgó rémek vele virrasztanak a nagy szürkeségben, s jajgatásait lesik.)

 

 

            (Antal nyomást érez a tarkóján) „Visszajöttek.”           

            (Mélység vagy magasság? – az iszonyatba bepillantó tekintetben. A tükörkép megfordul és távozik – magamra hagy az üres foncsor előtt.

            A tóban lakó szörny elrabolta képmásomat, mióta önmagamból vetítem ki a szörnyeket.

            Az „én” és a külvilág határa egybemosódik.

            „Az üdvözülés felé – mondja a Remete – a démonon keresztül vezet az út!” 

            Jönnek a kísértés virtuózai megint! 

            Antal ösztöne vonzza őket, passzívan is sejti a rém romboló hajlamát.

            A szörnyek nagyvonalúan kínálják fel a tudást.)

 

            (Kísértetek) Meteor, földrengés moraja! – így őrködünk feletted!”

            (Antal riadozva) „Jelen voltak az újjászületésnél és feltámadásnál is?...  Csodák vagy csapások csapdája  – mi ez?”

            (A valóságossá nőtt absztrakció letaglózza.)

            „Ez nem lehet a Teremtő szándéka... Lázadó angyalok, kik a kanonizált Úr hatalma ellen fordulva, a rettenet maszkját öltötték magukra!... Lépesméz fakad a szajha ajakán, olajnál simábbak a torkán kijövő szavak, de a nyelvének alja keserűbb a büröknél, s éles, mint a kétélű kard! Ha követed lépteit, könnyen az alvilágba jutsz.”

 

            (Volt már úgy, hogy előcsalta a nap a szörnyeket az apadó, visszahúzódó vizek mocsaras medrébe, s ő meglátta a legeslegelső némbert kócosan, meztelenül. És mohón.

            Hirtelen nem értette: a Mindenható azért küldte ezt a Földre, hogy általa a megkísértéssel járó kínokat ontsa a világra?... A bukás ősrégi, a Teremtést kikezdeni-kész angyalaival volt alkalma találkozni már. A kibuggyanó vércseppektől percek alatt gigászi növő sárkányfiókákkal, a csonkot mardosó kígyófogakkal. Persze, csak álmában. Még most is ott érzi homlokán, orcáján a hosszú agyarú, lapos orrú, viperavigyorú tüskés rém, a dühös ordításával riasztó Gorgófő lecseppenő nedveit... Ha szemébe tekintesz, kővé válsz. 

            Fenomenálisan csinos, karcsú, nem csábos, inkább kedves, fitos orrú lány, hosszú, lenszőke hajjal. Májvörös ajakával fenséges jelenség is tud lenni; haja néha vörösesbe játszik.)

 

            (Antal) „Mondd, te kéjenc, hol van az öletekben elélvezett, képmutató császárok, királyok dicsősége?... S a többi hírességé! Szertefoszlott, mint az árnyék, elenyészett. Csak aranyuk, ékességeik szétszóratva maradtak meg e világon, ők pedig örök gyötrelemre kárhoztattak...”

            (Egy démon közbekotyog) „Csak a tetemüket rágó féreg nem pusztul el soha.”

            (Antal felindult állapotban) „A léleké a felelősség! A test a lélek nélkül semmit sem tesz... Emiatt mondtam le minden hívságról, a sokakat megkísértő bélpoklosságról.”

            (Elhízott szörny, ugratásnak szánja) „Még arról is, hogy vad- és madárhúson éldegélj?”)

            (Antal késznek mutatkozik kifejteni meggyőződését) „Ha a Lélek állhatatos...”

            (Elhízott szörny tovább szellemeskedve) „Lárifári! Nem lehet mindenki „Szentlélek”! Még pendelyes koromban hallottam – meglehet, eretnek volt, aki mondta –, hogy a Szentlélek egy perechez hasonlítható: kívül sós, belül viszont ha körülnyalod,  csak egy lyukat találsz!”

            (Kórusban vihognak.) „Folyton csak a lélek! A lélek!... De a karokkal meg a lábakkal mi legyen?... Az eleven hússal?”

            (Antal) „Az Úr Jézus tartós ereje költözzék belé.”           

            (Kísértetkarok lökdösik, láthatatlan lábak dobbantanak.)

            „Jó lesz mozogni, egészen elgémberedtem...

            Énekeljünk és táncoljunk hát, Jahve kedvére!...

                         

                         Mea culpa, urak, hölgyek

 

            (Táncra perdülnek, egyik-másik szörny komikusnak tetsző lábmozdulatokkal.)

            (Antal) „Táncolhattok, csak el ne fáradjatok.” 

            (A szőke karcsú jelenség kilép a tánc forgatagából, megérinti Antal karját.)

            „ Az előbb tévedtél. Én vagyok a jobb oldali oltárkép, melyet titokban csókolgatni s tapogatni szoktál.”

            (Antal a lány felé fordul; megütközik. A kísérteties női szépség láttán kővé mered; egy szót sem tud szólni.)

            (Kísértetlány) „Nem kell tartanod tőlem: én igazi kísértet vagyok. A tiéd voltam álmaidban, és az leszek örökké...” 

            (Felkap egy kupát, és iszik a miseborból, majd karját nyújtja a remetének.

            Antal egész testében remeg, s mint akit hipnotizáltak, követi.

            A naplementében narancssárga felhők úsznak az ég alján.

            A nő hanyatt vágja magát a fűben, a férfit is magával rántva. Antal esetlenül, ijedten kapálózik.)

 

(Kísértetlány) „Nem emlékszel a mi első találkozásunkra? A szőlőlevelekkel árnyékolt verandán reggeliztem anyusékkal, amikor te bezörgettél hozzánk s a kecskéteket kerested... Egykettőre összebarátkoztunk. (Antal fülébe súgja.) Tizenhét éves, pironkodó fiú voltál, akkor még jól állt neked. Mire a rátarti nősténykecskéteket sikerült hazahajtanod, duzzadt tőgye tele volt tejjel... Kár, hogy egy kicsit habókos voltál, nem érted be a megszokott életrenddel, mint a többi falusi legény. Elszaladtál. Tőlem is elszakadtál... Na, tartsd már ide bódorgástól szédült fejedet, hadd csókoljalak meg! (Józanabb hangnemben.) Ne próbáld tagadni, hogy rettenetesen gyáva voltál mindig. (Antal elkapja karját, a simogató mozdulat félresikerül.) Mondtam már, kísértet vagyok, semmi más. Úgy óvakodsz tőlem, mintha szemmel vernélek. Mikor megláttál, tekinteted nyilával legszívesebben lelőttél volna.  De most már, valld be: kezdek tetszeni  neked!... A szerelmes kísértetek becsületesek, még a női kísértetek is. Ki ne tudná: te egy más világban éltél eddig... Kárpótolni szeretnélek a hihetetlenül nagy veszteségért. Könyörgök, ne kínozz tovább. (Kérlelő, búgó hang.) Igyál már te is egy kortyot, ne vacakolj! Én mindjárt megvadulok a gyönyörtől.”           

            (Kísértekórus) „Antal, vigyázz: a kompromisszumképtelenség visz a kárhozatba!... Döntsd már el végre: léteznek-e kísértetek, vagy nem léteznek? Úgy is minden csak illúzió.”           

            (Antal behunyt szemmel ösztönösen hátrálni kezd; lelkiismeretével viaskodik, vergődik.)           

            (Kísértetlány) „Történt valami, szívecském?...”           

            (Antal, nehezen szuszogva, dadog.) „Te vagy az egyetlen lény – angyal vagy ördögi jelenés? –, aki valaha is...”

            (Szipog, cserepes ajka láztól duzzad. Ájulás környékezi.)

            (Kísértetlány elégedett mosollyal) „Szóval tetszem neked?”           

            (Csipkés zsebkendővel gyöngéden felitatja a remete könnycseppjeit, türelemmel töröli meg az izzadt ráncos homlokot, horpadt halántékot.)           

            (Antal lankadó szemrehányással) „Képes volnál az őrületbe kergetni!”           

            (Kísértetlány) „Várj, segítek rajtad...”           

            (Babusgatva ölelgeti, szépségtől sugárzó, finom arcát borzos, koszos szakállához szorítja. Lecibálja róla a darócruhát, megszagolja a csupasz, szőrös felsőtestet. Szemrehányóan.)

            „Vehetnél néha tiszta gyolcs-fehérneműt!”           

            (Egy szelencéből levendulaolajat csorgat tenyerébe, a sovány mellkasra, kiálló bordákra keni. Majd keze lejjebb csúszik, a férfipotroh mintha csuklana. Antal hevesen löki el magától a kígyózva ráfonódó női testet.)           

            (Kísértetlány) „Csak azt akartam elvenni tőled, ami ennyi kedvesség és törődés után megillet.”           

            (Antal mint egy zsörtölődő, becsapott kamasz) Minden hazugság!... Te nem is vagy. A magadfajták csak a hazugságból élnek. És élvezitek, ha beteggé tehetnek! Ha szörnyű kétséget ültethetnek el az esendő hívő lelkében.”

            (Kísértetlány) „A férfiéban. (Feláll, megrázza cifra rongyait, s mint akihez csak most hatolt el igazán a remetét körüllengő testi bűz –­ fintorog.) Vedd úgy, hogy kettőnk közül én vagyok az egészséges.”

           

 

(Kívül, belül szerteoszlik az idill) 

            (Antal) „Lesújt az Úr a szörnyeteg-beszédre. S felmagasztalja a szűz ártatlanságot.

            (Váratlanul elvágódik. A szörnyek zavartan összenéznek.)

            „Epileptikus roham?

            „Inkább paralitikus...”

 

            (Eliade) „Szeretem ezt a látszólag nyugalmi állapotot, mikor a fájdalom tart meg.” 

            (Szörnyek) „Egy korty vizet neki... Vagy inkább piócákat?”

            (Antal félrebeszél) „Vérem bőven ömölni fog úgyis...”           

            (Kísértetlány) „Eddig azt hittem, hogy csak a trágár dolgoktól tart. A szavak rontó hatásától.”

            (Antal magához tér, felül. Józanul, kifejtő stílusban.)

            „Az érdes durvaság éppolyan ellentéte a gyengédségnek, miként az alantas ösztönöktől fűtött érzékiség a magasztos érzelmeknek”

            (Egyik démon közbekotyog) „S mégis: mindez egyazon isteni ihletésű porhüvelyben összegyúrva.”           

            (Eliade töprengve, lassan megismétli a mondatot.)

            „S mégis: mindez egyazon isteni ihletésű porhüvelyben...”

            (Érződik a mondatértelmezést kísérő játékos gúny.)

            „Sok függ a neveléstől. De amint Rabelais nagy  étvággyal megáldott szerzetestársa állította: az emésztés is közrejátszik!...” (Elneveti magát. Antalt utánozva; nem számít, ha kissé komikus felhanggal.) „Csak a botrányos végtől kímélj meg, Uram... (Egyre higgadtabban pillant körül. Már nemcsak magát „ostorozza”.) Csupa csődtömeg utánad is (nem csak alattad)... Nézz föl viszonylagos magasságod fölé: csont- s légritkuláshoz törvényt ki szab?... Világegyetemedet csak a drog teszi elviselhetővé. Az iszap és sárvíz – ami bennünk kavarog –, nem az ártatlannak tetsző tavaszé.” 

            (Ez már az ő szemével látott megkísértés!...

            Megregulázhatatlan borzalmak víziói.

            A téboly szétzilálja az idegrendszeredet.) 

            (Eliade) „Földi létben az isteni lényeg emanációja?!...

            A természet öncélúan elszabadul.” 

            (Száraz, kemény levél lóg az ágon. Az árnyék kiszívja a túlért körte levét.) 

            „Antal, ne bízz igaz voltodban, /de/ aggasszon, ami már elmúlt!”

 

(Mérhetetlen vizek kiterjedése, beláthatatlan birodalom.  Buborékok énekét hallani ki a húsból. Mohó hím, levetkőztettél engem, s itt állok feslett pózban a szikes fövenyen. A parti fényben. Édesség magvát ülteted belém, nedvvel, savval vegyítve!

            És így vegyül tovább aztán a sós tengervíz az eleven vérrel.

            „Asszony vagyok, szomjúságodat oltó – te távolból érkező hajótörött!...”

            Kibomlik és szétszakad, mint a hullám. A világ nem volt még ennél szemérmesebb, sem mezítelenebb.

            Haja tele van algával, lágyékába tengeri csillag fúródik.

            Ringása buja angolnáé.

            Karvalyok tépik fojtott-zölden-lángoló lábikráját, bokáját. Olyan, akár egy sellőformájú bálvány.

            Máskor ő a földi mérték és kecsesség... 

            Egy heves tengerdagály kioltja a klastrom mécseseit.)

 

            (Eliade) „Mi az, ami megöli a szerelmi közeledés eredetének tartott (eredendő?) rokonszenvet?

            Olykor egy elfelejtett gesztus, vagy ideges bőbeszédűség.

            A szenvedélyesség?! (A durva szakításokra a magamfajta nem szívesen emlékezik. A magyarázatokat rejtő, elfedő kínos hallgatásokra sem, melyek elől mindketten menekültünk.)

            … Létezhet-e bensőséges viszony olyan valakivel, aki egy egész sor tőlem idegen gondolatot és érzést hordoz?”        

            (Arcáról letörölhetetlen a fájdalmas fintor.)

            „Mindig hittem viszont a szellem felsőbbrendűségében.”

 

            (Ruha nélkül sétál a rekettyésben. Letép egy virágzó vadkörteágat.) 

            „Visszafojtott bosszúvágy?...” 

            (Álmában meztelen testtel elcsigázva járta a rémséges világ ösvényeit. Szétdúlt tárgyai s fekhelye kihűlten várták.)

 

   „Elhulltakkal (van-e időm megállni?) ha szembe-

   fordulok – szinte csak úgy a sötét, kihalással ijesztő

   udvarunkban, a rákos, nyálbuborékos iszapban –:

   szembeerőlteti arcuk a rontás. Rév(m)ület-élet!

   Mindenek rom-rohadéka már rajtuk. Mintha hiába

   gyúlna ki újra a láng valahol még...

   Mondd, ki lehet hát

   ő, aki már nem ölel, nem csókol benneteket, ha

   eljön a búcsú; unja az alkudozást s a világot.

   Vár a viharra – jaj, mikor fog már kongatni felette?”

           

            Higgye-e Antal – vele együtt –, hogy ez a sérelem személytelen?...

            (Eliade, bensőséges, keserű hangon.) „A félelmen keresztül megtisztulni: mekkora az esély?... Mielőtt összezúztátok arcom, hitem, annyira megszokott volt és banális minden.”

 

            (A Múzsák völgyében ének zengett valamikor, és az arkangyal szigonya kérlelhetetlenül eltalálta a rettegett szörnyeket. Mocsarak kigőzölései; a vizek mélyén, ahol ma köd borít el mindent, a terhes nők halott csecsemőket hoznak a világra.

            Kihűlt színhelyek, a lélek tűzhányóinak elfojtott lángja!

            – Mi emlékeztet még a nyüzsgő kulisszák hangulatára?)

 

            (Eliade) „Antal kudarca, hogy nem ismerte föl az élet misztériumát...

            Zúzmaraeső szitál arcára.

            Puszta síkságon kráterek – a magma, a kőzetolvadék sehol.

            A Gondviselő akarta volna ezt?”

 

                                                                        *

            Ha nincs gyönyör és kín – hol a különbség az élet és a halál közt?

            Amit nem akarsz látni, hallani, az talán nem is létezik. 

            (Elmélkedések, álmodozások; belső monológ ez, félresikerült regény. Az egészet groteszknek kell felfogni – különben, hogy került volna ő ebbe a szomorújátékba, rettentő tragikomédiába?)           

            „Midőn még kamasztested lázadozott! Szerencsés alkat vagy, Eliade: a fejed búbjától a lábszáradig lúdbőrözöl még ma is!”

 

            Iszapból gyúrt parányi lényeket pillant meg; tán nem is lábon járnak... Indázva, nyújtózkodó csápjaikkal, vissza-visszaesve, átgázolnak a mocsarakon... Merre tartanak vajon? Bimbók,bibék közt a Mindenhatót kereső, Istenükkel feleselő

            humánumok, homunculusok(?) – a piramisokból kiszakadó cseppkőagyvelejük csillogó gyémánt. Spártai vértezetű fizikai szigorba, vagy a tévelygő lélek megbocsátást kialkudó erényébe öltözve – mire viszik vajon?! 

            Kilátástalanul szörnyű tér; megformálatlan új rettenet.

           

            (Szörnyek énekelnek)

            „Hamuszürke minden: a hit, a hold fagyott bronzárnyéka,

            a ki-kihagyó lélekjelenlét.”

    

            (Eliade) „Delíriumos álmok hibridje!...

            Az esendő teremtmény a rettegés rémei által legyűrve.

            De amitől félni kell: a lenyűgöző erő!”