Netversek

Létezik-e inkább internetes felületre, online irodalmi lapokba való vers, és létezik-e inkább nyomtatott folyóiratba, kötetbe való vers? A kérdés többek közt azért is tűnik elhibázottnak, mert egész röviden megválaszolható: nem létezik.

Ahhoz ugyanis, hogy ennek ellenkezőjét állíthassuk, nagymértékben – esetenként a felismerhetetlenségig – sematizálnunk kellene a különböző irodalmi portálokról, folyóiratokról, kiadókról, kötetekről, szerzőkről és olvasókról, mi több, a versekről alkotott képünket is.

Célszerűbb ezért és talán termékenyebb is, ha máshogy kérdezünk, máshonnan indulunk, s ha megelégszünk eleinte például annak a vizsgálatával, hogy milyen olvasási rítusok kapcsolódnak az online és a nyomtatott felületekhez.

Amikor egy folyóiratszámot vagy egy verseskötetet elolvastunk, egy meglehetősen tervezett cselekvéssorozaton vagyunk túl, melynek csupán egy része maga az olvasás, illetve a versolvasásra szánt idő tudatos kijelölése. Előzőleg tudniillik elmentünk egy újságoshoz, egy könyvesboltba, keresgéltünk, borítókat nézegettünk, tartalomjegyzékeket és fülszövegeket olvasgattunk, belelapoztunk az anyagba, sorban álltunk, pénzt fizettünk érte stb. Online ez többnyire nagyon máshogy működik: böngészgetünk az interneten, és egyszer csak szembejön egy vers, mi pedig alkalomadtán rákattintunk. Vagyis az interneten az esetek zömében

véletlenül olvasunk verseket.

Valamelyest persze idézőjeles ez a „véletlenség”, hiszen az érdeklődési körünk, kíváncsiságunk meghatározza online kultúrafogyasztásunkat is. A versolvasásra szánt idő és az adott vers kijelölése azonban egyre inkább szociális tevékenységgé válik, és jórészt azon is múlik, hogy ki és mit ajánlott, lájkolt, osztott meg ismerőseink közül a közösségi hálón.

Egyes kutatások szerint egy harmincöt év alatti magyar fiatal átlagosan napi négy órát tölt el a Facebook-on. Ez pedig még a magyar fiatalok munkanélküliségi rátájának ismeretében is soknak tűnik, ráadásul ez a négyórás időtartam az internet-használati tendenciák, valamint a Mark Zuckerberg által nemrég beharangozott jövőbeli stratégia fényében várhatóan csak növekedni fog. A Facebook ekképp nem brand többé, hanem a hely, ahol éljük az életünket. Ki lehet írni a nevét – akárcsak egy városét.

Mit jelent mindez az online versolvasási szokásokra nézve? Azt jelenti többek között, hogy egyre inkább nem az internetes irodalmi lapok főoldalát megnyitva, azon elidőzve, abban böngészve, vagyis nem egy viszonylag magányos úton – és adott esetben nem is a konkrét periodika iránti rokonszenvből – választunk verset, hanem többé-kevésbé apropószerűen, a Facebook hírfolyamából tallózva.

Jelenleg tehát azt a pillanatot éljük, amely során a versolvasó szempontjából az irodalmi portálok felületei a Facebook-hoz képest mintegy másodlagossá válnak: egy barátunk a Facebook-on megoszt egy verset, mi pedig kíváncsiságból rákattintunk és elolvassuk – így érkezünk meg az adott irodalmi portál oldalára. És utána? Ha tetszik, megoszthatjuk mi is, vagy bezárhatjuk a böngészőnek ezt a lapját, és visszatérhetünk a Facebook-ra a barátunk posztját lájkolni, vagy hiányérzetünk támadhat, és beüthetjük a szerző nevét a Google-ba, hogy olvassunk el tőle mást is, vagy ott maradhatunk az irodalmi lapon, mert közben az oldalsávban megláttunk egy érdekesnek tűnő cikket stb.

Vagyis addig szörfölünk, amíg ki nem kapcsoljuk a böngészőt. A böngésző kikapcsolása azonban a cselekvés szintjén soha nem fogja azt jelenteni, amit egy verseskötet elolvasása. Egy verseskönyvet ugyanis be lehet fejezni, át lehet élni ennek a végpontnak, az eseti élményszerzés végpontjának megnyugtató voltát. A böngészést, az interneten olvasást viszont csak abbahagyni, felfüggeszteni lehet, ami gyakran azt a frusztrációt keltheti bennünk, hogy elmulasztottunk valamit, nem kattintottunk rá valamire, amire esetleg érdemes lett volna, s amit holnapra talán elfelejtünk a nagy információáram közepette. Másként fogalmazva: egy verseskönyvet, egy folyóiratszámot el lehet olvasni, ezzel szemben

az internetet nem lehet elolvasni.

Ennek szem előtt tartása azért fontos, hogy megértsük: hogyan és mit olvasunk online. Ne legyünk magunkkal szemben elnézőek: a nyomtatott szövegek megismeréséhez képest az interneten kapkodva, csapongva, a legtöbbször felületesen olvasunk, mert mohóak vagyunk, mert minél több információ jut el hozzánk, annál nagyobb az információéhségünk. Ügyesebbik kezünk lassan jobban ismeri az egeret, mint a bejárati ajtónk kilincsét, mert állandóan ahhoz tapad, kattintásra készen. Olvasni is csupán két kattintás között olvasunk. (És bár adja magát a hasonlat, ne keverjük ezt össze a két lapozás közötti olvasással, mert a netes kattintások ennél a képnél maradva inkább azt jelentenék, mintha a könyvespolcunkról egymás után kapkodnánk le a könyveket, miután két-három mondatot elolvastunk belőlük, vagy esetenként épphogy csak megnéztük a borítójukat.)

Kevés időt töltünk el egy-egy oldalon, átlagosan lényegesen kevesebbet, mint amennyi idő alatt egyáltalán el lehetne olvasni annak tartalmát, mert nagyon gyakran másodpercek után elkattintunk, hiszen olvasókból olvasgatókká lettünk. És amikor aztán egy jó regényhez támad kedvünk, épp ezért nem az elektronikus archívumok, hanem a könyvespolcunk és kanapénk felé fordítjuk tekintetünket.

A versek azonban műfaji sajátságaik, különösen terjedelmük miatt virágkorukat élik az interneten. Talán elég, ha a 2000-ben alapított, mostanra közel 2 500 mai szerző több mint 30 000 versét tartalmazó Dokk.hu-t említjük, vagy a 2010 óta a Facebook-on működő, Mindennapi kortárs magyar vers nevű közösséget, mely több mint 9 000 taggal rendelkezik. De ide tartoznak a 2000-es években, vagyis a blogbumm ideje alatt szerveződött versblogok is, mint a Telep vagy az Előszezon, ahová a szerzők töltötték fel a verseiket. (Ez az önreprezentációs szerzői attitűd aztán a blogcsoportosulások divatja múltán áthelyeződött a közösségi hálóra: sok költő osztja meg kommentelhető posztokban legújabb verseit a Facebook-on is.) Végül eszünkbe juthatnak az olyan kezdeményezések is, mint a tavalyi, Szabó Balázs által indított versposztolási felhívás – ugyancsak a Facebook-on –, vagy a rövidéletű, de annál emlékezetesebb Napi Szar Vers nevű blog.

Az előbb felsorolt felületeknek legalább egy közös nevezőjük mindenképpen van. Ez pedig az, hogy versbázisúak, vagyis mindegyik versnek külön elérési útja van. Nem egy szerzőt, nem egy versciklust osztunk meg tehát az ismerőseinkkel, ha ezeket az oldalakat linkeljük, hanem egyetlenegy verset.

A folyóiratok és az internetes lapok közlései között is nagyon gyakran találkozunk egy-egy szerzőtől egyszerre több verssel – a web 2.0 alatt szerveződött, példaként felhozott felületek, illetve Facebook-os projektek azonban, mint láthatjuk, ennél eggyel kisebb egységet választottak maguknak, ami jobban illeszkedik az online olvasási magatartáshoz.

Máshonnan közelítve meg ugyanazt a kérdést: amíg a kritikus szakma egy adott verseskötetre koncentrál, és például a Móricz Zsigmond Irodalmi Ösztöndíjra is csupán verseskötet-koncepcióval lehet pályázni, addig az interneten, különösen a Facebook-on

az egyes versek recepciója jóval intenzívebb.

Természetesen az internetes lapokban megjelenő versösszeállításokat nem kell azonnal „offline csökevényeknek” minősítenünk, azonban érdemes szem előtt tartani, hogy az online befogadás a legtöbb esetben csupán egy-egy versre irányul.

Ez a befogadás azonban már korántsem annyira passzív, mint a nyomtatott irodalom esetében: online a verseket kommentelhetjük, kifejezésre juttathatjuk a tetszésünket egyetlen lájkkal, de megoszthatjuk akár mi is a linkjüket Facebook-on. Az egyik legérdekesebb vetülete pedig az olvasói aktivitásnak éppen a szerkesztett onlie periodikák tekintetében rajzolódik ki.

Mert amíg a Dokk.hu, de különösen a versblogok vagy a Facebook-os költői oldalak esetében nem beszélhetünk szerkesztői kontrollról a publikációt illetően, addig az internetes folyóiratok szerkesztősége elméletileg felelősséget vállal a megjelent versek esztétikai színvonaláért. Ezek az internetes lapok aztán ugyanúgy kiposztolják az adott verset a Facebook-ra, és beengedik abba a közegbe, ahol ennek a versnek nemcsak multimediális tartalmakkal, zeneszámokkal és videókkal, de más típusú szövegekkel és máshonnan származó versekkel is fel kell vennie a versenyt.

Melyik fogja elnyerni az olvasó tetszését – amelyik egy lap szerkesztősége szerint minőségi, vagy egy máshonnan, akár a blogszférából származó, szerintük gyengébb alkotás? Melyiket hányan osztják meg? Hányan lájkolják? A vers – és így a lap – olvasottsága szempontjából ugyanis egyáltalán nem mellékes, hogy hol fog elhelyezkedni

az adott vers a Facebook-kánonban.

Mert az olvasó, megragadva a közösségi háló nyújtotta lehetőséget, maga is szerkesztővé válik: aktív ismerőseivel karöltve szerkeszti mindannyiuk közös, Facebook-os hírfolyamát, melynek böngészésével felhasználóként napi több órát eltöltünk. Egy olyan antológiaként érdemes elképzelnünk ezt a felületet, amelyre egy irodalmi fórum szerkesztőjének lényegesen kevesebb ráhatása van, mint magának az olvasónak. Az olvasás demokratizálódásához hasonlóan a Facebook térhódításával kezdetét vette tehát a szerkesztés demokratizálódása is. Ennek köszönhetően nem úgy válnak népszerűvé az egyes versek, ahogyan az internet és a közösségi háló előtt azzá lehettek. Nem azokat a verseket szeretjük meg, amelyeket a könyvkiadók és folyóirat-szerkesztők nyilvánosságra hoztak, hanem azok a versek kapnak nagyobb nyilvánosságot a hatalmas online versáradatból, amelyeket megszerettünk.

Felesleges sokadjára is kidomborítani, hogy egy online irodalmi lap olvasottsága többnyire nagyságrendekkel nagyobb, mint a print folyóiratok vagy a verseskönyvek példányszáma. Ennek csak egyik oka az ingyen hozzáférhetőség, a másik, mint látjuk, az intenzív online befogadás. Ezt az olvasottságot pedig a Google mellett a Facebook, vagyis az olvasók közössége generálja. Könnyen belátható, hogy a print és az online olvasótábor közötti számbeli különbség jórészt abból is fakad, hogy sok az olyan látogató, aki nem elsősorban irodalmi preferenciákkal rendelkezik – vagyis magától nem venne irodalmi folyóiratot, de ha egy kedves ismerőse verset ajánl neki a Facebook-on, kíváncsivá válik rá. Nevezzük hát őket kissé leegyszerűsítve, de a legjobb értelemben véve laikus olvasóknak.

S bár szinte szégyellni valóan banális a kijelentés, de ha azt kutatjuk, hogy ez az olvasó mit fog megosztani Facebook-on, akkor be kell látnunk: azt, amit megért, és tetszik neki. Persze, meglehetősen nehéz lenne megmondani, hogy milyen versek tetszenek az olvasónak, annyi azonban bizonyosnak tűnik, hogy ha valaki nem érti a verset, nem fog hozzá visszatérni, hanem egyszerűen kattint egyet, és elhagyja az oldalt. Nem feltétlenül válik ez kudarcélménnyé, pontosan a böngészgetés fentebb vázolt attitűdjének köszönhetően, viszont ha az olvasó nem éli át a megértés örömét, akkor abból nem lesz lájk és főleg nem lesz megosztás.

Kérdés persze, hogy az olvasottság érdekében a szerkesztőknek meg kell-e hajolniuk e tény előtt, s a komplexebb, nehezen dekódolható szövegeket meg kellene-e hagyniuk a nyomtatott felületeknek, melyek olvasói talán edzettebbek, de legalábbis az olvasási szokásoknak megfelelően bizonyára többször elő fogják venni az adott kötetet vagy folyóiratszámot. Kérdés az is, hogy egy internetes lapnak akár finanszírozási, akár önreprezentatív okokból mennyire fontos az olvasottság, és kívánja-e azt éppen a versrovat népszerűségével növelni, vagy megelégszik a publicisztikai műfajú írások látogatottságával.

A lájkvezérelt közízlés ugyanis kétségkívül jelen van, így az olvasói ítéletalkotás minden eddiginél jobban befolyásolja az irodalom és a költészet kortárs megítélését. Megkerülhetetlen kérdés tehát az internetes szerkesztőségek számára, hogy kiszolgálni vagy meggyőződésükhöz mérten alakítani kívánják-e az olvasó ízlését. Pontosabban persze inkább az itt a kérdés, hogy milyen arányban kívánják alakítani. Mert az most már talán nyilvánvaló, hogy kiszolgálás nélkül nem megy. 

IRODALOM

• Áfra János: Az online irodalmi műhelyek múltja, jelene és jövője. In: Alföld, 2012/12, 63-69.
• Balogh Endre: Hosszú az internet, rövid az élet. In: Prae, 2010/4, 5-10.
• Benedek Anna: Onlányok, onfiúk. In: Alföld, 2013/10, 69-73.
• Borbély Szilárd: A Telep valami mása. In: Telep-antológia, Scolar, 2009, 123-156, különösen 123-132.
• Braun Barna: Az irodalom halálához (Kritikai ítélet és Facebook-like). In: Alföld, 2013/10, 76-80.
• Kálmán C. György: Folytatás (kollektivitás). In: Prae, 2010/4, 11–14.
• Lapis József: Líra 2.0: közelítések a kortárs magyar költészethez. JAK + PRAE.HU, 2014, különösen 15-19.
• Pál Dániel Levente: Tervezettség és demokratizálódás (avagy az átalakuló medialitás bája). In: Alföld, 2013/10, 63-69.
• Podmaniczky Szilárd: Műfajok és látogatottság: statisztikaanalízis. In: Alföld, 2013/10, 74-76.