Turczi István versfordításaiból
Turczi István versfordításaiból
Turczi István műfordítói munkáiból két költő alkotásait mutatjuk be. A válogatás Edwin Morgan skót, és Philip Hodgins ausztrál költők lírájába enged betekintést. „A közös bennük, hogy mindkettejüket személyesen ismertem, és már mindketten halottak. Morgan világhírű, Philip nevét azóta elfeledték, én nem” – ajánlja a szerzőket Turczi István.
PHILIP HODGINS
Utazás törölve
(Trip Cancelled)
Úgy történt, ahogy mondták.
Amíg én aládúcoltam a reményeimet
és tengerentúli utazást tervezgettem,
a javulás diszkréten megállt.
Tegnap éjjel Európa térképét
próbaként feltűztem falamra
és álmokat gondoltam el városairól,
nyelveiről, a méretarányos érzésről.
Az orvos ma a halálról beszélt
de az én fejemben csak az a régi nap járt
ott a foltos farmon a borsfa alatt
egy élettel ezelőtt.
A halál szavai túlságosan tiszták.
Néma félelemmel írom ezt, akár egy listát.
Tej
(Milk)
Már nem jó.
Addig kezelték, amíg
nem lett ugyanolyan az íze,
ugyanolyan az illata,
és elrohadt ahelyett, hogy megsavanyodna.
Apám szokta mondani:
„Homogenizált, pasztőrözött és elbaszott.”
És igaza volt.
Csak azért rontották el a tejet,
hogy megöljenek néhány baktériumot,
amit a bürokraták nem tudtak lenyelni.
És ami még rosszabb, tönkretették a szertartást.
Nem kell többé hajnalonta kihajtani
az álmos teheneket meleg vackukról;
nem kell sétálni velük
lefelé a dűlőúton
mindig ugyanott, ugyanúgy,
és hallgatni kemény patáik puffogását
akár egy lassú földcsuszamlást;
és nem kell szelíden beterelni őket a karámba
és megfejni mindet,
miközben a lábak erdejében macskák
sompolyognak érdes nyelvükkel a friss tej körül.
Nem ugyanaz
későn ébredni a nagyvárosban
és a sarki boltban ilyen-olyan tejet venni.
Régen
a tej íze
a szezontól és a tehén táplálékától függött.
A legédesebb tejet
a tavaszi lucernásnak köszönhettük;
a legrosszabbat akkor ittam,
amikor a tehenek egy törött kerítésen kijutva
felzabálták egy borsfa alsó leveleit.
Az a tej savanykás volt és keserű
akár maguk a levelek,
és még napokig éreztük a szörnyű ízt.
Még rágondolni is rossz,
hány éve történt ez,
de az íz még ma is erős.
Bennem maradt,
elevenen és rögeszmésen,
mint annak az emléke, hogy valaha szerettek.
A vendég
(The Guest)
Áprilisban, amikor elhagytam a kórházat,
vidékre utaztam a barátaimhoz.
Aznap órákig sétáltam a patakparton,
és láttam, ahogy a kanalasgémek várakoznak,
végül büszke fejüket az átlátszó égbe fúrják.
Bár tudtam, hogy minden megy tovább, értelme
nem volt. Vacsoraidőben a rákcellák állandó
változásairól beszéltem, és arról,
hogy már csak három évem van hátra,
és hogy a korai halál hogyan koncentrálja
a gondolatokat. De első gyermekük, egy tíz
hetes csecsemő folyton félbeszakított.
Anyatejre támadt kedve és másra is.
Ne érdekelte őt asztali beszédem,
és az sem, miért nem nyúltam az ételhez.
Tagolatlan szavai teli voltak értelemmel.
Ez a halál-dolog még új nekem, ahogy érzékelem
a különbséget növő és zsugorodó élet között.
Abban a szobában ágyaztak meg nekem, ahol a kicsi
alszik, és amikor valahol az éjszakában felébredtem,
nem az ő követelőző, tökéletes sírása volt, ami felriasztott.
Ich Bin Allein
(Ich Bin Allein)
„A rák egy ritka és még mindig megbotránkoztató témája a költészetnek;
és a betegség esztétizálása is elképzelhetetlen.”
Susan Sontag: A betegség mint metafora
Ott van minden egyes részecskében.
Levágni vagy kivágni semmit nem lehet.
Maga az állandósult hirtelenség.
Nem Keats
se a véletlenszerűség.
Igen, ez a test
táplálja saját jól felfogott halálát.
Meg fogom tudni, mennyi fájdalom fér ebbe a testbe,
és nem fogok felnőttként viselkedni.
Nem illik a költészethez,
de amióta
a költők saját mítoszukat költik,
nincs választás.
A barátaim már mind hazamentek.
Nyirkos félhomály szorongat. Egyedül vagyok.
***
Turczi István Edwin Morgannel Skóciában
EDWIN MORGAN
Napom az ágyúgolyók között
(My Day Among the Cannonballs)
Európa csupa háború. Síkságai vérben áznak.
Egyezményeket írnak alá, egyezményeket szegnek meg, felednek el,
Birodalmakat robbantanak szét a történelem fegyverei,
Birodalmakat égetnek fel a történelem lángjai –
Aggódnunk kellene itt, békében ülve?
Persze, hogy nem. Dehogynem. Nem tudom.
Tudom, hogy harcoltam, voltak szövetségeseim,
De már csak emlékek maradtak,
Amelyek legjobb, legkevésbé megértett igazolványaim.
Hadd fektessek le egyet elétek. Gyűljetek köré.
Gyertek csak, ez valami különleges, nem találni párját.
A századunk „valahol Európában” állomásozott.
Nem emlékszem a nevére a nyomasztó városnak,
Amelyet ostromoltunk. Komoly erődítmény volt
Kapukkal, láncokkal, lőrésekkel, gyilokjárókkal,
Ütegekkel, fejbe toluló vérrel, őrökkel, ki tudja, mivel,
Afféle szőrös, „na-gyere-csak” típusú hely,
Amit hiába próbáltunk bevenni.
Logika, mondtam magamnak, logika!
Ha nem tudunk áttörni, nincs más megoldás, mint fel,
Fel és át a falak fölött, mi mehet fel és át?
Egy léggömb? Ne légy ostoba, azt lelőnék.
Csak egy út maradt, és hangsúlyozom,
Ekkoriban erőm teljében voltam –
Régen volt már, tudom –
Felmásztam legnagyobb ágyúnk hátára,
És mikor a következő óriási golyó előtűnt,
Felpattantam rá, mint egy lóra, és már száguldottam is
A füstös levegőn keresztül. Aha,
Gondoltam, így kell ezt csinálni! De aztán,
Félúton az ellenség felé eltöprengtem:
Mi lesz, ha elkapnak és felkötnek, mint kémet?
Mégse volt jó ötlet! Vissza kell jutnom, de hogyan?
A logika ismét csak egy megoldást nyújtott:
Át kell másznom egy szembejövő, ellenséges ágyúgolyóra;
Nehéz művelet,
De sikerült, és visszatértem a táborba.
Nem valami dicsőséges epizód,
Mondhatjátok. Dehogynem, dehogynem!
Sikeres volt az ostrom? Nem tudom.
Megadta magát az ellenség? Nem emlékszem rá.
Csak arra emlékszem, milyen lelkesítő érzés volt,
Térdem közt a golyó, mint egy égi paripa,
A szél bátorító fütyülése,
És röppályám legmagasabb pontján egy sas
Rikoltott a betolakodóra, aki berepült
Ég és föld, barát és ellenség,
Lehetséges és lehetetlen közé.
Örömömben visszarikoltottam a vad madárnak.
Micsoda földöntúli duett – de ah, micsoda élet!
Távollét
(Absence)
A szerelem a legtitokzatosabb
minden szél között.
Ahogy egymagad fekszel, álmatlanul csapkodja
A téli hálószoba-ablakot.
Barátod távol van, az utcai lámpa elhagyatva
Remeg előre-hátra.
Prosztatád felkelésre kényszerít; kinézel,
Rendőrautó és mentő vonyít és villog, amint
Gyakorlatiasan jönnek és mennek.
Fájdalom és veszély van odalent, nagyobb, mint
A te fájdalmad.
De akkor is fájdalom
Amint a távollevő nevét leheled
Valakiét, akit hóviharon, időzónákon,
Betegségen, fekete csillagokon, havon túl is hozzád köt a sors.
Vágy
(Desire)
Hatalom, rejtély, sors,
De mindenekelőtt hatalom.
Vénusz állkapcsai nem engedik el a prédát.
Óráról órára
Mélyebbre harapnak, és az áldozat még mosolyog is
A vér szétterülő virágát
Látva, amint az élet ijesztő pelyvájából
előtör. Ne hátrálj meg,
Ne rezzenj össze! Ez csak egy rémálom, ez csak
Egy film, ez csak egy képzeletbeli Phaedra, aki
Tornyából sikít.
„Csak, csak”, zokogod?
Mit akarsz tagadni?
Azt akarod elhitetni velünk, hogy ezek a vércseppek
Nem egy születni készülő valami
Küzdelmének jelei? Azt hiszed, ez olyan, mint egy nyavalyás áprilisi zápor
Elmúló szúrós cseppjei?
Szamócák
(Strawberries)
Azóta sincsenek olyan szamócák
mint amilyeneket akkor ettünk
azon a fülledt délutánon
a nyitott franciaablak
lépcsőjén ülve
egymással szemben
térdeim között a térded,
ölünkben a kék tányérok
a szamócák csillogtak
a forró napsütésben
cukorba mártottuk őket
egymásra néztünk
nem siettettük az ünnepet
közeledett anélkül is
az üres tányérok
egymásra téve a kövön
benne a két villa keresztben
és én feléd hajoltam
édes illat a levegőben
és a karjaimban
akár egy gyermek, felengedtél
vágyakozó ajkadon
a szamócák íze
emlékeimben
dőlj hátra ismét
hadd szeresselek
hadd tűzzön le a nap
feledékenységünkre
egyetlen órára
legyen fullasztó hőség
és nyári villámlás
a kilpatricki dombok felett
hadd mossa le az eső a tányérokat
