Elszámoltatás

Két és fél hét – ennyi idejük maradt a bankoknak és a pénzintézeteknek, hogy a devizahiteles ügyfeleikkel elszámoljanak. Mint ismeretes, jelenlegi kormányunk a rezsicsökkentés mellett ezzel a rendelkezéssel biztosította viszonylagos népszerűségét, s ebből kifolyólag szociális érzékenységét sem mulasztotta el lépten-nyomon kifejezni.

Miniszterelnökünk például a banki elszámoltatás morális hátterét annak idején olyan politikai jelszavak sorolásával vázolta, mint „az igazságosság eszménye”, „a méltányosság követelménye” és „a tisztesség elve”. Mert hát, ugye, az nem tartható, hogy Magyarországon akárki is az éveken át fizetett törlesztőrészletek dacára több pénzzel tartozzon, mint induláskor.

Menjünk akkor vissza a kétezres évek elejére. Legyünk tizennyolc éves, frissen érettségizett diáklányok, felvételizzünk egy főiskola kétszakos pedagógusi képzésére, ne legyen pénzünk albérletre, rezsire, kajára, ruhára, könyvre, ne legyen tehetős családunk, és vegyük fel a diákhitelt. Öt év alatt adósodjunk el 1 500 000 Ft-tal.

Csöppenjünk vissza napjainkba, változzunk a diploma megszerzése után rögtön munkába álló, vagyis már negyedik éve törlesztő, negyedik éve tanító pedagógussá. A törlesztőrészlet ránk szabott, 7000 Ft-os alsó határán egyensúlyozva (szép is lenne, ha a fizetésünkből nagyobb vállalásra is telne), gondolatban már majdnem elértük az egykor felvett pénz 20%-ának visszafizetését, ha komolyan vennénk a „méltányosság követelménye” és a hasonló dőreségek ránk vonatkoztatható érvényességét.

Megkapjuk ekkor a Diákhitel Zrt. éves elszámoló levelét, melyben röviden értesítenek arról, hogy tartozásunk immár 2 600 000 Ft – köszönhetően a kedvezőnek még a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető 10 és 12% között ingadozó évi kamatnak.

Ez van, konstatáljuk röviden, többet kamatozik a tőke, mint amennyit ki tudunk csengetni, vagyis, ismerősebben fogalmazva, az éveken át fizetett törlesztőrészletek dacára több pénzzel tartozunk, mint induláskor. Erősek maradunk, és nem gabalyodunk bele annak firtatásába, hogy hol marad a szépen hangzó „igazságosság eszménye” és társai – de nem ám.

Az is csupán a másodperc töredéke alatt villan át agyunkon, hogy milyen jó lett volna, ha azt az egykori diákhitelt öt éven keresztül nem a főbérlő kezébe számoltuk volna le, vagy ha a mostani fizetésünk tetemes részével sem egy olyan ember zsebét tömnénk, akinek történetesen van egy felesleges ingatlana. Lakáshitelről viszont akkoriban még álmodni sem mertünk, hiszen egy magára valamit is adó hitelintézet egy biztos keresettel nem rendelkező, kezest felmutatni nem tudó, tizennyolc éves fiatal kérelmét úgy hajítja ki az első nyitott ablakon, hogy még röhögni is elfelejt közben. A Diákhitel Zrt., persze, nem tartozik ezen intézmények közé.

Na, de legalább nem adósodtunk el devizában, és nem szívtuk meg az ilyen mértékben előre nem látható árfolyam-növekedést, mint megannyi polgártársunk. Nem, mi forintban adósodtunk el, „a tisztesség elvét” egy távolról sem követő konstrukcióban, melynek már a nulladik pillanatában teljesen nyilvánvaló volt a hitelintézet számára, hogy bizonyos fizetési kategóriával azt a másfél millió forintos tartozást egy élet alatt sem lehet visszafizetni – mi több, négyévente még meg is kétszereződik tisztességesen.

Nem baj, mi bizakodóak vagyunk, ugyanis ha hőn szeretett, illiberális országunkban egyszer csak valóban lendületet vesz az unortodox gazdaság, és valóban emelkedni fog az unortodox bérünk, akkor nagyobb részletet is meg tudunk majd engedni magunknak. Pesszimisták tudniillik a saját egészségünk, tervezett hosszú életünk és törlesztőképességünk érdekében nem lehetünk. Így az sem érdekel minket, hogy annak idején miért nem figyelmeztetett senki: az a fiatal, akinek nem lesz bruttó háromszázezer forintos jövedelme, ne vegye fel a hitelt. Hiszen végtére is mindegy lett volna, aláírtuk volna úgyis, mert mi generációkat akartunk, akarunk tanítani és nevelni, komolyan vettük és vesszük a hivatásunkat, még ha keményen meg kell is fizetnünk érte.

Mikor azonban a devizahitelesek megsegítése ennyire élénken, a törvényhozás szintjén is a felszínre került, a felszínen maradt és lebeg, egy idő után mégis zavarba jövünk. Az adós szempontjából ugyanis teljesen mindegy, hogy a Diákhitel Zrt. fennen hangoztatott „önköltségi elven” működik (persze, a céget pénzelő „hazai és nemzetközi befektetők” már korántsem), hiszen az elszámoltatni kívánt bankokat sem kérdezi meg senki, hogy mennyire volt mínuszos a mérlege tavaly, vagy tavalyelőtt, vagy azelőtt.

Ha tehát a devizás ügyfelek – akik egykor mindannyian átmentek egy finanszírozó cég kockázatkezelési rostáján – levegőhöz juthatnak, akkor ugyanazon elvek alapján mi miért nem? Jogos kérdésnek tűnik – lepődünk meg önnön elménk pallérozottságán –, hiszen ők már akkor is jobb ügyfélnek számítottak, mint mi, akik normális hitelt még fel sem vehettünk. Hiszen ők nem tizennyolc éves sihederek és fruskák voltak, akiknek a hitelezők – a tőlük elvárt felelős magatartással totális ellentmondásban – tömegesen engedték aláírni a szerződést.

Nem, ők már akkor felnőtt emberek voltak, akik vállaltak és vállalhattak egy minimálisan rizikósnak tűnő manővert, amiről utólag éppenséggel kiderült, hogy nem kellett volna. Ettől még akár szép gesztusnak is tűnhet kormányzati szinten segíteni nekik, mert hát ki emlékszik már pontosan azokra a szürke, mára boldog ingatlantulajdonosokra, akiknek mi az albérleti díjakat fizettük havonta, akiknek a devizás szerződése még a válság előtt lejárt, és jól is jártak vele anyagilag.

Nagy igazság, hogy a látható problémákra, a látható emberekre kell koncentrálni, a bajba jutott devizahitelesek pedig épp ilyenek. A bajban nevelkedett, azóta is bajban lévő, és úgy tűnik, bajban is maradó diákhitelesek viszont ezek szerint másmilyenek.

Egyetlen konkrét kérdésünk tehát mégiscsak akad. Kétharmadközeli, immár igazságos, méltányos és tisztességes kormányunk a Diákhitel Zrt.-t, valamint az ahhoz köthető zsíros befektetőket – akik kevés pénzű, fiatal értelmiségiek kamatdíjaival növelték és növelik vagyonukat –, illetve az egészet 2001-ben életre hívó egykori önmagát mikor szándékszik elszámoltatni?