Rojik Tamás: Édes-savanyú
1988-ban születtem Kecskeméten. A magyar–történelem alapszakot Szegeden végeztem, majd a tanári mestert az ELTE-n. Jelenleg egy budapesti középiskolában tanítok. A prózaírás és olvasás számomra életstílus. Eddig egyetemi lapokban, az Újnautilus oldalán és a Napút folyóiratban jelentek meg írásaim.Rojik Tamás
Édes-savanyú
Beszélik, hogy ez régen egy jó iskola volt
Lombik tanár úr biztosan elmúlt már hatvanéves. Vagy nyolcvan. Egyesek szerint negyven, és a vegyszerek miatt néz ki olyan rosszul. A gúnyneve évek óta végzősökről gólyákra szállt, elég volt ránézni, ahogyan fehér köpenyében, csípőre tett kézzel, pocakosan megállt a tábla előtt, akár a kúp formájú mérőedény.
A labor és a kémiai előadó kizárólag az ő terepe volt. Beszélik, hogy ez régen egy jó iskola volt, három-négy kémiatanárral, de aztán fogyni kezdett a gyerek, átalakították az oktatási rendszert, mondogattak sokfélét, a lényeg, hogy amikor a legendás tanárok nyugdíjba mentek, csak ő maradt, hiába hát az ötven éve épült vegyészszárny a zárható folyosóval, csupán a kötelező órákra kell, ahol egyre kevesebb a gyakorlat, a kémiát mindenki csak túléli valahogy.
A 10. C tanulói maguk elé meredve várták, hogy órára csengessenek. A legtöbben a folyosó hideg kövén ültek, nyomogatták a telefonjukat, meg sem próbáltak készülni a feleletre, úgysem tudtak megjegyezni annyit, amennyi elég a ketteshez. Lombik minden óra elején magából kikelve ordított, hogy otthon kellene tanulni, mi a fenét csinálnak délutánonként. Pedig feleslegesen idegesítette magát. Év végén a fél osztály bukásra állt, ezt úgysem lehetett hagyni, a záróértekezleten az igazgató fejcsóválva felülírta mindegyiket kettesre, kivéve azokét, akik egyébként is osztályismétlők voltak.
Sok évvel ezelőtt még Lombik készítette fel az érettségizőket, akik az orvosira akartak menni. Odaadó pedagógus volt, feláldozta szabadidejét, és a diákjai többnyire be is kerültek az egyetemre. A magánéletéről nagyon keveset árult el, de a korábbi tablók szerint jóképű lehetett. Néhány tanítvány, aki a lakásán járt, mesélte, hogy a vizsgáztatásból és a magánórákból szép mellékesre tehetett szert, mert csinos barátnőjével a nyári szünetekben rendszeresen jártak külföldre. A nő még állítólag vele van, bár hónapok óta nem látták őket együtt.
Délutánonként kimerülésig kotyvaszt
A téli szünet előtti értekezleten a tanáriban unottan ültek, néhányan dolgozatot javítottak, páran olvastak, a törisek arcátlanul beszélgettek a hátsó sorban, a vezetőségre alig figyelt valaki. Mindenki haza akart menni, sütni a süteményt, csomagolni a karácsonyi ajándékokat, bármi fontosabbnak tűnt, mint a tanulmányi statisztikák, amiről úgyis tudták, hogyan készült.
A végén nagy nehezen megszavaztak valamit, úgy tűnt, nincs ellenvetés, de a rend kedvéért ilyenkor azért meg kell kérdezni, van-e valakinek hozzáfűznivalója. Persze, hogy a Lombik felteszi a kezét. Neki mindenről van valami fontos véleménye, amit el kell ilyenkor mondania, különben meg sohasem beszélget senkivel, a fiatalabb kollégáknak vissza sem köszön.
Ha a tanárok nem kedvelnek valakit, ugyanúgy súgnak össze, mint a diákjaik.
– Hallottad, hogy a Lombikot elhagyta a nője? Nem csoda, amilyen büdös mostanában.
– Azt sem tudtam, hogy volt neki egyáltalán.
– Egy gyerek mondta, hozzám jár külön földrajzórákra, a Lombikhoz meg kémiára járt, amíg ki nem rúgta a srácot.
– De miért küldte el?
– Állítólag a Lombik délutánonként kimerülésig kotyvaszt a konyhájában, attól van ilyen szaga, és a csaj már nem bírta elviselni, hogy nem tudja a lakást kiszellőztetni. Ez a diák meg pont hallotta, ahogyan üvöltve veszekednek, meg végignézte, ahogyan a nő pakolni kezd, akkor mondta neki a Lombik, hogy menjen haza, úgysem viszi semmire, hiába fizeti neki az anyja a különórákat, meg fog bukni. – Ezen a tenyerükbe rejtve nevettek, az egyik igazgatóhelyettes szúrósan rájuk is nézett.
Azt is megbeszélték, hogy rendszeresen hallják a folyosó végéről, amikor a kávéautomatához mennek lyukasórában, ahogyan rikácsolva kiabál a gyerekekkel. Többen állítják, hogy belestek hozzá a kulcslyukon, és látszott, amint toporzékolva üti a hosszú faasztalt, miközben a gyerekek értetlenül bámulják.
És a Lombiknak már megint fent van a keze, hozzá fog szólni, addig nem lehet hazamenni, amíg el nem mondja, mi a baja. Hogy súlyos problémának tartja, hogy dohányoznak a vécében, ő már többször kapott el így tanulót, el is vitte az igazgatóiba, de ott csak felírják a nevét egy papírra, és aztán nem történik semmi, mert olyan kevés a gyerek, hogy nem lehet kirúgni. A kollégák a szemüket forgatják, ez hülye, harminc éve is dohányoztak a vécében, ezután is fognak; a poén kedvéért valaki bekiabálja, igazad van, néhányan röhögnek, az igazgató megköszöni az értékes észrevételt, és véget vet az értekezletnek.
Az utolsó kémiatanár
Lombik megint a főnök irodájában volt, az ajtó nyitva, a kint állók jól hallották. Arról panaszkodott, hogy a gyerek azt mondta neki, menjen maga a picsába. Pedig ő csak feleltette, és felhívta a rá a figyelmét, hogy bukásra áll. Azelőtt a srác meg a takarító nénit küldte el az anyjába, amiért szólt neki, hogy ne hagyjon maga után szemetet. Egy osztálytársára rárúgta a padot. Az ilyet azért mégiscsak el kellene tanácsolni. Az igazgató meghallgatta az íróasztala mögül, aztán szigorúan megrótta az előtte álló kémiatanárt, hogy kolléga, ez pedagógia, végezze a munkáját, mindenkihez meg lehet találni az utat. Lombik még megpróbálkozott utolsó ütőkártyájával, hogy felmond, de nem ért el vele semmit. Ezzel fenyegetőzik már harmadik éve.
Kérdezik is mindig a főnöktől, miért nem küldöd már el ezt a szerencsétlent, a diákok sem értik, mit keres itt. Hát azért, válaszolja nekik rendszerint, mert talán ő az utolsó kémiatanár. Mégis hol találni egy olyat, aki nálunk akar tanítani?
Másnap reggel Lombik egy nyomtatott lapot hagyott az irodában. Alapvetően senkit nem érdekelt a dolog, állandóan hivatalos indítványokat nyújtott be, az igazgató ezúttal nem is vette a fáradtságot, hogy elolvassa. Félretette, és csak akkor vette elő, amikor a tanulók jelezték, hogy a kémiatanár nem jelent meg az órán. A papíron az állt, azonnali hatállyal. Azóta senki sem látta.
Édes-savanyú szószokban úszott
A kamasz fiú nem értette, mi történik. Ő csak beült a barátnőjével egy kínai gyorsétkezdébe, és amikor kért egy zöldséges tésztát sok szójaszósszal, Lombik állt előtte. Vagyis valaki, aki rá emlékeztette. Mert a fehér köpeny, a csípőre tett kéz és a szúrós tekintet egyezett, de az arca mégis másnak tűnt. Kiegyensúlyozottabbnak és nyugodtabbnak.
A diák csak később tudta meg, hogy egykori tanára a felmondást követően jelentkezett a kifőzdébe. Az üzletvezető előtt megfőzte, amit az kért, kiegészítve néhány eredeti kínai specialitással, és megállapodtak. Otthon a konyhában az utóbbi évben állandóan főzött. Tökéletesítette a receptjeit, megszállottja lett a kínai ételeknek, ettől lett elviselhetetlen a szag. Édes-savanyú szószokban úszott a lakás, amikor a barátnője elmenekült. A tulaj feketén vette fel.
A fiú alig merte megzavarni a főzésben, idegesen pillantgatott hátra értetlen barátnőjére. Lombik akkurátusan dolgozott, éppúgy, ahogyan a kísérleteket végezte egykor, ügyelve, hogy mindenből a megfelelő mennyiséget merje a láng fölé tartott wokba. Csak akkor szólalt meg, amikor az étel elkészült.
– Csípős mehet bele? – nézett a fiú szemébe, mielőtt elzárta a lángot.
– Nem, köszönöm szépen – hadarta riadtan a diák.
– Minden asztal foglalt – tagolta lassan a szakács. A fiú szétnézett az üres helyiségben, a barátnője is idegesen felpattant a székről.
– Akkor inkább elvinném – suttogta.
– A doboz ajándék – mondta a férfi pont azzal a hangsúllyal, amivel egykor a dolgozatot jelentette be. Az ételt egy mozdulattal átöntötte, a tetejére kaparta a wok oldalára égett szenes falatokat is, és rácsapta a dobozra a fedelét. Egy laza mozdulattal a gyerekek elé lökte a csomagot, majd a pultra dőlve rájuk meredt:
– Jó étvágyat kívánok!
A fiú köszönés nélkül rángatta ki barátnőjét az étteremből, a maszatos üveg rezgett utánuk az ajtókeretben. Csak jó néhány utcával később vette észre, hogy a tenyere ragacsos a doboz oldalára csapódott szósztól. A nadrágszárába törölte, mint feleletkor az izzadtságot.
