A kompozició poetikája – Láng Orsolya verse
Amrita Sher-Gil (1913–1941) festménye
A kompozíció poetikája
Láng Orsolya verse
A KÖR ZEGZUGOSÍTÁSA
(párizsrekonstrukció)
Balra: köves utak, fák közé vezetnek.
Jobbra: köves utak, fák közé vezetnek.
Az uradalom körbejárható.
Látogatható, bár várrom a château.
Valaki átlovagolt előttünk a törékeny gallyak között.
Szétszóródott, elkallódott minden:
patán burkolat, orrlikakban gomolypára,
egyenes derék az egyenes derékon.
A kompozíció poétikája.
Rigók a törzsek rovátkáiba ékelődve.
Mint egy gobelin hemzsegő
hernyóiban kirajzolódó szűzleány,
vagy maga a titok: unikornis.
Lásd, én már látom:
vaddisznót szaggatnak széjjel
tarka ebek túl a vizesárkon.
Nem is a terek.
Hanem, hogy szívem tüdővé változott,
és belélegezte a szabadságot,
a kötődés pedig mindeközben egyre leplezhetetlenebb.
*
Magam is csodálkozom fölényes mosolyomon.
Gyerekes trapp a kies futtatón.
Minden, ami szándékos – ormótlan és elnagyolt.
Csak a félrehallások érthetőek igazán,
a félreértésekből születnek lépések.
Toporog a szívem. Jó volna félreérteni.
Ez már a Gilles-völgye, ahol
súlyos kezek csüngenek esetlenül
vaskos fehér combokon kívül.
Az esendőség állandó felmutatása –
hogy azt a filigrán kis hálózatot,
azt a tévedésekből tökéletessé szövődött csodát,
ami a lelket tartja bennünk,
megóvjuk mindentől.
Bizalmába fogad a tökély, kifejti magát:
hibáin keresztül a szimmetriát.
A törzs nélküli királyfőkön csak csonk az orr,
de a szemek sarkában leheletnyi finom
legyezőívben szarkalábak,
a száj sarkában roppant félmosoly.
Vörös mezőn aranyvirágok,
a levelek tövében ezüstnyulak.
Mint egy kitűző, úgy különül el
tárgyától, amelyet önmagán visel
az ámulat.
Megfigyeléseid pontatlanok.
Összekaszabolod
az eléd terített finom anyagot.
Nem látod a mintát,
a séta rejtett nyitját.
Széthullt térképedet
összeölti majd az emlékezés
vagy a képzelet.
*
A föld alatti fényes birodalom – zenéből a falak.
Ott állsz, kitisztultan,
arra vágyva, hogy az űr betöltsön.
Egy hátad mögötti alibivel
szemmel tartom gyanútlan arcodat.
A lakatoktól súlyos híd előtt
egy férfi megcsókol egy fiút.
Az ólmos ég,
mint egyetlen, nagy sörét,
átüti kettejük szívét.
Állunk a fehér szavakon, és nem lesz szavas a cipőnk.
Ez a folyam is igazi, noha nem tudtuk, hogy létezhet ilyen.
Szavakkal felcserélni a látványt legalábbis szemfényvesztés.
Fényből vetített fehér szavak kavarogtak a talpunk alatt.
De ez mindenképpen lehetetlen.
*
Nyílnak-e még a jégvirágok a homlokzatok feliratán?
Csemegéznek-e még a rigók a festőszobor mellkasán?
Tartja-e magát a meleg szobánkban, mely most már a tiéd egészen?
Mozgólépcső fut bennem egész nap, hogy téged utolérjen.
*
Mert ott minden úgy volt, ahogy a létezés egyszerű öröme megkívánja.
Az utcákon emberek,
a tereken gyermekek,
a termekben szellemek,
a réteken fellegek árnya,
öregek tekintete az égen.
Behatolás a miniatúrákba.
A derengő székről tudom már: helyem hajnalodik az ablak alatt.
Napok – átlátszó rétegek.
A pikkelyekről éj pereg.
Mintha hidegvízben tisztálták volna ki.
Félek elfelejteni.
Ami elmúlt tőlem, térkép maradt,
összehajtogatva kabátom alatt.
A piros kör a város szívében:
Vous êtes ici. /vagy csak hiszi/
Ott: voltam.
Itt vagyok, c’est fini.
