Közvetlenül a második világháború után született nemzedékemnek nem adatott meg, hogy az előttünk járó, az előző kisebbségi helyzetben eszmélkedő korosztályok valamennyi meghatározó egyéniségét személyesen is megismerhesse: háború, menekülés, hadifogság, hidegháború és a „román Gulág” egyaránt megtizedelte őket.

Átadják hamarosan szíved fölött az aszfaltot,
Kolozsvár sírkövén nem lesz több repedés,
Se burján, se szerelem, az erőszaknak vége,

Az extravagáns, de a magyar klasszikusokhoz és az antik költészethez visszanyúló, kötött formai hagyományokra építkező líra az olvasót felcsigázza. Az a fajta költészet, amelybe esténként nem alszunk bele, és reggelente kimossa szemünkből az álmot. A versekben föllelhető irodalmi allúziók arra késztetnek, hogy elővegyük az antik mítoszokat, a Faludy-összest, Pilinszkyt, Kosztolányit, József Attilát, Ady Endrét, Kassák Lajost, Nagy Lászlót, Orbán János Dénes összes versét és Bréda Ferenc mítoszkritikáit.

a farkasoktól megtanultam
az utolsó mindig a falkavezér
a fák évgyűrűit percek
alatt zúzza forgáccsá a balta
és a szerelem nem több
mint úri gyászmenet

pajzán vagyok, szexre éhes, a legszebb hím nekem jár.

A késő délután napsugarai olyan precízen ragyogták be a Kincses Város járdáit, mintha maguk is igyekeztek volna a Kolozsvár Társaság székhelye felé irányítani az irodalom iránt érdeklődőket. 2019. augusztus 19-én este hat órától Fodor Sándor íróé volt a főszerep.

Láncot alkot köztünk a túlélő vágyakozás. Mindenki máshova gondol, mégis ugyanoda: haza. A haza idővel egyre soványabb lesz. És diszrofiás. Mint mi és a betegség szó, melyet botolva ejtünk. Majd oszlásnak indul. Akár a girbegörbén, grimaszokba merevedett, ruhátlan, mosdatlan, csontbőr fogolytárs-tetemek.

Az Irodalmi Jelen Karácsonyi Zsolt tanulmányával emlékezik Bréda Ferencre, lapunk szerzőjére, több szerkesztőtársunk közeli barátjára.

Pontosan száz éve ért véget az első világháború – a nagy világégés, mintha csak a bibliai özönvíz párjaként lépne fel, hangsúlyozva az iszonyat fokát és egyetemes jelenlétét a világban. A 6. Interferenciák színházi fesztivál válogatott előadásai az emlékév jegyében a háború jelenségére reflektáltak, s a világégés óta eltelt időről beszéltek. A november 22–30. között lezajlott kolozsvári fesztivál eltérve az előző évek gyakorlatától (hisz a korábbiakban tizenegy-tizenkét napig tartott), kilenc napon át a kortárs színpad kiemelkedő európai képviselőinek alkotásait vonultatta fel, olyan neveket tüntetve fel a színlapokon, mint Eimuntas Nekrošius, Toni Servillo vagy Luk Perceval. A következőkben a fesztivál műsorából szemelgetek.

Csönd térde roppan,
mázsás a magány,
múlt nyarak arca
néz vissza a tóból,
emlékek, mosoly, táj.

Az ágyba
egy mondatot viszek, mely élni visszarántott.

Böszörményi Zoltán versével búcsúzik az Irodalmi Jelen Kányádi Sándortól.

Isten elhallgatja, kit és miért költ lenni –
s hogy miért hagy lehullni mást.

A nyolcadik Kolozsvári Ünnepi Könyvhét nekem még csak az első, mert alig egy éve élek Erdélyben. A magyarországi könyvhetektől, könyvfesztiváloktól sosem vártam azt, hogy begyökereztessenek a városba és a hely szellemiségébe. De most nem tudok mást figyelni, csak azt, hogy mi és ki visz beljebb, közelebb, mi tehet – nem másvalakivé, hanem mégiscsak – ittenivé.

Lőrincz P. Gabriella, Pénzes Tímea és Varga Melinda verseivel köszöntünk minden Édesanyát május első vasárnapján, Anyák napján.

Ég a szülőágyon egy szépasszony arca,
kövér páracseppek legelésznek rajta.
Ki a kezét fogja: mintha Toldi Miklós,
a rádióból meg segít tolni Meat Loaf.
Elfordul az orvos, mert fogó kell neki,
ugyanis a baba ököllel törne ki.
Nem látja így senki, hogy tartja az ujját:
ahogy a tömegek Black Sabbathra zúzzák.
A másik kezét is kidugja, és rátol,
mintha fesztiválon bújna hálózsákból.
Elkapja a doktor, mielőtt leesne,
felsóhajt a padlón a megmentett csempe.
Felüvölt a gyermek. Minden összerezzen,
esemény történt a galaktikus rendben,
eltöpreng az egész Föld az elmúláson…
Így jött a világra Titántorkú Sámson.

A vers pontos időtér-kronométer,
fájdalmak foszló vásznát szövő rokka,
zsebtükör, melyből visszanéz
ijesztő macskamaszkom.

A vers fordítás egy ismeretlen nyelvből – vallja Karácsonyi Zsolt József Attila-díjas költő, akivel nemrég a költői és műfordítói pályájáról, szerkesztői tevékenységének fontosabb állomásairól beszélgettünk a kolozsvári Insomnia Kávézóban.

világra, múltra az idő
kapuját szélesre tárja,
de az álmokat mégsem látja,
lenyomatát sem az elmúlásnak.

keresd magad a hóban
és az átmenetben, amikor
cseppfolyós, színtelen
semmi lesz a fehér végtelenből