A kritikaírás utópiája – Kritikavita 2015/4.

Szappanos Gábor szerint képtelenség jó, szakmailag korrekt kritikát írni. A kritikaírás képtelensége című esszéjében a szerző rendszerbe foglalja a kortárs kritikusok legidegesítőbb allűrjeit, mely rendszerrel s annak elemeivel mélységesen egyetértek. Azzal viszont nem, hogy lehetlen lenne jó kritikát írni. Egyszerűen máshogy kellene csinálni.

Azt, hogy mégis hogyan kellene ilyen műfajba tartozó jó szöveget írni, Szappanos 3/b.-típusa, a tudományos kritika ellenében igyekszem megfogalmazni, hiszen véleményem szerint sajnos ebből a fajtából van a legtöbb. Az érthetetlen nyelven íródott, túltudományos kritikában a különböző irodalomelméleti terminusok burjánzó erdőt alkotnak, melyben maga a kritikus is eltéved jó párszor, a kritika olvasója meg vagy butának érzi magát, vagy rosszabb esetben belemegy a játékba, és úgy csinál, mintha értené, amit olvas. Az ilyen típusú kritika, ahogy Szappanos is írja, arra való, hogy a kritikus saját intellektusát, olvasottságát, irodalomelméletben való hiánytalan jártasságát fitogtassa. A szerzőt ilyenkor nem a mű érdekli, hanem egy elmélet, ami mögé fel lehet sorakoztatni az alkotást.

Persze kijelenthetjük, hogy a kortárs irodalomra reagáló szekunder irodalom alapvetően egy már beavatott (iskolázott, olvasott, vagy legalább erősen érdeklődő) közösség saját magát learató termése. Szeretjük azonban azt is gondolni, hogy a kortárs magyar irodalom bárki számára hozzáférhető. Azt feltételezzük, hogy az online vagy print irodalmi, művészeti folyóiratok célja: közelebb hozni az emberekhez (és főleg a fiatalokhoz) az irodalmat, kultúrát, művészetet stb. Ha elhisszük, hogy a tulajdonképpen saját magunknak írt, okoskodó, különböző narratívák és poétikák közt lavírozó kritika a kritika, akkor azt is bevalljuk, hogy a kortárs magyar irodalom nem tud kikerülni saját, elképesztően szűk köréből a valódi olvasókhoz.

Mi is alapvetően a kritika célja? Utópiámban a kritika könnyen hozzáférhető. Az olvasni vágyó kinyit egy folyóiratot, felkeres egy weboldalt, hogy megtudja, mit érdemes elolvasnia. A kritika, a kritikus célja ugyanis az, hogy megítéljen egy művet azért, hogy ajánlja azt a szélesebb olvasóközönség számára. Tehát én, mint szintén olvasó, elmondom, miért érdemes vagy nem érdemes elolvasni azt a bizonyos szépirodalmi művet. (Ennyire egyszerű.) Az olvasó a tudományos kritika alapján maximum azt tudja meg az adott műről, hogy mennyi benne az intertext, azt viszont aligha, milyen olvasmányélményt kaphat a szövegtől.

Az olvasó élményre, hatásra vágyik. Semmi más nem érdekli, csak az, kap-e valamit attól a bizonyos könyvtől, következésképp a kritikának is a bírált szöveg hatásfokáról kell szólnia. Utópiámban a kritikus hazamegy a rábízott könyvvel, és egyszerűen elolvassa azt. Közben persze talán egy picit jobban figyel, többet gondolkodik, de alapvetően annyi a dolga, hogy leírja azt az élményt, amit a könyvtől kapott. A kritikus azért kritikus, ahogyan az újságíró azért újságíró, mert meg tudja fogalmazni azt, amit mások gondolhatnak, egy könyv esetében azt, amit talán sokan gondolni fognak a könyvről. Ha  a kritikus nem kap élményt, akkor a könyv rossz, erőltett, dilettáns.

A kritika nyelvezete utópiámban könnyed, olvasmányos és a szépirodalmi műhöz hasonlóan élvezhető, nem csak átrágható. És kimondottan szubjektív! A kritikust túlzott szubjektivitással vádolni értelmetlen, mert egy ítélet – akárhogy csűrjük-csavarjuk – természeténél fogva szubjektív.

El kellene fogadni, hogy az online kulturális, irodalomi folyóiratok egy teljesen más olvasóközönséghez, generációhoz szólnak – szeretnének szólni. El kellene fogadni, hogy a publicisztikai műfajok változnak, alakulnak, formálódnak, ahhoz a korhoz idomulnak, amelyben élünk, és azt is be kell látni, hogy ezek a változások sokkal gyorsabban mennek végbe, mint korábban.

Nem is olyan régen Pethő Anita helyszíni tudósítást írt egy eseményről a szifonline.hu-n. Az esemény egyik résztvevője elképedve, felháborodva vette tudomásul, hogy Pethő Anita kifogásolta a szervezést, pontosabban a helyszínválasztást. A kritizált szereplő kissé illetlen módon jelezte is, hogy a tudósítás objektív sajtóműfaj (a képzett újságírók már csak tudják). A felháborodáson én is felháborodtam. Miért ne szerepelhetne kritika egy helyszíni tudósításban? Miért ne jelezhetné az eseményen részt vevő újságíró, ha valamilyen hiányosságot tapasztalt a rendezvényen? Véleményem szerint nem Pethő Anita volt az egyetlen, aki személyes véleményt fogalmazott meg egy objektívnek kikiáltott sajtóműfajban, sőt tudósításaimban én törekszem is a kritikus hangvételre, még ha sokan azt gondolják is: ragaszkodni kell a műfajokhoz, a hagyományokhoz.

Abban sem értek egyet Szappanos Gáborral, hogy a legjobb kritika az lenne, ami szó szerint megismételné a könyvet, mert az „semmi fontosat nem hagyna ki a mű értékeiből.“ Hasonlóan jó kritikának tartja a szerző a meg nem írt kritikát, vagyis amikor „a kritikus bele sem fog írásába, mert tisztában van vele, hogy minden szóval, amit papírra vet, egyre távolabb kerül a mű összetett művészi igazságától“. Az iróniát értem, azt viszont nem, hogyan lehet egy mű annyira jó, hogy a kritikus ne merjen írni róla.

Kétségtelenül nehezebb jó könyvről írni, a rossz könyv esetében az ítészt lendületbe hozza a csalódottság és a düh, mégsem gondolom, hogy bármiféle hierarchiát fel lehetne állítani a szépirodalmi mű és a kritika között. El kell egymástól különíteni, mint a szakmai nyelvben a primer és szekunder szövegeket, de nem szabad azt gondolni, hogy a kritikus egy gőgös, feltűnési viszketegségben szenvedő valaki, aki sajnos nem elég tehetséges a szépirodalmi mű megalkotásához, így jobb híján kritikusnak áll. Utópiámban legalábbis a kritikus nem ilyen jellem. Utópiámban a kritikus sokat olvas, szeret olvasni, szereti elmondani, és el tudja mondani azt, milyen élmények érték olvasás közben.

Kritikát írni tehát nem lehetetlen. Azt sem állítom, hogy a tudományos kritika teljesen felesleges lenne, hiszen az a kritikus, aki irodalomelméleti szempontból közelít a szöveg felé, nagyon mélyre tud ásni benne, így olyan dolgokat is képes láttatni, melyek az egyszeri olvasó figyelmét elkerülik. Azt is gondolom, hogy szükség van egy lazább, természetesebb, a szélesebb olvasóközönség számára könnyen értelmezhető, ugyanakkor mégsem felszínes vagy semmitmondó új műfajra is.

Benedek Leila