A kritika én vagyok – Kritikavita 2015/5.

Két okból is örültem a felkérésnek, hogy reagáljak Szappanos Gábor vitaindító írására a kritikaírás képtelenségéről. Az elmúlt négy-öt év alatt bennem is felhalmozódott annyi átgondolnivaló, hogy ehhez épp kapóra jött az Irodalmi Jelen ötlete, mint afféle értelmezési keret, másrészt a vitaindító cikk látszólag gyakorlati megközelítései is csak kedvet csinálnak az együttgondolkodáshoz, a párbeszédhez vagy épp az ellenvetések megfogalmazásához.

Mivel a cikk típusokat sorol fel, magától értetődő, hogy azt olvasva késztetést érzünk magunkat besorolni valahova. Én a szubjektív, önmagáról író kritikus karakterét találtam a legotthonosabbnak, noha, mivel Szappanos felvetése a kritikaírás képtelensége, mint mindegyik kategória, ez is kap jócskán hideget-meleget. Viszont a továbbiakra nézve fontosnak érzem tisztázni, hogy ebből a nézőpontból fogom megközelíteni a problémát.

Először is talán érdemes a vitaindító cikk gondolatmenetéhez képest eggyel hátrébb lépni, és azon meditálni, mire való, vagy mire lenne való a kritika. Ha megpróbálunk intézményesített szakmai jellege mögé látni, mit teszünk tulajdonképpen, amikor kritikát írunk? Elmondjuk a véleményünket.  A mi kultúránkban (értsd a nyugati civilizáció) ez egyrészt a mindennapi élet része, másrészt elidegeníthetetlen alapjog. Szövegeket értelmeznie nem csak egy beavatott, szakrális közösségnek szabad, hanem – mint ahogy az iskolából is emlékezhetünk rá jól – szocializációnk fontos eleme. Mindenki, aki elolvasott egy könyvet, valószínűleg véleményt is formál róla, a kérdés csupán az, hogy milyen módon, milyen formában és milyen keretek között. Egy közösségi médiafelületen írja-e ki valaki néhány szóban, hogy szar/jó/uncsi/izgalmas volt, amit olvasott, vagy megformált, megszerkesztett szövegen keresztül viszi végig gondolatmenetét egy nagy presztízsű folyóiratban, ahol publikálni kritikusként is rangot jelent.  Mindkettőnek megvan a létjogosultsága, mindkettőt lehet kritikának nevezni.

Ha azonban a második lehetőségre koncentrálunk, rögtön megkérdőjeleződik a primer-szekunder felosztás látszólagos egyértelműsége. Márpedig a vitaindító cikk feltételezi, hogy amikor kritikáról beszélünk, mindenki kerek, komplex szövegeket ért alatta, amelyek valamilyen szakmai irodalmi fórumon – nyomtatott vagy online folyóirat, napilap stb. – jelennek meg.  (Nem mellesleg egyben feltételezi azt is, hogy az olvasó ezeket figyelemmel követi.) Vagyis olyan írásokat, amelyek létrehozása során – optimális esetben – fontos szempont, hogy milyen minőséget képviselnek.

Nem értek egyet azzal, ahogyan Szappanos Gábor hierarchikus viszonyba állítja a szépirodalmi, azaz érzékeltetésen alapuló és az értekező, azaz érvelésen alapuló műfajokat, és már-már szakrális magasságokba emeli az előzőt a másik profán mivoltával szembeállítva. (Arról nem is beszélve, hogy kritikát írni értekező prózáról ugyanúgy szokás, mint versről vagy regényről.) Véleményem szerint mindkettő szuverén alkotói folyamat, csak másfajta kognitív képességeket kíván meg alkotójától. A vita kedvéért sarkosabban fogalmazva: a kritika nem kiszolgálója a magasztosabbnak tekintett szépirodalomnak, hanem egy olyan alkotástípus, ami előfeltételezi (legalább) egy másik konkrét alkotás meglétét. Egy olyan kultúrában, amelyben a szöveguniverzum, a szöveg általi megelőzöttség és az intertextualitás fontos alapfogalmak, a kritikaíró is sokkal inkább a mások műveit felhasználó, barkácsoló és patchworkkészítő alkotónak tekinthető (ugye nem szükséges említenem a kortárs magyar irodalom nagy szövegbarkácsolóit?), mint mások munkáin élősködő parazitának, aki nem képes önálló művet létrehozni.   

Ha azonban – legalább e cikk erejéig – elfogadjuk ezt az állítást, rögtön értelmetlenné válik Szappanos felvetése a kritikaírás képtelenségéről.  Hiszen mire is jut? Hogy a legjobb kritika az lenne, ha szóról szóra megismételné az eredeti szöveget. Mint látható, a cikkszerző értelmezésében a kritika nem a könyvről alkotott vélemény formálására, hanem annak ismertetésére szolgál, és igen, e tekintetben egy adott könyvet valóban saját maga képes a legjobban bemutatni, minden közbevetett más szövegtípus (e tekintetben persze érthető a kategorikus primer-szekunder különválasztás) a teljes objektivitás lehetetlensége miatt csak zavaró tényező.

Ráadásul a képletet úgy egyszerűsíti, hogy van a könyv, az azt ismertetni hivatott kritikus, illetve az olvasó, aki csak ezen a csatornán keresztül kerülhet kapcsolatba az eredeti könyvvel, ám mivel a kritikus nem objektív vagy nem közérthető, könyv és olvasója találkozása szinte lehetetlen. Ha ez így lenne, nem lenne olvasó, márpedig úgy tűnik, azért mégiscsak akadnak, és horribile dictu időnként még ők maguk is kritikát írnak.

Mivel én magam is az olvasói vagy könyves blogok világa felől érkeztem az intézményesített kritikaírás közegébe, sok-sok alkalommal megtapasztaltam, hogy milyen más olvasókkal közös olvasásélményekről véleményt cserélni. Az olvasó ugyanis nem egy kiszolgáltatott, önállótlan állatfaj, aki megszívta, ha például egy kritikusgeneráció heppje az, hogy minél értelmezhetetlenebb mondatokat rakjon össze tele érthetetlen szakszavakkal, hanem ugyanolyan gondolkodó, véleményt formáló lény, mint maga az épp a kritikus szerepében lévő másik, ugyancsak gondolkodó és véleményt formáló lény. Amikor arról beszélünk, hogy az olvasó útmutatást vár a kritikától, véleményem szerint nem a könyv ismertetését igényli, hanem egy másik ember olvasói élményeire kíváncsi, hogy ez is segítse a döntésében, érdemes-e megvennie, elolvasnia az adott kiadványt.   

Márpedig  ha az élményeimre kíváncsi, akkor abban vaskosan benne kell, hogy legyek én magam is, világlátásommal, ízlésemmel, szerzett vagy épp fájóan hiányzó élettapasztalataimmal. Emellett csak implicit módon van jelen (ha nem, akkor persze kellemetlenül érezhető a hiánya) az a szakmai tudás és rutin is, hogy mindezt nem magamnak és a két havertől (akik közül egyik a könyv szerzője, másik a szerkesztője) begyűjthető lájkért írom, hanem igyekszem minél szélesebb olvasóközönséghez eljuttatni az élményből képességeimhez mérten lehető legpontosabban megfogalmazott gondolataimat. A kritika, ha törekszem is a lehető legszorosabban lekövetni a művet, amiről épp véleményt formálok, tulajdonképpen én magam vagyok.

Noha Szappanos Gábor többször is említi negatív kontextusban a belterjesség jelenségét, véleményem szerint beleesik abba a csapdába, amit mostanában e témában írott több cikkem után magam is érzek. Nevezetesen, hogy csak az tud belterjességről beszélni, aki valamiképp része annak. Például azt, hogy a személyes kapcsolatok rendre felülírják a szakmaiságot, csak az érzékelheti, aki ismeri, közelről tapasztalja ezeket a személyes kapcsolatokat. Így aztán mindazok után, amit a fentiekben végiggondoltam, még inkább úgy érzem, hogy a kiinduló cikk túl szűken értelmezi a kritika fogalmát, a kritikaíró szerepkörét, és állításai a kortárs szépirodalom belső, az írók és irodalmárok felőli közvetíthetőségére vonatkoznak. Ennek értelmében bármennyire gyakori az olvasó emlegetése, mégis úgy tűnik, a problémafelvetés megint csak egy zárt, önmagán túllátni képtelen közeg belügye.

A fentiekben ezt a számomra szűk meghatározási keretet igyekeztem tágítani olyan szempontok játékba hozásával, amelyek kiszabadítanák a kritikaírást az intézményesített szakmai munka értelmezéséből. Ehelyett a véleménynyilvánítás egyik lehetséges, mindenki számára nyitott eszközének tekintem, melynek alapja az olvasás élményének párbeszédbe léptetése más olvasói élményekkel.  Mert ha innen nézzük, van értelme a kritikaírásnak, sőt, talán csak így van igazán értelme.

Pethő Anita