„Témáim, amelyekről írok, erdélyivé tesznek”

Márai-díja után lerománozták az erdélyi írónőt, aki az elismeréssel járó összeget egy alapítványnak ajánlotta fel. A közmédiából kicenzúrázták, de szakmai elismerése töretlen, bár az erdélyi kritikusok hallgatnak legújabb könyvéről. Tompa Andreát kérdeztük pályakezdésről, jövőbeni terveiről, Kolozsvárról és Budapestről, a regényírással járó háttérmunkáról, magyar–magyar kapcsolatokról és az előző évtizedekről, amikor nem szépprózát írt.

Tompa Andrea (Forrás: Facebook)

Tizennégy éves voltál, amikor megjelent az Utunkban első publikációd, egy vers és próza határán mozgó szöveg. Tudatosan készültél a prózaírói pályára? Mi történt a verssel?

Kezdetben nem voltak műfajaim, ahogy az a kamaszok „irodalmában” lenni szokott, hanem csak ömlött a szöveg belőlem. Aztán a húszas éveimben sok verset írtam, rosszakat, semmit sem publikáltam. Semmi tudatosság nem volt bennem, legfeljebb vágy, hogy írásban fejezzem ki magam. De azt is nagyon későn ismertem fel, hogy valójában írni akarok. A vers megmaradt annak, ami egy dilettánsnál: verset ír, ha szerelmes, vagy versben beszél a gyerekével.

Emlékezetesek a néhány évtizeddel ezelőtti Gaál Gábor Körök. Milyen volt az akkori Kolozsvár irodalma?

A Gaál Gábor Kör vagy nem létezetett már a 80-as évek második felében, amikor én bontogattam szárnyaim, vagy csak én nem jártam. Nekem az irodalmat az Utunk és Korunk lapok jelentették, onnan ismertem írókat, szerkesztőket. Talán abban különbözik a mai irodalmi élettől, hogy az egy olyan világ volt, amiben nagyon össze kellett zárni. Ezért az emberek figyeltek egymásra, a nagy írók a fiatalokra. Kányádi Sándor, Szőcs Géza, Szilágyi István, Balla Zsófia, Szilágyi Júlia, Mózes Attila – ők mind olvastak valamit tőlem, és sokan segítettek megjelenni, fejlődni. Magyartanáraim is rendkívül fontosak voltak, meg az úgynevezett olimpiászok, a tantárgyversenyek, amelyek sok fiatalt hoztak össze és indítottak el. 

Sok idő telt el A hóhér házának megjelenéséig. Mi az oka a csaknem húszévnyi szünetnek? Tapasztalatgyűjtés, vagy valamiért elbátortalanodtál az írástól?

Engem inkább az lep meg, hogy egyáltalán elkezdtem írni. Nem volt sok önbizalmam, egyetemista koromtól elbizonytalanodtam, a magyar szakot be sem fejeztem Pesten, untam, nem is tudtam megfelelni, el sem mentem a hírhedten nehéz vizsgákra. Budapest nem segített felszabadulnom, tele voltam sérelemmel, eléggé bezártan éltem, féltem megmutatkozni. Ugyanakkor mégis irodalommal foglalkoztam, később doktoráltam orosz irodalomból, és kritikus lettem. De a professzionális irodalmi tudás nem segít az írói pályán való elindulásban, akkor tud támogatni, ha már úton vagy. Inkább egy hosszú önkeresés, meg hát önismeret, és az önkifejezési formák megtalálása, a kapuk kinyitása után tudtam megszólalni. Amikor azt tudtam mondani: én, és ennek volt valami tartalma és főleg értéke számomra. Témáim, amelyekről írok, erdélyivé tesznek, tehát azt is kellett tudnom kezelni, hogy mi az identitásom: egy erdélyi, aki Budapesten él.

Amikor már nem féltem annyira, és elég érett is lettem ahhoz, hogy ne más kedvére tegyek, hanem a magaméra. Nekem mindez fiatalkoromban nem ment volna.

Kilencvenben költöztél Budapestre. A magyar főváros is befolyásolt abban, hogy később jelentkeztél íróként?

Egy teljesen idegen világba érkeztem, ami vonzott is, ismeretlenségével, nagyságával, kínálatával, de mégis bezárkózáshoz vezetett, valami idegenségérzethez. Ezt is fel kellett valahogy oldanom magamban, hogy ne idegenségből vagy szorongásból írjak, hanem a vágy hajtson, hogy történeteket meséljek.

Első regényed,  A hóhér háza hogyan kötődik Pétervárhoz? Úgy tudom, ott kezdtél el újra írni, meg sok Nabokovot olvastál.

Péterváron inkább az a kín nyúzott, hogy nem tudtam magyarul olvasni, mert nem volt mit. És abban az idegenségben – mert aztán ott tényleg messze voltam – hirtelen elém szökkent a kérdés, hogy ki vagyok, mit keresek itt. Egy ilyen helyzet engem mindig önmagam felé fordít. A hóhér háza első változatával ott kísérleteztem, ám csak tíz év múlva, délen, Spanyolországban írtam meg, egy másik távolságban; egy faluban, egy fennsíkon, teljes békében. Nabokovból később disszertációt is írtam. Sokat tanultam tőle, s az ő idegensége, emigrációja, apjához való viszonya, elhagyott, szeretett hazája nagyon fontos lett számomra. De ma már kritikusabban látom Nabokov műveit; most épp egy róla szóló könyvet szerkesztek.

Azt mondod a regényed kapcsán: a rossz dolgokra cementlapokat rakunk, ajtókat csukunk be előttük, az írás ezeket az ajtókat kinyitja. Mire volt legnehezebb emlékezni?

Az egész történet, a diktatúra kora nekem nehéz, hiszen összefonódik a gyermekkorommal, fiatalságommal, szüleim, családom életével. Nem értem, hogy „lett” a diktatúra, miért kellett több évtizedig egy ilyen életet élni az embereknek, és miért nem tudtak, tudtunk ezen változtatni. Ám én persze nem erről írtam, mert erről nem tudok. Hanem történeteket meséltem arról a korról. A személyes nyomorúság mindig nagyobb súlyú, mint a külső, történelmi valóság, bár egyik a másikkal énnálam eléggé összefügg. Apám halála, a test nyomorúsága, az a szűk, sivár élet, amit éltünk, nekem fájdalmas. Ez mind a nabokovi gyermekkor ellentéte egyébként… Látni a csapdákat, amelyekbe szüleink, nagyszüleink belesétálnak, a rossz iskolákat, az agresszív tanárokat.  Ennek a megmutatása nekem nem volt egyszerű.

A cselekmény zöme a hetvenes-nyolcvanas években játszódik, azt boncolgatod, hogyan romlik meg az ember a hatalmi rendszerben. Miért fontos, hogy kamasz lány legyen a főhős?

Számomra minden műben a nézőpont megválasztása a legnagyobb kihívás: az, ki mondja el azt a történetet. Nincs mindentudó mesélő, mert rajta keresztül igazságok szólalnának meg, hanem nézőpontok vannak. Ám ha az ember erről a korról akar mesélni, nagyon kevés olyan irodalmi nézőpont lehetséges, ami még hiteles, valamelyest aktív – tehát a világban mint cselekvő lép fel –, de mégsem egy abszolút, mindentudó és irányító nézőpont, és nem kérdezhető meg tőle, hogy te miért nem változtatsz ezen a világon, hiszen ő még gyerek. A baj az én kamasz lányommal az, hogy kicsit túl ártatlan, bár próbáltam rajta is megmutatni azt: ő is a diktatúra kreálmánya. Egy felnőtt óhatatlanul vagy valami hősies ellenálló, vagy belső emigrációba vonuló „áldozat” lett volna, vagy egy a hatalommal együttműködő ember. Az utóbbit nem tudom megírni – nem találom az írói kulcsot hozzá. Bár talán most közelebb vagyok a kettő ötvözéséhez, összeolvasztásához, mert a dolgok nem feketék és fehérek. A lány elbeszélő azért érdekes szerintem, mert törékenyebb, kiszolgáltatottabb, ahogy a női testen mindig több sérelem esik ma is, mint a férfitesten. 

Édesanyád szeretettel olvasta a könyved, befolyásolt a szerkesztési utómunkában; javítottál, netán cenzúráztál a kedvéért A hóhér házán?

A regényt a vér szerinti családom két élő tagjának fejezetenként küldtem el, mintegy jóváhagyásra. Anyám irtó lelkes volt, ma is az. Állítása szerinte sok mindent „megtudott” a családunkról, a saját anyjáról – ami természetesen fikció. Vicces ez a dokumentarista forma egyébként, az emberek annyira szeretnék valóságként olvasni, hogy képtelen dolgokat hisznek el. Cenzúrázni természetesen kellett és kelleni fog minden konkrétabb anyaképet addig, amíg ő él és olvas. Ez így talán durva. De a szüleinkről, hacsak nem szakítottunk velük, megírni fájdalmas dolgokat akkor tudunk, amikor ők már nincsenek jelen. Ezek nem „titkok”, hanem a szülő–gyerek viszony szépsége és ugyanakkor kegyetlensége.

Mindkét könyved szorosan kötődik Erdély fővárosához. A kortársak vagy például Bánffy Miklós Kolozsvárjához hogyan viszonyulsz, befolyásoltak-e más írók városképei?

Nemcsak befolyásoltak, de most is teszik. Most épp Nagy Istvánt olvasok, bár nehezen, elég ideologikus szerző, nem tudom falni a könyvét. De sokszor azon veszem észre magam, hogy nem irodalmi Kolozsvárt olvasok, hanem helytörténetit, ezért az a fajta realista irodalom, amiből visszaolvasható valamely valóság, most jobban érdekel. Sokszor levelezek most is helytörténészekkel. De általában kevés irodalmat olvasok, amikor írok. Ez nekem is hiányzik, de fejemben lévő könyvet próbálom olvasni – szó szerint, mintha volna ott egy könyv, amit elő kell hozni, de valahogy nehezen lehet „ki”olvasni. Mintha nem látszanának jól a betűk, hunyorognom kell, hogy lássam őket, és betűnként előhozni.

A Fejtől s lábtól regényed messzebbre megy vissza az időben, itt már egy más Kolozsvárt, Erdélyt látunk. Izgalmas az is, ahogy a szereplőid megélik Trianont. Mennyire volt nehéz hozzányúlni ehhez a tabuhoz?

Nagyon. Sokáig kerülgettem, mint a forró kását. Kicsit olyan, mint a Sztalker című filmben, amikor haladnak a bizonyos szoba felé. Minden pillanat izgalmas és irtózatosan hosszú, mégis ott a kérdés: mi lesz a szobában? Az a dráma. Én általában a drámai fordulatokat – bár sokszor évekkel korábban tudom, hogy minek kell történnie – irtó hosszan építgetem, keresem, próbálok megágyazni nekik, rákanyarodni. Van író, aki rögtön belehasít – azt irigylem. És amikor már beleléptem, gyakran azt sem érzem eléggé élesnek, drámainak. A Trianon-történethez, vagy mondjuk inkább így: Kolozsvár, 1919 tavasza történetéhez nem csak azért nehéz hozzányúlni, mert annyi „foglalt beszédmód” van róla, amit az ember sem megismételni, sem azzal vitatkozni nem akar, hiszen a maga nézőpontját keresi. Hanem mert olyan irtó nehéz belehelyezkedni abba, hogy mi is van ott tulajdonképpen, hogy érzi magát valaki ott, abban a pillanatban. Amíg ezt megtalálom, hosszú idő. És sajnos keresgélés közben is írok, ahelyett, hogy csendben volnék. Aztán egyszer csak fel tudom nyitni az ajtót. Egy derűs napon, szinte magam számára is váratlanul besétálok, ott vagyok, és meglátom azt, amit kerestem. Meglátom – ezt szeretem hinni. Nem „kigondolom”, vagy elképzelem, vagy rájövök, hanem hirtelen látni kezdem, tisztán, és – olyankor úgy érzem – pontosan. Amikor ez az érzet hiányzik, nem írok.  

A regény főhősei sokszínűek, erdélyi zsidó lány, székely fiú csángó felmenőkkel, mondhatni többszörösen kisebbségiek mindketten. Mit mond ez annak az anyaországi olvasónak, akiben valamiféle mitizált kép él, s azt gondolja, hogy minden erdélyi ember egyforma, hagyománytisztelő, archaizáló nyelvet használ? 

Talán éppen ez okozott meglepetést a könyvben, és mivel valahogy el tudta hitetni magát – legalábbis Magyarországon –, valamilyen felismeréssel járt. A modernitás, a divatos eszmék, mint a feminizmus vagy a szocializmus (hiszen ezek a kor nagy eszmei áramlatai) nehezebben képzelhetőek el Kolozsváron, mint Budapesten, pedig… És Erdély a magyarországi elképzelés szerint valami homogén terület, el sem tudja képzelni a Kolozsvár–Vásárhely-rivalizálást, a kolozsvári szupremáciát a székelységgel szemben, egy partiumi „nyugati” tudatát. Egyszerűen a világ sokkal unalmasabb és színtelenebb, ha homogén dolgokban gondolkodunk. Éppen ezért tartom fontosnak, ha már az ember ilyen témákról gondolkodik, hogy lássa a sokféle részletet, árnyalatot, különbséget. Ami mind nem vitatja el azt, hogy lehet mégis valami közösről beszélni, közösségről, együvé tartozásról. Ne adj' isten magyarságról. Muszáj kezdenem valamit azzal a képpel, amit a média, a tömegkultúra, a politika nyom az erdélyi emberről. És muszáj ezt a képet kikezdenem.

A Fejtől s lábtól regényednek más az erdélyi és más az anyaországi olvasata. Beszélhetünk két különböző olvasói recepcióról?

Annyiban beszélhetünk, hogy magyarországi recepció van, erdélyi tudtommal nincs. Magyarországon rengeteget írtak a könyvről, Erdélyben tulajdonképpen egyetlen kritika sem született. A képet árnyalja, hogy viszont rengeteg helyre meghívtak és beszéltettek, és valódi, hús-vér olvasókkal találkozhattam. Ezt a kritikahiányt nem tudom értelmezni, holott az első könyvemről volt kritika, és legalább három irodalmi lapban megjelentek a könyvből fejezetek.

Nagy mennyiségű dokumentációs munka, tudásanyag bújik meg a könyv mögött. Mi kerül be, mi marad ki, mi dönti el, hogy mi a fontos az irodalmi mű szempontjából?

Vannak nagy témák, amelyeket megint csak „meglátok” és tudom, hogy ezek ott lesznek. Az irodalom számomra az emlékezet formája is, azaz az irodalom tud emlékezni és elevenen tartani tudást. Ezért mertem sok mindent megtartani, és ilyen tudásanyagot mozgatni. Meg valahogy így tudom elhitetni, hogy hőseim szakemberei annak, amit csinálnak. Ez a könyv egy kísérlet, a maga módján ez az út egyszeri és járhatatlan, hiszen többet így nem fogok írni. De érdekes volt kísérletezni azzal, hogy mi van az olvasás, az elviselhetőség határán – például mennyit bír olvasni az olvasó a korabeli fürdőkről. Elárulhatom, irtó sokat kihúztam belőle, pont ebben a témakörben. És még így is épp a határon van, és természetes, ha valaki nem bírja, unja. Ami írás közben nem „folyik át” természetesen az olvasmányaimból a regénybe, az tehát nem találta meg a helyét, az nincs ott. Jegyzetekből sosem írok, bár szoktam jegyzetelni. Ami a fejemben van, abból tudok dolgozni. Az a szenvedély, amivel engem egy korszak érdekelni szokott, azt hozza, hogy nagy gyorsasággal befalok, megtanulok dolgokat. Ugyanakkor mivel tudományos olvasmányaim is vannak, voltak, sokszor hosszú ideig küzdök azzal, hogy megértsek valamit. Olyat nem írok le, amit nem értettem meg, egy műtéti eljárást vagy egy rózsanemesítési folyamatot. Bár ez sem igaz teljesen: néha ebben is lehet csalni. Én nem értem, az olvasó sem, de attól a hősöm, aki „szakember”, még értheti. A szerző nálam soha nem tud és ért mindent.

Azt mondod, hogy a mai Kolozsvár hasonlít arra az egykorira, amely a regényedet ihlette. Az erdélyi értelmiség és Budapest ellentmondásos viszonya ma még aktuális probléma?

Budapest számára Erdély ismeretlen valami, ismeretlen, legfeljebb nosztalgikus és nem kötődik hozzá semmiféle tapasztalat vagy valóság. Én inkább egy súlyos, politikailag végképp kizsákmányolt magyar–magyar viszonyt látok, amiben mi gyakran passzív nézők vagyunk. De azért mi is „csináljuk”, azaz hogy nem teszünk ellene, vagy főleg hallgatunk. Ahogy egy erdélyi gyakran gyanakvó a „pestivel”, a pesti és az erdélyi kölcsönösen lenézi egymást, vagy a furcsán beszélő székelyt, vagy épp valami egzotikusnak gondolja. Ahogy engem most frissiben lerománoznak, és magánlevélben elküldenek az országból, mert „nem tetszik a rendszer”. Ezzel jár nagyjából, ha az ember az identitásával előjön, hiszen íróként ezt tettem, és mindig fontosnak tartottam elmondani, hogy honnan jövök. És ezzel a kockázattal számolni kell: idegen, román leszel. De persze nem csak ez van.

Nemrég Márai Sándor-díjat kaptál. Az elismerést átvetted ugyan, de a vele járó pénzt az Igazgyöngy Alapítványnak ajánlottad föl, mondván, hogy ettől a kormánytól nem fogadsz el pénzt, nem értesz egyet a politikájával. Sokat cikkeztek már róla, kaptál hideget-meleget az ügy kapcsán. Mi esik rosszabbul, ha az identitásodat kérdőjelezik meg, azt mondják román vagy, vagy ha a véleményed cenzúrázza az állami közmédia?

Szerencsére az identitásom szilárd lábakon áll, már régóta nem más mondja meg, hogy én ki vagyok, hanem én magam. Tehát ez valahogy nem érint meg. De fontosnak tartottam megmutatni a világnak, a Facebook oldalamra is kitettem az ilyen írásokat és leveleket. Aki ma bírálni, kritizálni mer, ahogy én is tettem, az rögtön idegen, idegenszívű, hát így lettem román. Az, hogy a közmédia kicenzúrázott, kifejezetten jól jött, hiszen a gesztusom – hogy nem fogadok el ettől a kormánytól pénzt – ezáltal legitimálta saját magát. És innentől rég nem rólam van szó, hanem a magyar közmédia korrupt állapotairól. Az már jobban bántott, hogy néhány számomra fontos ember nem értette, hogy mit teszek és miért. Ezért is kellett sokszor végigmondanom, sokféle médiának, legutóbb a Magyar Nemzetnek, hogy mit tettem és miért. Én nem szeretem a nyilvánosságot, de most használtam. Arra használtam, hogy a magyar közállapotokra irányítsam a figyelmet és nem magamra. Ez sikerült.

Mészáros Sándor, a Kalligram Kiadó vezetője és Tompa Andrea

Ha jól tudom, a jelölésed a Szépírók Társasága és a Fiatal Írók Szövetsége javasolta. Ha visszautasítod a jelölést, nem történik semmi, nem kell átvenned a díjat. Úgy érzem, valamiért fontos volt számodra ez az elismerés, Márai miatt, a két írószervezet szakmai döntése iránti tiszteletből, miért?

Ez egy szakmai elismerés, Balog miniszter is pontosan ezt mondta a díjátadón. Tehát nem állami kitüntetés, bár „középdíjnak” nevezik. Jelentős irodalmi díj, mondjuk így. És mint ilyen szakmai elismerés, fontos. Fontos nekem is, mert nem vagyok szent, hanem ember vagyok, és örülök, hogy a munkámat elismerik, támogatják és nem egészen alaptalanul. Amúgy két fontos írószervezet ez, a FISZ-ben még tag sem vagyok. Mellesleg a Fejtől s lábtól című könyv négy díjat kapott, ami azért nekem kicsit sok. Bár mindegyiknek örültem, és egyik díjról sem hallottam korábban, mert csak a színházi díjakat ismerem, amiket viszont kritikusként mi szoktunk adni, mi mint szervezet. De ezek mind különböző alapítványok szakmai díjai. Mindig úgy gondolok rá, hogy a könyv kapja, nem én. Mondjuk így, a könyv jól teljesít.

Kolozsvár külvárosa az új könyved témája, hacsak a nyár óta nem változtattál alkotói terveden. Miért újra Kolozsvár, és miért a külváros?

Valahogy ez érdekel, nem tudok megszabadulni attól, hogy a város még egy rétegét lehántsam, azaz megismerjem. Most ki akartam lépni ebből az értelmiségi körből, amit korábban írtam, és belenézni másfajta emberi drámákba, felemelkedésekbe, sorsokba. Az 50-es, 60-as években járok. Nekem ez a diktatúrához vezető hiányzó láncszem, amit most meg akarok érteni. Meg ez a számomra teljesen ismeretlen erdélyi ’56, meg a hóstátok története, amihez valahogy zsigerileg vonzódom, ehhez a kertművelő, zöldségtermesztő népséghez, ami ma eltűnőben van. Itt is rá kéne futni egy tragédiára, de még csak körözök fölötte.

Varga Melinda