Irodalmi Jelen

Deák Csillag: A léthatár feszegetése

2015. február. 02. - 09:39

Másodszor néztem meg Incze Mózes kiállítását a Társalgó Galériában. A második alkalommal a festő immár harmadik albumának a könyvbemutatóján vettem részt. Az igényesen szerkesztett kiadvány fotói ezúttal is Borsos Mihály igényes munkáját dicsérik. A könyvet az előszót jegyző Antall István mutatta be, és beszélgetett Incze Mózessel. Egyszerre három helyről érkeztek hozzám az impulzusok, egyrészt az izgalmas beszélgetés a művésszel, közben a kezemben a még nyomdaszagú, csábító könyvvel, és nem utolsósorban a falakon felragyogó képekkel. Ezek most is olyan hatással voltak rám, hogy az előadás alatt illetlenül forgattam a fejem, mintha várnék valakit, keresnék valamit, miközben én csak a képeket néztem. Mi az, hogy csak? Bombasztikusan hangzik, de azt éreztem, széttekintve a teremben, hogy az univerzummal szembesülök. Az emberi univerzummal, akkor is, ha a tér lehatárolt, és az emberi test méretéhez igazodik.

Egész alakos képek váltják egymást a csak kézfejet, lábfejet ábrázoló festményekkel. Rész és egész különös viszonyát ébresztik bennem az alkotások. Nem a „minden egész eltörött” Ady Endre-i feljajdulását hallom ki a figurák mozgásából, fekvő helyzetéből, a kapcsolatok utáni vágyából. Női és férfi test és szellem merül önmagába, hallgat zenét, meditál, létjogosultságát sugallja. A létezés mindennapi formáit látom és fogom fel, az út, amelyet bejárnak a figurák, ismeretlenek, helyüket keresik, miközben helyben vannak. Töltődnek, tudásra vágynak, és gyarapítják tudásukat, könyvvel és könyv nélkül. A kapcsolat elsődleges. Eszmény és cél. Bekapcsolva lenni, olykor kikapcsolva. Ez utóbbi viszont önmagunkra kapcsolást jelenti. A média olyan jelenség, amelyen keresztül szabadon fejezhetem ki magam. Szabad polgárokat látok, akik már döntöttek arról, mit és mikor olvasnak, mit és mikor csinálnak. Incze Mózes tudatosan fordul az egyéni lét olyan jelenségei felé, amelyek jellemzik a kortársi életet és létet. Tehertétel a nemtudás, az információáramlás megakadása, a megszakítás, a kirekesztés, az elfeledés.

Az emlékezés mozzanatai jelennek meg a képeken (Léthatár, Nézőpont, Magáncsend). Közelben vagyunk, a másiktól való távolság ellenére. E másik, sokszor jelen nem lévő alak elgondolhatósága sajátos vonása Incze Mózes alkotásainak. A képek kettős erőtérrel bírnak, az egyik a jelen lévő figura energiája, a másik a holdudvar, a hiány és a hiányzó személy aurája. A van és a nincs párhuzama a látszatok világába visz. De nem tévedünk el, vörös fonal vezeti tekintetünk, hol félkör, hol karika vagy aura jelzéseként jelenik meg, néhol rejtve, búvópatakként csak éppen hogy előbukkan a kép egy részletében, vagy akár négyszögesítve.

A Részazonosság sorozat, triptichonja nyíltan felvállalja az identitás kérdését. Arcrészletek és arcszeletek azonosítanak bennünket, legfontosabb érzékszerveink megjelenítése által. Az Egy csésze kávé idillikus világa a megismerés korlátjait is jelzi. Nincs fej előttünk, csak a meztelen test, ami provokáció. Mit olvas egy nő? Mert olvas, a filmes világ ellenére. Stefan Bollmann Az olvasó nők veszélyesek című könyvében az olvasó nők történetét dolgozza fel. Miként is tárult ki a világ előttük az olvasás által. Itt mintha tükröt tartana maga előtt a nő. A kávézás mellékszál, még a gravitáció sem működik, a kávéscsésze nem csúszik le a függőleges síkról, és a piros fonal a nő kezében van.

Az én énekem a tárgyhoz kötöttséget ábrázolja, az átlényegülést, zenélés közben megesik, hogy átváltozunk, és ehhez nem kell feltétlenül transzba esnünk. A kéz, vagyis az emberi érintés által szólal meg a zene, még akkor is, ha a hangszer csak jelzésszerűen, dekonstruáltan van jelen. Énekünk bennünk szól. A Készenlétben angyala várakozik, nincs remízben, nincs kirekesztve, de nem tudható, milyen feladat reményével maradt meg a kapcsolata a világgal. De szárnyai emberfeletti erőt sugallnak, a test légies, nem lesz akadálya a felszállásnak, a remény megtestesülését érezzük.

A Következő festmény kettős alakja a kommunikáció kérdését tálalja, szinte szó szerint, a csuklyás alak csatlakozót kínál tálcáján a másik nőnek, kinek nyakában pendrive medál csüng. Tragikus feszültség árad a festményből, tudjuk, ez a két alak nem beszél egymással, csak segédeszközökkel tud kommunikálni.

Az Intimszféra a magánterület sérthetetlenségéből és biztonságából indul ki. Itt az íves, vörös szalag mintha bűvös védőburát vonna a meztelen test fölé, kiszolgáltatottságát megakadályozandó. A nő feje mellett mobiltelefon lapul. Az egyén tisztelete olyan érték, amelyet nem lehet negligálni. Az Után című kép az elmúlás megjelenítése. Ellentéte a Sixtusi kápolnában van, ahol Isten egyetlen ujjával egy férfialakot teremt meg anélkül, hogy az ujjak egymáshoz érnének. A kép homályos, szándékosan az, szándékosan nem árulja el a szituációt. Ezzel Incze Mózes többértelművé teszi művét, mert adott szemszögből más-más értelmezése lehet.

Incze rozsdás, rézkarcos világa a patinát jelenti, a fontosat, a megőrzendőt, a továbbadandót (Mosd meg az arcodat, Vérző). A képek dinamikája rejtett, áttételes, hiszen egy fekvő alaknál aligha képzelhetnénk el mást, mint a csendet, az elmélyedést. A figurák helyzete jelzi, senki sincs a helyén, a figura félbevágva, ha egész alakos, akkor is feszültséget kelt a nézőben az elhelyezkedés. Offline-ba menni szinte lehetetlen vállalkozás. Incze testkultusza közismert, ez nem formajáték, nem is az emberi létezés devianciája, inkább annak belátása, hogy valami elkerülhetetlen. A szabadság ízét érezni a képeken. A szabadság függőségét (Rész szerint). A történések determináltsága tükröződik a képen. Valami nem mondható végig, ha akarnánk, akkor sem. A véletlen egybeesések erősítik ezt a szabályt. A Fényejtő címűképen követhetjük a varázslatot, miként is lesz a fény térkitöltő elem, és válik drapériává, torinói lepellé.

A művekben megjelenő erotika és érzékiség tagadhatatlan. Telt és kerek formák, testek, combok és ölek tárulnak elénk. A szemszög az érdekes, semmi sem egész, de annak hat, a kép kitöltött, a tárgyak és a test között összhang uralkodik. Már-már idillnek hat a képi történet és ábrázolási módja. A Reggeli újból a kapcsolódás témáját tálalja, csak másként, mint a többi kép. Kanalazni lehet(ne) az infót, rejtettet és nyíltat, ha találnánk egy konnektort, ahova ezt a hosszabbítót bekapcsolhatnánk. De ettől nem lakunk jól, lenyelni sem tudjuk, veszélyes hulladék a tányéron. Attól tartunk, ezt mi főztük, és nekünk is kell megenni.

Incze Mózes színvilágát az árnyalatok gazdagsága jellemzi, ez teszi mozgalmassá képeit. Társadalmi beágyazottságuk vitathatatlan, miközben az individuumot látjuk, tapasztaljuk. Incze a tapasztalást helyezi előtérbe, mert figurái rendre valamilyen cselekvésnek az alanyai vagy célpontjai (Meghajló, Idegen). Ilyen értelemben nincs kettős világ a képeken.

Az értelem és érzelem kapcsolatában vergődő emberi testek magányosak. Betördelték őket egy olyan világba, ahonnan nincs menekvés. Az életigenlés mégis valamilyen formában minden képen tetten érhető. A Léthatár az alkotót állítja a középpontba, de csak eszközein keresztül. Kissé horrorisztikus a látvány, a színek, a háromlábú fémállvány akár holdjáró automata is lehetne, de vajon ki irányítja, van még ember, aki lépéseit figyelné? Fentről fény vetül a lelketlen tárgyakra, és a földön meglátjuk, megtaláljuk a vörös fonalat. Talán megmenekültünk. És továbbléphetünk újabb képekhez.ű

Incze Mózes (1975, Barót, Románia), 2000-ben szerzett diplomát a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, mestere Nagy Gábor volt. Incze Mózes festészete a realizmust és a szürrealizmust elválasztó határvonalon egyensúlyoz. Realista, amennyiben többnyire valósághű emberalakokat jelenít meg, és szürrealista a figurák helyzetei, a térkezelés tekintetében. Incze Mózes festészetét kényes egyensúlyú narratíva jellemzi, hasonló helyszíneken hasonló alakokat látunk más-más szituációkban, amelyek ugyanannyira tűnhetnek általános kérdésfelvetésnek, mint egy bibliai jelenet újraértelmezésének, vagy akár mindennapi problémáink megjelenítésének egy steril környezetben. A képek által elmondott történetek sosem teljesek vagy lezártak, ez pedig magukra a képekre is igaz, vizuálisan is megvalósul az irodalmi jelleg. Rejtélyes ablakok, csapóajtók nyitnak újabb világokat a festményen belül, sokszor visszaköszön a kép a képben motívum, amely fokozatosan ülteti el bennünk a gondolatot, hogy talán mi magunk, a mi valóságunk is olyan látvány, amelyre valaki valahonnan egy ablakon át tekint, éppen úgy, ahogy mi tesszük Incze Mózes festményeinek világával.