Debüt – Bándi Dániel Dávid

Bándi Dániel Dávid

1989-ben született Zilahon. A kolozsvári BBTE pszichológia, majd a Sapientia EMTE fotó, filmművészet, média szakán szerzett egyetemi oklevelet. Szoftvertesztelő és -fejlesztő, emellett fotózással, rövidfilm-rendezéssel, írással és installáció-szobrászattal foglalkozik. Kiállítással, egyéni performansszal mutatkozott be Kolozsvárott, Sepsiszentgyörgyön, Zilahon és Nagyszebenben. Ez az első irodalmi publikációja.

Arcalia

(elfáradtam-elfáradtan)

            Melindának hívták, kilenc éves, a kistestvére nevét nem jegyeztem meg, mert nem szólalt meg, csak úgy elvolt körülöttünk, a háttérben, csendben, szó nélkül belenyugodva Melinda csetlő-botló önsztárolásába, s a primitívségét védő falon, ha rés szakadt ( hangolódás, közös frekvenciák keresése, szinkronizáció), besétált a tárgyat kereső figyelem központjába egyszál szakadt férfiszvetterben, ami a bokájáig leért, apróka zokniban, (valamikor kék lehetett, mint a márciusi ég, aztán nem volt mibe, miért, hogyan, ki), és egy elrongyolódott vásári parókában, talán vörös, bordó, mindegy, alatta kopaszra nyírva, tetvek ellen, s a vállán cipelve egy foltos, szabadulni igyekvő, ijedt macskát. Amúgy egy, körülbelül magánál kétszer nagyobb biciklit próbált felállítani, s tologatni a szikkadó patakparton, mikor rájuk akadtunk. Az egyik kereke hiányzott. Melinda most elsőosztályos, mondta, lemaradt (verik ott, miért is járna oda?), a kicsi nem tanult meg beszélni, pedig lehet már négy-öt éves.

            Már két és fél napja nem ettek, nem volt mit, (szüleik csordások, vasárnapra jönnek csak haza, a kicsik egész héten egyedül kell boldoguljanak),  de nem panaszkodtak, nem sajnáltatták magukat, s alig lehetett szóra bírni őket a hirtelen előtörő empátiafelhőnkben-özönünkben, amely fura egy jószág, csak a tömeget szereti, szólóban egy, az egoizmust megkérdőjelező ónézdmárszegényfejéthogynézki tisztamocsokmegtetvesiskitudjamikorevettutoljára gondolatban ég szénné, nem éri(k) meg a felnőttkort. Jámborul tűrték a fényképezkedést, s jöttek utánunk, az első szóra, előbb becsukták a  vasbarakk félig nyitott vasajtaját (mintha tán valaki el is akart volna vinni, venni tőlük valamit is), amin belátni a dalís szürreálra: hat-hét macska, a szakadt rongyú ágyon egy félig szétszerelt robogó, mosatlan edények, ruha-halmok a földön, egy pár rikító rózsaszín gumicsizma, egy régi tévékészülék (elromolva), döngölt agyagpadló, tépett, szőke hajkoronájú babák, estébé. Melinda hátraparancsolta a kisebbet, s kezdte egészen jól feltalálni magát közöttünk: valaki szólt, hogy átmegyünk a másik faluba, ott majd enni is kapnak. A kisebb jött, ahogy tudott, valaki kézenfogta, és jött, vakon megbízva a tiszta, meleg kézben, akár egy angyaléban, végig a Szamos-parti töltés mellett, át a lengőhídon, a másik faluig, ahol valaki megsajnálta a csak egy pár zokniba bújtatott lábát, s adott neki egy pár kis kék csizmát, egészen az egyetlen boltig, ahol félórára megállt a társaság, ezt-azt vásárolni. Melinda a kicsit a bolt hátához ültette, sután-védelmezően, el szem elől. Kaptak egy-egy szelet nápolyit, banánt, amit szertartásos komótossággal majszolgattak el, megköszönték. A banánhéjról leették a belső, puha, kesernyés réteget. Feketeszeműek, ritkán látni ennyire fekete szemeket. Útban visszafele páran megálltak a falu szélén, a barakkjuknál, focizni egyet velük, újfent fényképezkedni. Megígérték, hogy délután még visszajönnek.

            Vissza is jöttek, körülbelül tízen, egy fiú cipelte az összeszedett, megmaradt ételt két nagy szatyorban: sajt, krémsajt, csokoládé, kenyér, szalonna, sonka, szalámi, kolbász, lekvár, zakuszka, vaj, friss paprika, paradicsom, krumpli, valóságos lakoma. Egy hétre elég lenne nekik. Végig a falun, szombat délután-este, a kispadra kiülők mind megbámulták őket, sutyorogtak egymás között, egy néni szólt: ej, mennyi szép lány (hangos vihogás), a presszónál süldő, pozsgásarcú fiatal kanok csorgatták a nyálukat, füttyögettek a sok tarka, cserfes városi lány után, akik már szét is válogatták, osztályozták, kiválasztották,  megbaszták s dobták is őket, nevetgéltek a huncutak.                                       

            Már vártak, a letérőnél, látszólag régóta. Labdával. Elkísértek egészen a barakkig, a fiú félig belépett az ajtón, fél lába benn, fél lába kinn, s úgy adta át a két nehéz szatyrot, amit ketten sem bírtak fölemelni, a földön húzták be, fényesen tiszta sávot húzva-hasítva a szemét lepte padlóra, egész valamelyik sötétebb sarokig, ne legyenek szem előtt. Előttünk nem is nyúltak hozzá, (látszott a szemükön, hogy a déli banán, nápolyi mit sem érnek már), ezt is megköszönték. Kijöttek, s aztán valamiféle szabálytalan labdajáték alakult ki, gyermeteg bakalódás, futkorászás, idétlenkedés, fényképezkedés (újra). A kicsi ebben nem vett részt, felmászott egy farakásra, ami a barakk oldalára volt hányva, onnan nézte a játékot. Be lehetett látni a szvettere alá, egészen a kis, koszos nunijáig.

            A lánycsapat egy idő után ráunt a látogatásra, s kedvesen elköszöntek, ők is köszöntek. Visszaoldalogtak, várhatták haza szüleiket s két testvérüket (a harmadik a folyóba fulladt, még az ősszel), ezek meg elkacérkodva a presszó előtt, egészen a Bethlen-kastélyig, ahol várta őket a zene, a helyiektől vett méregerős pálinka, sör, bor, miegymás.

            Másnap kora délután indult haza a kirándulócsapat, s már csak a hazafele tartó buszról látták a kicsinyke halottasmenetet, elöl a pappal s két kisebb koporsóval, ellentétes irányba haladni.

Lehull a lepel, épül a fal

(Találkozás Istennel)

            Néha úgy jön a Messiás, hogy a találkozás felér egy elkárhozással, annak minden velejárójával. Azután már sem tud megváltani úgy igazából.

            Öt-hat-néhány évesen semmit sem tud az emberfia felsőbb hatalmakról, vagyis tud, de csak annyit, mint egy távoli, sosem látott rokonról, akit így, látatlanban is tisztelni kell, és igenis számításba kell venni. Ezen távoli rokonnak a jelenléte nem érezhető, de éreztetett, ha másképp nem, nadrágszíjjal verve, sarokban térdepelve, feltartott kezekkel.

            (

s olyankor (vétkeztem, bűnt követtem el, bűnös vagyok, vezeklés), ha a nagyfőnök (mindenható apánk) épp nincs otthon, más tudatosítja azt a végzetes, kirekesztő bűntudatot, mely úgy terjed a hideg csendben, mint ütés után a kékülés, színt vált, enyhe rózsapírból márványos fekete-barnáig terjedve, felfújt rágógumi-lufiként feszül azúrkék égboltunkra, s számolni kell vele, hogy elpukkan valamikor, szétszakítja az ideig-óráig tartó szélcsendet, s akkor aztán. Aztán általában az ilyen elpukkanás estefele következik be, herezsugorító gyomorideggel körítve. Beültetnek a nagyszobába, tisztaszobába, amely egyféle szentélye a háznak, s ahol állandó hűvösség uralkodik, naftalinszag, fényes kínai porcelánok, borostyánszín-napsugarak, horgolt csipkék; mahagóniutánzat-bútorok tornyosulnak a kövérre rakott ágyak fölé (ilyen helyekre, ezekbe az ólmos almokba képzeltem akkortájt a titokzatos nászokat, melyek mintha nem is evilágiak lettek volna, olyannyira tabutémák voltak, afféle angyalbiznisszé voltak porcukrozva): ebben az  érinthetetlen s sérthetetlen szentélyben kell reszketve leülni a műbársony borítású pecsétes székre, annak is csak a sarkára (ezt önkéntesen, alkalmazkodva az idegenséghez, száműzve a helyet akár csöppet is otthoniasabbá varázsló kényelmet, önbüntetés, rejtett mazochizmus), s várni, míg a magát hirtelen mindenttudó papnővé avanzsáló anyakarakter tettetett nyugalmával végigtöröl néhány porosabb részt a bútorokon, igazít a mázas vázák helyén, ezt ide teszi, amazt oda, majd, hogy látsszon ám a törés a dolgok folyásában, megáll, rád néz cementszürke szemekkel, melyekben hiába  is keresnél kapaszkodót vagy rokonszenvet, megértést akár; (fél percig) súlyosan lebegő lépésekkel a fehérrel terített asztalon álló mázsás Bibliáig megy, utánozhatatlan tisztelettel s grandiózummal fölemeli, s úgy adja kézbe, mintha egy kiskosár Fabergé-tojás lenne. Újfent félperces-perces csend következik, erős szemöldökráncolás s gondolkodás az arcán (a megfelelő gyilkos, mérgezett nyílvessző, igevers vagy passzus után kutatott mindentudó könyvtár-elméjében), míg az enyémen épp az utolsó cseppek hullnak a vég poharába, annyira olvashatóan, hogy attól kőszívek indulnának meg, édes kaláccsá téve magukat az éhezőknek. Artikuláltan, végítélet-hirdetést idéző vésett kerubvonásokkal, fényes glóriával a feje fölött, mely minden szennyfoltot megvilágít reggel még frissfehér ruhánkon, szeme sarkában az őszinte vérerekkel, elmondja a mennydörgésszerűen süketítő végzetet. Cseng a fül bele, szemem előtt fényes karikák táncolnak, szédülök. Megkapaszkodok az Írásban, s kinyitom, alig tudom megtartani két térdemen, hogy be ne essen közébük, mert beesne, ez minden vágya, hogy becsússzon, lecsússzon, s magával rántson egy félelmetes súlyú ítéletbe, mely akár meg is ölhetne. Kicsike tömpe, koszos ujjaimat fehérre szorítom a könyv oldalán, s ottmarad a lapszélen izzadt ujjbegyeim nyoma, félek elmozdítani őket, nehogy meglátsszanak, mert az már szentséggyalázás, ennek következményei nyomát legalább egy hétig viselném hátamon, szerencsésebb esetben. Így keresem a kihirdetett passzust, gyorsan, leggyorsabban, s közben jártasnak kell tűnni a nagy előtt a még nagyobban, a legnagyobban, mert lehet, hogy ez csökkenthetne egy kicsit az ostorszíj hosszából, súlyából, csípősségéből. Nem sikerül, igazából. Talán nem kellene annyira sietnem. Talán jobban kellene. Nem reszkethetek, s nem lapozhatok vissza. Nem pillanthatok föl, nem rághatom a körmeim, s nem haraphatom az ajkaim. Lábaimmal nem dobolhatok, nem is tudnék. Nem reszkethetek. Nehéz. Nagyon. Ha megtaláltam, vigyázzak a hangomra, meg ne bicsaklódjon, de meg sem köszörülhetem; csak úgy, magamban, némán, s meg se fulladjak közben. Ne legyen túl magas, de sem túl mély. Ki kell szűrnöm belőle a büszkeséget, a túlontúl nagyfokú alázatot (védem magam), ne legyen se túl kásás, motyogó, de sem túl modoros, éles. Pont megfeleljen. Miközben olvasom, rájövök, hogy nem tudom, miről is van szó, miért ezt olvastatják föl velem, mit jelent ez az egész, s arra is, hogy nem jól hangsúlyozok, a mondatokat nem jól választom szét, lélegzetem sem osztom be jól. Pánik. S jönnek a szavak, mint szökőár újabb s újabb fullasztó hullámai, elakadok, fulladozok, elpirulok. S nem állhat meg az ár, éget, padlóig nyomják tarkóm a hullámok, megaláznak, levetkőztetnek anyám előtt, pőreségem szégyellem, ő pedig bűntudatlanul élvezi nyomorult vergődésem, nem könyörül rajtam, s fentről be-beszól, hogy ezt így kellett volna, nalátod, másszor úgyvigyázz, nemlehetígytovább, ez ezt s ezt jelenti, tudd ezentúl szennyeslelkű kis butussa. Másnap, egy ekkora esés, bukás után apámnak épp ideje van velem is foglalkozni, anyám beszámol. Kapok a seggemre a nadrágszíjával, talán sarokban, kukoricaszemeken is térdepelek félórát, órát feltartott kézzel, de énemhez, személyemhez nem nyúl. S itt fordítva van: először kékülsz, s utána jön az ütés, ami már nem is fáj.

)

            Ekkor vetik el azt a kétfele növő magot, amelynek gyümölcse egyszerre keserű és édes, egyszerre szánt nyers sebeket, szór sót bele, majd ellátja őket, bekötözi, becéző szavai fájnak,  ostorcsapásai örömmel kellene betöltsenek. Aztán kutyák, macskák, kóser és nem kóser fenevadak egyaránt nyalják a sebeket. Mindezt ötévesen nem értheti az emberfia, még nem tudhatja. De elvárna egy kézzelfogható bizonyítékot, egy jelet, egy találkozást legalább az Atyaúristennel, és akkor minden kérdés, várakozás eltörpülne, piti mákszemnyivé zsugorodna. Ha ebben a várakozásában meglepi valamelyik puszipajtása, és szól, hogy: ha Krisztust akarja látni, akkor jöjjön, mert ott van, a szomszéd tömbház lépcsőházában, akkor először csöppet vonakodik, kéreti magát, mert ugye, nem érzi magát felkészülve a találkozásra, vagy nem érti, eme távoli rokon furcsa szokásait, hogy miért bújik meg sötét tömbházakban, és látványosságként jelzi jelenlétét. Vonakodva bár, de elindul, szaladva, meg-megállva, mert nem biztos a dolgában, nem tudja eldönteni, akarja-e, nem akarja, de lökdösik, megy, húzzák, megy, toloncolják, és megy.

            A tömbház ajtaja egy fémmé változtatott óriás lepusztult arcára hajaz, az acéldrótokkal megerősített ablakszemek betöredezve, behasítva, megfáradt fényű smaragd-pókhálókhoz hasonlítanak, és fogsor nélküli fekete szája minden, csak nem hívogató, s ott a rozsda is, poros beton, visszhangzó üresség. Oda kell bemenni. Az egész társaság hangereje megcsappan, a nagy igyekezet megtorpan, egymást biztatgatják az emberkék, egyik sem mer elsőnek bemenni, aztán valahogy csak beljebb kerülnek. Síri csönd van a lépcsőházban, csak a gázórák forgása és lehúzott vécék zaja ad egy picivel otthonosabb háttérzajt. Át kell haladni a lépcsőház előterén; szombat délelőtt van, október közepe, minden felnőtt felnőtteskedik épp, senki nem figyel rájuk, senki sem követi őket. Az ajtók üvegszemű küklopszokként figyelnek, elmeredve, erőtlenül, ahogy a poros álmozaik padlón csattognak az apróka teniszcipők, egyre beljebb a megvilágítatlan lépcsőházba, Krisztus felé, akit már annyira vártak megismerni, de akinek a jelenléte nem érezhető még, felsőbbrendű édeskeserves melegsége nem érezhető, nem világít. Mintha nem várná őket. Le kell menni 3-4 lépcsőfokot, befordulni a közös raktár fele, és valóban, ott állt Krisztus.       

             (

akkortájt egymást követték az efféle fura epizódok, de senki nem igyekezett őket megmagyarázni. Igaz, nem is igazán említette őket senkinek. Épp kukoricatörés ideje volt, és faluhelyt, honnan a városba költöztek, minden segítő kézre számítottak, minden kéz a betakarításban segédkezett, kérgesedett és tört fel. Vastagon felöltöztették, két-három megálló vonattal, majd a mezőn, szántókon, kukoricatáblákon keresztül rövidítettek, segíteni siettek. Elengedték a kezét, épp egy betakarított, pár hektárnyi kukoricatáblán át csörtetve, és lemaradt. Törte maga előtt a kórókat, a kukoricaszárat, kicsikét el is tévedt, az elől csörtető felnőttek hangja után igazodott, és akkor átesett a döglött lovon.

            Kicsike, mokány ló volt, kifakult deres szőre, kilátszó bordái tanúsították, hogy cigány lova, hatalmas hasa, melyben mintha egy egész csikóménes lakott volna; minden bizonnyal a hirtelen megevett kukorica miatt lett akkora, ami beledagadt, felfújta, szétpattintotta gyomorfalát, tüdejét összepréselte, szívét megállította, fölpuffadt s megdöglött.. Már legalább 4-5 napja ott lehetett, mert erős szaga volt már; ahol esés közben rátenyerelt, lejött és tenyerére ragadt a szőr, rózsaszín foltot hagyva a dög oldalán, két legtermészetesebb rózsaszín-fehér ecsetvonást. Szemeit didergő legyek fúrták, sörényébe bogáncs, mindenféle gizgaz, s egy piros ruhából vágott szalag belefonva. Hatalmas egy dög volt, egy ötévesnek annak tűnt, mint egy omló hegy, akkora, szürke, onnan a földről, háton fekve, úgy tűnt, mintha rá akarna hengeredni, bekebelezni, eltüntetni, elrabolni anyjától-apjától, melegecske otthonától, játékaitól és ébredező elméjétől, mintha meg akarná fojtani. Ordítani kezdett, mint akit élve nyúznak, felpattant, és két szőrös-mocskos tenyerét előretartva, melyek már nem övéi; rohanni, törtetni, akármerre el, minél távolabbra a tetemtől, felbucskázott, arcát száraz kukoricalevél horzsolta pirosra, körmei alá, szájába fekete humusz, ajkai felhasadtak, szemeiben akkora felkiáltójelek-kérdőjelek, majdhogy szét nem pattintották a fejét. Anyja-apja letették csomagjaikat, és látatlanba, visszafele igyekezve kérdezték, nyugtatgatták, de ő nem tudta elmondani; visszavezette őket, megbújva a hátuk mögé, onnan leselkedett ki, tágra nyitott szemekkel, félve, rettegve, hogy mi is lesz mostmár.

            Semmi sem lett, apjáék meglátták az ártalmatlan dögöt, rajta az esés nyomait, megnyugtatták, hogy ez már senkinek se árthat, anyja ölbe kapta, kapott két puszit, majd lemosták a kezeit. Tenyerére azóta mindig is úgy tekint, mint legidegenebb testrészére, lóhátra még nem ült, és nem is fog soha.

)

            Krisztus magas volt, magasabb, mint az átlag felnőtt, az átlag rokonság, Krisztus sovány volt, igen sovány; meztelennek tűnt, ott a félhomályban, ahogy nekitámaszkodott a málló vakolatnak, glóriája nem fénylett, arcát nem fordította látogatói felé, feje nem mozdult. Próbálta megszólítani, de nem tudta szavakká formázni mondanivalóját, valami halk dadogás, mormogás hallatszott csak, kérdőjellel a végén. Krisztus nem válaszolt, és akkor látta, hogy a bőre apró, körömnyi vésőnyomokkal tele, elborítják az egész testét, mintha egy igen súlyos és látványos bőrbetegség megmaradt hegei takarnák, tele volt velük a lábszára, lábfeje; combjai meghasadva, hímtagja hiányzott, tele volt velük a hasa, oldala is, mellkasa, hónalja, karja, tenyere; ujjai hiányoztak, nyaka is tele volt, feje is, mindenét elborították az apró hegek. Ezt a Krisztust az erdőről hozták, ezt a Krisztust hozzá nem értő kezek faragták, megunták, elfáradtak s a sarokba tették, otthagyták és megfeledkeztek róla. Ez a Krisztus nem mozdult, ez a Krisztus poros volt, összehasadozott, befejezetlen. Ez a Krisztus halott volt, teteme nem oszlott el; teteme emberpalánták generációiba ültetett oktalan félelmet, mert mind megijedtek, de hogy megijedtek; sikítozva félelmükben, a sírástól, ijedt röhögéstől csuklódva rohantak ki a hátsó bejáraton, ki a napfényre, sárguló fűbe, friss levegőre. Egyszer-kétszer még visszamerészkedett, legbátrabb pillanataiban, újra megnézni, megismerni vagy megbarátkozni az elmeredt rokonnal, aki egyáltalán nem igyekezett megfelelni a felnőttek által adott leírásnak.

            Megérinteni nem merte. Sokáig még a tömbházat is elkerülte, megborzongott a közelében, az ott lakó gyerekekkel nem igazán barátkozott többé, félt tőlük. Később elmúlott a meg nem nevezhető félelem, a félresikerült, felszenteletlen, eretnek Krisztust pedig eltüntették. Valami azért csak megfeneklett, megbicsaklott akkor, és azóta sem.