Ugrás a tartalomra

 

Arany esztendők Krakkóban

Az utolsó januári hétvégén, a Széll Kálmán tér közelében található Várfok utcai pinceborozóban került sor Zsille Gábor estjére a Kelemen Kör szervezésében. A moderátor az egyesület egyik alapítója, Payer Imre volt. A retró hangulatú, már a hetvenes évek óta üzemelő színhely kitűnő hátteret biztosított az adomázásokkal teli beszélgetéshez.

Payer Imre felvezetése szerint Zsille Gábor egyszerre költő, műfordító, szerkesztő, publicista, tanulmány- és prózaíró. A kérdésre, hogy melyik műfajt érzi leginkább magához közelállónak, élvezetes, szellemi elkalandozásokkal tarkított előadás következett. Valóban „univerzális pacák lehetek” – kezdte Zsille, aki szerint költőként egy sor olyan tevékenységet folytat, amelyek közben vigyáznia kell, nehogy az eredményeik egymás rovására menjenek.  Ha például sokat fordít, érzi, hogy drámaian csökken a saját versek mennyisége, noha bizonyos áthatásokat sem tagadhat le. Például Adam Zagajewski verseinek tolmácsolása idején írt 8-10, egészen a lengyel költőóriás stílusára hajazó művet. A fordítói tevékenység amellett, hogy alázatot követelő, kevés megbecsüléssel járó éjszakai műszak, megkíván bizonyos színészi képességeket is. Az embernek át kell alakulnia valamelyest azzá a személlyé, akivel éppen foglalkozik. Persze akadnak extrém esetek is – a múltkor fiatal lengyel költőnők antológiájának készítése közben egészen különleges lelki élményekben volt része.

A publicisztika viszont Zsille Gábor szerint határozottan segíti a versek létrejöttét. Voltak olyan esszéi, amelyek észrevétlenül alakultak át szabadverssé. Szerencsésnek érzi magát, hogy az irodalmi munka bizonyos rendre kényszeríti, léteznek tehát állandó, visszatérő feladatai is. Egy lengyel–magyar újságban heti rendszerességgel ír félkolumnás cikkeket, valamint, legalábbis a közelmúltig, a szerkesztőségi munkákból is gyakran kivette a részét. 

Zsille Gábor 2014-ben az Országos Idegennyelvű Könyvtárban, lengyel kollégák között

Payer Imre elmaradhatatlan témafelvetésére, vajon honnan származik a lengyelek iránti  érdeklődése, az est vendége mosolyogva jegyezte meg, hogy már 87-ezerszer feltették neki ezt a kérdést, és  vannak rá mondatai is, sőt  megpróbál mindig úgy válaszolni, mintha meg lenne lepődve… A „viccet félretéve”, Zsille Gábor olyan őszinte lelkesedéssel mesélt krakkói élményeiről, mintha csak tegnap tért volna haza. A kétezres évek elején hosszasan tartózkodhatott külföldön egy nagyapai örökség révén, s az egykor Amerikába szakadt felmenő azóta beépült a költő világába:

 

Ha ötvenhatban
a nagyapám úriember lett volna,
akkor nem lennék magyar költő,
csak néhány szót tudnék magyarul,
nem éltem volna Krakkóban,
nem szeretném a pozsonyi kiflit.
Ha nincs ötvenhat,
a nagyapám marad, egy szocialista vállalat
nyugdíjasaként hal, s nem hagy rám pénzt,
mit négy éven keresztül élek fel Krakkóban;
ha ötvenhatban
a nagyapám úriember lett volna,
most nem lennék magyar költő,
csak néhány szót tudnék magyarul,
nem ismerném a Túró Rudit,
Pilinszky hangját, Szárszót és Tihanyt,
szervusz helyett azt mondanám: hi!,
e családi történetre: story,
ötvenhatra: history.”
 
(Ha nincs ötvenhat)

 

„Kis túlzással azt is mondhatnám, az volt nekem Krakkó, ami Adynak Párizs” –  folytatta  az est vendége, és élvezetes bemutatót tartott a városról, ahol nagyjából minden negyedik ember egyetemista vagy főiskolás, és az ezredfordulón olyan lakosai voltak, mint Andrzej Wajda, Mrożek, Krysztof Penderecki, Stanisław Lem, vagy a két Nobel-díjas költő, Szymborska és Miłosz, valamint a díjra négyszer is felterjesztett Adam Zagajewski! „Tulajdonképpen ők ott laktak a közelemben, lehetett velük találkozni, és én mindent meg is tettem ez ügyben…” – mondta Zsille Gábor, aki különleges élményként mesélte el interjúzásait, a közelről látott bozontos szemöldököket, emberi kedvességüket. A krakkói szálláshely történetéhez pedig hozzátartozik, hogy még a világháború után egy Karol Wojtyla nevű helyi, akkor még ismeretlen kispap szentelte fel a lakást, ahová később a költő költözött… 

A versben is megemlített nagyapai örökség kapcsán a költő bevallotta: ő annyira javíthatatlan irodalmi ember, hogy jóval nagyobb összeg elnyerése után is első dolga lenne szerkesztőséget alapítani és kiadni az összes barátja könyveit… A Krakkóban töltött arany esztendők ébresztették rá Zsillét a magyar nyelv fontosságára, nélkülözhetetlen voltára. „Mi nem tudunk innen máshová menni, nem vízvezeték-szerelők vagyunk, sem üzletemberek…”, és hogy „milyen hajlékony és zseniális kincs a magyar nyelv, azt a fordítások közben is látom, szóval, számunkra nincs más út”.

Payer és Zsille beszélgetése közben szó esett még a közép-európaiságról, hogy „ott jobb, amott meg rosszabb”, és hogy mennyire izgalmasabb, vibrálóbb itt a levegő a kiszámíthatatlansággal, omló falú bérházakkal a sterilitás helyett, még akkor is, ha az irodalomnak valószínűsíthetően egyre csekélyebb szerepe lesz az új generációk életében. Ma már a gyerekek sem azt kérdezik az iskolában, mint harminc éve, hogy hogyan készül a vers, hanem hogy mennyit lehet érte kapni, és ha a meghívott költő bácsi felfelé kerekítve elmondja, a gyerek furcsán néz rá, esetleg ki is mondja: „Hát, elég nagy marha tetszik lenni…” – idézte Zsille egy idősebb pályatárs visszaemlékezéseit.

Befejezésül a közelmúltban elhunyt mester, Hárs Ernő emlékére olvasott fel néhány művet a szerző, aztán kellemes borozgatással és további jó hangulatú beszélgetéssel folytatódott az este.

 

Boldogh Dezső

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.