Ki „Csaba”? – Levél Alexa Károlynak

„Te is tudod, miféle balkáni  aljasság, miféle bizánci módszerek ellen kell folyamatosan küzdenie egy autonomista magyar politikusnak Bukarestben. Ez rendben van. De most már Budapesten is?! Miközben egy jobboldali kormány van hatalmon?” – Szőcs Géza emlékezik és emlékeztet arra, hogyan „vadászták le” Erdélyben és az anyaországban már a rendszerváltás után.

Ki „Csaba”?

Levél Alexa Károlynak

A történeti Csaba királyfi kiléte sem érdektelen, kedves Károly, meg sok egyéb izgalmas csabás kérdés föltehető, egyes toponímiáktól kezdve egészen addig, hogy mióta és miért vált népszerűvé  mint újkori személynév (miközben az arisztokrata családokban, főleg a magyarországiakban, éppolyan ritka a Csaba, mint az Attila vagy mint a Fehér Holló), szóval, kedves Karcsi, megtudtam azt, amit eddig is tudtam, de most már hivatalosan is tudom, hogy ki volt – pontosabban, hogy kicsoda – „Csaba”. Nem Csaba, hanem „Csaba”.

Talán emlékszel, kedves Károly, hogy valamivel több mint húsz éve, amikor az MTI vezérigazgatója voltál (vagy elnöke, már nem tudom), megjelent nálatok rólam (akkor az RMDSZ főtitkára voltam) egy hír. Egy kompromittálónak szánt hír, egy ordenáré kis hazugság, Vonnegut szavával: egy foma, amely a bukaresti politikai boszorkánykonyhás és boszorkányüldözéses epikai kontextusban csak múló kis epizód maradt volna, de az anyaországban sokak fölkapták a fejüket: nocsak?! Sz. G.-ről, a költőről, az erdélyi szabadsághősről van szó? Mint utóbb kiderült, népszerűségemen, politikai hitelemen ez az MTI-hír elég mély sebet ejtett – amire persze megvonhatjuk a vállunkat, miféle népszerűség az, amelyet egyetlen jól célzott, manipulatív hazugsággal meg lehet rongálni...

Talán még emlékszel, Karcsi, vagy az is lehet, hogy már akkoriban elvesztette számodra a jelentőségét, de én akkor helyben, régi (és azóta is sértetlen) barátságunkra való tekintettel felhívtalak, és számon kértem, hogy mi történik. Azt felelted, hogy a hír az MTI romániai tudósítójától származik. De hiszen én is tudom, kitől származik – feleltem –, egy volt ügynöktől, akinek ma is feladata, hogy lejárasson, kompromittáljon, erkölcsi hitelemen rontson, nagyon is átlátszó megbízatásból. Te is tudod, miféle balkáni  aljasság, miféle bizánci módszerek ellen kell folyamatosan küzdenie egy autonomista magyar politikusnak Bukarestben. Ez rendben van. De most már Budapesten is?! Miközben egy jobboldali kormány van hatalmon? Miféle embereitek vannak? Olyasmit adnak a számba, amit soha nem mondtam, nem is mondhattam...

„Géza, nagy baj volna, ha így volna – válaszoltad. – Az ki van zárva ugyanis, hogy az MTI-vel, az MTI-ben ilyesmi megtörténhetne. Nagy baj volna, ha kiderülne, hogy mégis...” – ismételted meg.

Kedves Karcsi, most kiderült, legyünk pontosak: bizonyíthatóvá vált, hogy nagy baj volt. Mert miről tájékoztat a bukaresti C.N.S.A.S., a volt Securitate archívumait kutató intézmény? Január 6-án kelt levelükben bizony megnevezik, ki volt az az ügynök, az az ágens, az a besúgó, aki „Csaba” fedőnéven jelentett rólam.

19 000 oldalnyi dossziémban eddig is sokak nevével találkoztam, értek már kisebb és nagyobb meglepetések. Most nem ért meglepetés, de felkaptam a fejem. Karcsi, ez a „Csaba” ugyanaz az ember, aki az MTI ottani munkatársa volt! Aki számba adott olyasmit, amit nem mondtam, s akinek szava az MTI számára hitelesebb volt, mint az enyém. Jól fogalmaztál akkor, Károlyom. Nagy baj volt.

„Dinu” is megérdemelné persze, hogy foglalkozzunk vele, aki beszámoló jelentésében részletesen leírja, milyen sikerrel teljesítette azt a megbízatását, hogy járja körbe a kolozsvári magyar értelmiségieket, hozza szóba a személyemet, és feketítsen be amennyire csak lehetséges. Dinuval is kellene egyszer foglalkoznunk. Dinule, hallod?

Mert, kedves Károly, a fontosabb munkát nem azok végezték, akik „jelentettek”. Ugyan mit jelenthettek, amit a Securitate ne tudott volna lehallgatásokból, megfigyelésből, levélfelbontások alapján. Mindent tudtak. Amit nem tudtak megoldani, amit maguktól képtelenek voltak elérni, az az erkölcsi megsemmisítés volt. És ehhez a dezinformációhoz kellettek nekik cinkosként a Csabák és a Dinuk. Akik készek voltak kompromittálni, dezavuálni, lejáratni, befeketíteni, hitelteleníteni a kiszemelt áldozatot, akire a Securitate kimondta az ítéletet: az az ember veszedelmes. Likvidálni! Ha nem fizikailag, akkor erkölcsileg.

Kedves Károly, hadd meséljek el még valamit, már nem mint hajdani MTI-vezérnek, hanem mint irodalomtörténésznek.

Egy olyan budapesti irodalmi hetilapról van szó, amelyet a nyolcvanas évektől egyik szellemi otthonomnak tekintettem. Kitartóan ragaszkodtam hozzá, mert a nehéz időkben is kért és közölt tőlem verset: akkoriban ez kiállás volt személyem mellett. Aztán eljött az ezredforduló. A balatonfüredi Quasimodo költőversenyen díjjal honorált versemet a fürediek – mint minden évben – megküldték ennek a hetilapnak. Amelynek szerkesztője, mármint a versrovaté, az angyali ártatlanságú, kedves, kiváló költő, K. Péter, rögtön le is adta a verset közlésre. 

Ám a főszerkesztő kivette a lapból. 

Vajon miért tette? – faggattam Pétert, aki látható zavarban volt, és arra kért, tisztázzam ezt a főszerkesztővel. Föl is hívtam azonnal. És azt a választ kaptam, hogy hiszen a lapban két hete megjelent rólam egy elítélő cikk. „Hogyne, olvastam. Egy bukaresti ügynök írta, akinek az a megbízatása, hogy járasson le. Meglepett, hogy közölték ezt a förmedvényt, olyanvalakitől, akitől eddig még soha egy sort sem publikált a lap, olyanvalakiről, aki saját szerzőjének számít... de hát megsértődni nem fogok, ezt a versemet is szívesen publikálom.” Ezeket mondtam.

A főszerkesztő röviden véget vetett a beszélgetésnek: "Igen, de mi nem kívánjuk megzavarni az olvasóinkat azzal, hogy egyik héten bírálunk valakit, majd utána közöljük a verseit."

K. Péter még akkor lemondott a versrovat vezetéséről. Soha senki nem tette föl a kérdést: vajon Sz. G. hova lett a lapból? Az inkriminált költeményt több nyelvre lefordították, senkinek nem zavarta meg a nyugalmát. A lap soha többé nem kért és nem közölt tőlem egyetlen sort sem. Becsületére legyen mondva: attól az ügynöktől sem, akinek engem rágalmazó írását fontosabbnak tartották, mint saját szerzőjüket. Mission completed, a költőt elvadásztuk a laptól.

Mi a tanulság?

Csak annyi, hogy ilyenek vagyunk.

Barátsággal ölellek, Géza