Szatír-ikon – Nagy Zopán versciklusa
SZATÍR-IKON
NAGY ZOPÁN VERSCIKLUSA
„Vázlatok kertje”
(Hommage ’a Bruno Schulz)
Kedvelem a játszótereket.
A nyüzsgő nagyváros délutánjaiban gyakran megállok
az efféle kis gyermekkertek rácsozatain kívül –
és töltődéssel telnek perceim…
Főleg a nyári szünidő előtti fülledt – és felelőtlen nekivetkőzések,
illetve a finom árnyalatokkal ékesített,
alig észrevehető révülések nyűgöznek le.
Órákig is elmerengek (eme szabadtéri színterek
illegális nézőterein elhelyezkedve) a monoton, ám sohasem unalmas
improvizációk látványában – s gyakran borzongok át:
a rejtett kegyetlenkedések (jaj, micsoda koreográfiák!)
ragyogó impulzusaiban fürdőzve…
És ott vannak a tanító- és óvó „nénik” (nagy pszichodrámák örök áldozatai),
akik képzelt – és megélt gyötrődéseiket teregetik ki padokra, mászókákra, libikókákra…
– Ők „másnapjaik” erogén zónáin át, párologtatva, pihegve
hűsölnek, s ernyedt bizsergéssel legyezgetik (fölhajtott szoknyáikkal)
széttárt combjaikat: kavargó ábrándoknak
s enyhe légáramlatoknak adva át lénye(ge)iket…
Kedvelem a játszótereket.
Főleg a felhőtlen átalakulások gesztus-szivárványainak
káprázatában álldogálok, ám ugyanúgy érdekelnek a szinte
nesztelen bimbódzással, háttér-rügyezéssel rejtőzködő
(már-már apatikus lélegzetekbe burkolódzó) kicsi teremtmények…
Remegő térdekkel, olykor bemerészkedem e terek
sövényeihez, vagy elkülönülő padokra görnyedek le:
belső osonásomat, és érthetetlen oda-nem-tartozásomat
valamiféle könnyed (lehetőségeimhez mérten légies)
„természetességgel” álcázva…
Eme keretezett gyermekkertek állandó vendégei az
állukat-ajkukat ritmikusan remegtető, kellőképpen fel-
öltözött öregurak, akikre, mint „potenciális” konkurenciákra tekintettem eleinte,
ám beleérző humán-érzületem
hamarosan ellensúlyozta abszurd féltékenységemet.
- Sokat-látott, kaján mosolygású, a zsenge kis meztelen
karok után még té- s tován kapkodó „kor”- és sorstársaim!:
gyakran taszítódom mély töprengésbe jelenléteink hiába-
valóságának okán, s a megoldások hiánya is
apró, démoni görcsöket csomóz homlokom mögé…
Kedvelem a játszótereket.
(De engem kedvelnek-e ezen gyermek-kertekben?)
– Korszakos vonzódásaim vajon kóros ok-okozatok,
vagy „csupán” az időből kiesett, hiányzó élet-szakaszom
feltárását (és foltozását) kísérelem?… – Kísérlet
(és megkísértés), akkori (hiába)valóm átrendezése:
elmém emlékezet-tájainak (vagy mellékutcáinak)
furcsa terepasztalán.
– A kizuhant (vagy elpárolgott) gyermekkor. Igen.
A hiányzó együtt-hancúrozások, az össze-simulások,
a megtépések-sikongatások, a halálosan komoly élet-
tervek határozott el-gügyögése, öntudatlanul erotikus
suttogása, majd azok túl-szárnyalása…
– (Modifikált ön-amnézia tekint vissza egy
játszótéri öregúr zseb-tükrének megvillanásából…)
– Mit keresek (itt) valójában?
Kedvelem a játszótereket...
Reverzibilis kompozíciók
A parton álltam
Leugrott barátommal
De már nélküle
– Konstatáltam –
De már nélküle
Leugrott barátommal
A parton álltam
---------------------------------
„Meztelen ebéd”
Amikor az étel elfogyott
Az asztal bólintott:
A tányért ettem meg.
Azután a közfal biccentett
S az asztalt megkezdtem.
- Így lett dél -
S az asztalt megkezdtem.
Azután a közfal biccentett
A tányért ettem meg.
Az asztal bólintott:
Amikor az étel elfogyott
- - - - - - - - - - - -
Púpos a parkban
(Dylan Thomas „nyomán”)
„Púpos a parkban”:
Szökőkút moraja
Padokon öregek
A napfényt kortyolják
Kislányt néz a púpos
Aki őt figyeli
S mindkettő káprázat
(Megfakult zakóján
Hátának hű dombján
Vén - fehér holló ül)
A púpos a parkban
Egy lépcsőn úgy gubbaszt
Mint hegyen – távolban –
Idegen szerzetes
Arca most fiatal
Fényektől sugárzik
A kislányt fölkapja
S a fák közt eltűnik
A kislány nem moccan
Nem rugdal – vigyorog
Némának vélhető
A púpos leteszi
Úgy tűnik hazaért
A madár felröppen
A kislány mosolyog
És nézi a kacér(t)
Rejtett kis házikó
Gondolnánk: meseház
Lenyílik egy csapda
Lépcsők a föld alá
A kislány szemei
A sötétet nyelik
S holnap is ott gubbaszt
A púpos a parkban
---------------------------------
A púpos a parkban
Holnap is ott gubbaszt
A sötétet nyelik
A kislány szemei
Lépcsők a föld alá
Lenyílik egy csapda
Gondolnánk: meseház
Rejtett kis házikó
És nézi a kacér(t)
A kislány mosolyog
A madár felröppen
Úgy tűnik hazaért
A púpos leteszi
Némának vélhető
Nem rugdal - vigyorog
A kislány nem moccan
A fák közt eltűnik
A kislányt fölkapja
Fényektől sugárzik
Arca most fiatal
Idegen szerzetes
Mint hegyen – távolban -
Egy lépcsőn úgy gubbaszt
A púpos a parkban
(Vén – fehér holló ül
Hátának hű dombján
Megfakult zakóján)
Mindkettő káprázat
Aki őt figyeli
Kislányt néz a púpos
A napfényt kortyolják
Padokon öregek
Szökőkút moraja:
„Púpos a parkban”…
„Szonett helyett”
Vasárnap koradélután indultunk
Kis Cicával – és vak kutyámmal a
Közeli folyóhoz. Meleg vala,
Így a gáton túl már meg is izzadtunk…
Dús bozótok között, a parthoz közel
Vágtunk ösvényt – majd álltunk meg csöndben.
Pórázt, inget le, csak avar zörren,
Kis Cica egy ágat markol – és fülel…
Mögé állok, gyúrom, lent vetkőztetem,
Alig nedvesedik, ám hímvesszőm
Körköröz, döf – és behatol kellőn.
Kutyám alant liheg, amott nyúltetem…
Nyögés, vonaglás; az örvény fölemel –
S örülök, hogy nem egyedül jöttem el…
Könyvek Könyve a Szanatóriumban
(Montázsrészlet Bruno Schulz emlékének)
Az új evangélium követője lettem.
Összetalálkoztam Rudolffal. Bámultam őt,
De homályosan éreztem, hogy eszköz csupán.
Ez az enyhe klíma, ez az édes levegő! ...
A könyv (talán) valaki másnak rendeltetett…
Zizegő Kódex. Szavaid felszívódnak a tájban…
Minden zugot telepermetező szivárvány-kristály.
Fűszálakra felnyársalódó fénybuborék-gömbök –
Ezt álmodja szféráknak neszezésén át a kislány.
Zizegő Kódex. Szirmaid hártyás lapokká válnak…
