Sztrepitusz spirituszait szintén eldugaszolták, így most (az elnémított félisten): ott gubbaszt szűk fülkéjében, csupa-ragadós, majomseggdugaszos, makula-darabos klauzúrában, akár egy vércseppeket (altájékon át) síró mártír…

A városok, települések (főként építészeti) eklektikája meglehetősen egyedi. A fülbe-billogozott kóbor kutyák itt többnyire a nyugalom mintapéldái, úgy közlekednek, akár Indiában a tehenek. Bárhol elalszanak, a forgalom nem érinti őket, időnként egyénhez vagy csoporthoz szegődnek, és bárokig, piacig, szállásig kísérnek…

Katekézis és kinézis! Ismét és ismét az ismétlődés visszatérő formái, a külső és belső idézés formulái látogatják az esettanulmány pőre, főre-lágyuló (hittani és művészettörténeti labilitásokkal elegy) jeleneteit és fixációit. Íme, a megszakítottság formái: a változat, a szimmetria, a ritmus, az arány: mint a folyamatosság előidézői…

És az egyik szöveg itt beolvassa-másolja önmagát: a Pásztor metaforikusan őrzi csak a lét igazságát, közvetlen értelemben egy „állatcsordára” felügyel… Ebben az implicit jelentésben tovább kísértenek a heideggeri álláspontok a világ-nélküliségről és a világban-szegénységről… (Széplaky Gerda: Sem isten, sem állat című könyve nyomán).

…savad savamra mérgez
(szavak mögött im-
​​​​​​​már): önfeszület kérdez…

Hallom belülről nevetni a szfinxet

A távol-közelben Miko Okada: A szél hangja című sorozatát hallgatja egy kékes-sárga szín illata: egy tányéron, az elhagyott ételmaradékban. Az intim szél most egyszerre meditáció és kínos reakció a fotográfus érzékeléséről, és egyben elismerése a bizonyos (ál-lírikus, mű-filozofikus) fotográfia eredendően csalárd mivoltának – gondolja egy leendő mini-tanulmány írója…

A kagylók (gyöngyöket, érzelmeket, titkokat, lelki göröngyöket is magukba zárva): tovább-álmodták a Kozmoszt, a keletkezéstant, bolygóinkat, kontinenseinket – így az emberiséget és a Mindenséget is beleértve... Talán így volt, talán így van...

A tengerparti látszótéren: egy törpe nő kék kötélen föl-alá mászik, közben hintázik és visszafelé (latinul) számol… Egy beképzelt, kiképzett kakadu klapanciákat kántál: „kapjuk elő, cici ki: fröccsen rá a tzatziki”… A sikátorban gubbasztva: ezüstre őszült, hínár-szakállát tekergető költő figyeli, s azonnal eldönti, hogy (32 év elteltével): az Ulyssest újra elolvassa…

A buszmegálló tábláját benőtte – s megette egy óriási platán… Eltévedés! Futás a szertartás moraja felé… Reggel a temetőben, feszülten ráz a testre-dermedt verejték: rááz a hideg, mint az állat, hőgutális elme-zárlat…

Fél-álomban: két halott barátom él nálunk – motyogva meséli a leíró. Az egyik láthatatlan, a másik: szalamandrás alsógatyában járkál fel-alá, miközben kávézik. Három napja érkezett, azóta így cselekszik, érezhető, hogy valamiben nagyon bent ragadt… Szintén halott kutyám, Mimi, tegnapi sörhabot nyalogat egy padlón maradt pohárból…

Felhő-sakál-polip-fóka-sárkány, tatu-felhők mint érdes-pikkelyes hegyvonulatok, domborzati ős-idomok… Alhők, belcsínyek, belhők: fülledt-hártyásan, metamorf tűnődésekben… A tengerparton, kitekert pózban kamaszlány fekszik (felül halháló-melltartó, alul pihés meztelenség). Mozdulatlan. Lezuhant, elájult, meghalt? Amint a kamera ráközelít, már alig látszik, egy árnyék-raj azonnal elfedi: testét 17–20 sirály csípi, tépkedi…

A leíró hajnali ébredésében három virgonc tabletta viháncol. Viszketeg-zizzenve zajonganak, zsémbesen motyognak, rángatóznak, elméből gyomorszájba gördülnek, ércesen rúgdalnak, savasan szurkálódnak… Igen, ők azok, az álmokat ígérgető, alvás-zavaros testvérek: Zolpidemi, Ratiopi és Farmatuti…

Költő a reptéren (egy elázott térképen). Rajta két vörös ing, egy fekete-fehér pöttyös kendő, két fekete zakó, a zsebekben például François Mauriac 1923-as fikció-regénye, a Genitrix, és Alfred Jarry 1902-ben készült műve, a sötéten humoros, eszementen erotikus és tudományos-fantasztikus: Le Surmâle! E könyvet a leíró régebben magyarul: A Szuperhím címen olvasta. A párizsi példány egy szajna-parti antikváriustól származik, a múzsa ajándéka…

A hangulat és a kimerültség szintjei kis szigetekre szivárognak, vagy platános kocsmaudvarokba, kőlépcsőkre települnek, elterülnek… Szédülten terjeng a delejezett kora-délután. Kissé minden – s mindenki élő-holtként bolyong…

Várakozás (Anticipation), előérzet, hővillanás… Áramlások, erő-hullámok, szikrák, el-illanás, amott formák bomlanak, néhol enyhül a hatás…

A miniatűr világ piramisai mikrokozmikus terekbe menekültek… Ismeretlen repedésekből, töredezett ér-hálókból kirajzolódó geometrikus formák. Szimbolikus Szemek… Vég-ek, kiszögelések, remények (a lila párába burkolódzó háromszögek jegyében)…

A mondatok szó-törmelékei ezen pillanatokban bogarakká változtak, a fal másik oldalát gáznemű erők bomlasztották… A tágulások egyelőre erezetnyi kis lüktetés-repedések voltak, de a fokozottan módosuló idegi hullámok bármire képesek – így érezte egy másik (áldott állapotú) leány…

Szent Antal havából áthajló: tőrőlmetszett, február elején rügyező remete-fák suttogtak az elhagyott présház kőfalaihoz közeledve… Ó, a sebzett, gézrétegekkel bebugyolált, begombázott fák (óriási, talált fakanállal átkavart) dombjairól félholtra dermedt csigák énekeltek a rizlingmámor-fényes éjszaka csillag-porcai felé…

Egy női kéz hanyag mozdulata által pedig, a félhomályban – az alul exponált időkeretben – méregzöld kristálygyűrű villant… Ráadásul (hogy a képzavar élénkebben pezsegjen): ezen jeleneteket még az előző napokban Pesten láttam meg (éber-álmodtam) kávézás közben… – közvetítette a leíró narrátora…

MuZeusz! Az árkádok alatti szegletben egy rózsaszín pötty kuporog. Vacog és zokog… Szellőzmények, szellőző mémek, légcsavar, hónalj-huzat, arc-gázok és máj-zsák mumpsz, felhővé pumpált púp (pop-artos), hártyás mártás, romlott omlett, rókák rolleren, óvszer és ostya-rost, jaj, fültőmirigy-gyulladás, ó, krómozott könnyzacskó…