Tanítva kiteker. Tikaram betakar. Bikaram tovakar. Kanítva biteker: kezdte volna búú-vezető mondókáját a Rekedelmes Rezonánsok Formá(tlan)ció, ám ekkor, földrengést és zűrzavart indukálva: egy fekete-fehér tehéncsorda rontott be a Kávétlan Házba…

Kintsugi! Minden törés megannyi rész-egész. Szen no Rikjú esztétikája nyomán: az eltört cserepek (teáscsésze, üveg, arcképek, csontok, maszkok…) összeillesztése, aranyozással egészítve ki a törésvonalakat. Össze-kötés, újjáteremtés!

Álom-töredék (a leíró további közlése): halott Erzsike nagymamám Drezdából ébenfa sakk-táblát, észenlét-készletet rendel tőlem. A háttérben zajzenei előadásunk (Fixateur Externe) zajlik. Hangköltészet-rétegek: hullákkal, szellem-barátokkal…

A túltöltődő költő szervezetében a diklofenák-epolamin túladagolás is gyanítható volt, amikor a borzos torkok éjszakáján: vörös, szőrös lyuk nyílt meg a kályhán! Parázsló vagina hasonmása tátongott-harapott-szippantott át a másvilágba…

Ártalmas partra-vetettség. A nemlékező lék-lélegző leírót a hajnali parton ön-corpus kiterítetten érte tetten a zsiger-kavalkádból lecsendesített tett, miközben gyomor-zajokból és szervi sikátorokból, na és a torokból: nyugtató billentyűhangok lebegtek (tete-tikk-trii-tee, triia, ssstiss-krii-tiss-isseaa): réteg-részletek egy súgott üzenetben…

Ímhol: Jakováli Hasszán pasa rokon-dzsámija, ó, Gjakova (Đakovica)! Amott: vér, vérvérvér, akasztófák völgye, ingoványos talaj, szédülés… Később a Pika bár és középkori szerzetesek néhány nedűje (Panovič Opal Dupla Ipa) hűsítette a középkorú délutánt…

Sztrepitusz spirituszait szintén eldugaszolták, így most (az elnémított félisten): ott gubbaszt szűk fülkéjében, csupa-ragadós, majomseggdugaszos, makula-darabos klauzúrában, akár egy vércseppeket (altájékon át) síró mártír…

A városok, települések (főként építészeti) eklektikája meglehetősen egyedi. A fülbe-billogozott kóbor kutyák itt többnyire a nyugalom mintapéldái, úgy közlekednek, akár Indiában a tehenek. Bárhol elalszanak, a forgalom nem érinti őket, időnként egyénhez vagy csoporthoz szegődnek, és bárokig, piacig, szállásig kísérnek…

Katekézis és kinézis! Ismét és ismét az ismétlődés visszatérő formái, a külső és belső idézés formulái látogatják az esettanulmány pőre, főre-lágyuló (hittani és művészettörténeti labilitásokkal elegy) jeleneteit és fixációit. Íme, a megszakítottság formái: a változat, a szimmetria, a ritmus, az arány: mint a folyamatosság előidézői…

És az egyik szöveg itt beolvassa-másolja önmagát: a Pásztor metaforikusan őrzi csak a lét igazságát, közvetlen értelemben egy „állatcsordára” felügyel… Ebben az implicit jelentésben tovább kísértenek a heideggeri álláspontok a világ-nélküliségről és a világban-szegénységről… (Széplaky Gerda: Sem isten, sem állat című könyve nyomán).

…savad savamra mérgez
(szavak mögött im-
​​​​​​​már): önfeszület kérdez…

Hallom belülről nevetni a szfinxet

A távol-közelben Miko Okada: A szél hangja című sorozatát hallgatja egy kékes-sárga szín illata: egy tányéron, az elhagyott ételmaradékban. Az intim szél most egyszerre meditáció és kínos reakció a fotográfus érzékeléséről, és egyben elismerése a bizonyos (ál-lírikus, mű-filozofikus) fotográfia eredendően csalárd mivoltának – gondolja egy leendő mini-tanulmány írója…

A kagylók (gyöngyöket, érzelmeket, titkokat, lelki göröngyöket is magukba zárva): tovább-álmodták a Kozmoszt, a keletkezéstant, bolygóinkat, kontinenseinket – így az emberiséget és a Mindenséget is beleértve... Talán így volt, talán így van...

A tengerparti látszótéren: egy törpe nő kék kötélen föl-alá mászik, közben hintázik és visszafelé (latinul) számol… Egy beképzelt, kiképzett kakadu klapanciákat kántál: „kapjuk elő, cici ki: fröccsen rá a tzatziki”… A sikátorban gubbasztva: ezüstre őszült, hínár-szakállát tekergető költő figyeli, s azonnal eldönti, hogy (32 év elteltével): az Ulyssest újra elolvassa…

A buszmegálló tábláját benőtte – s megette egy óriási platán… Eltévedés! Futás a szertartás moraja felé… Reggel a temetőben, feszülten ráz a testre-dermedt verejték: rááz a hideg, mint az állat, hőgutális elme-zárlat…

Fél-álomban: két halott barátom él nálunk – motyogva meséli a leíró. Az egyik láthatatlan, a másik: szalamandrás alsógatyában járkál fel-alá, miközben kávézik. Három napja érkezett, azóta így cselekszik, érezhető, hogy valamiben nagyon bent ragadt… Szintén halott kutyám, Mimi, tegnapi sörhabot nyalogat egy padlón maradt pohárból…

Felhő-sakál-polip-fóka-sárkány, tatu-felhők mint érdes-pikkelyes hegyvonulatok, domborzati ős-idomok… Alhők, belcsínyek, belhők: fülledt-hártyásan, metamorf tűnődésekben… A tengerparton, kitekert pózban kamaszlány fekszik (felül halháló-melltartó, alul pihés meztelenség). Mozdulatlan. Lezuhant, elájult, meghalt? Amint a kamera ráközelít, már alig látszik, egy árnyék-raj azonnal elfedi: testét 17–20 sirály csípi, tépkedi…

A leíró hajnali ébredésében három virgonc tabletta viháncol. Viszketeg-zizzenve zajonganak, zsémbesen motyognak, rángatóznak, elméből gyomorszájba gördülnek, ércesen rúgdalnak, savasan szurkálódnak… Igen, ők azok, az álmokat ígérgető, alvás-zavaros testvérek: Zolpidemi, Ratiopi és Farmatuti…

Költő a reptéren (egy elázott térképen). Rajta két vörös ing, egy fekete-fehér pöttyös kendő, két fekete zakó, a zsebekben például François Mauriac 1923-as fikció-regénye, a Genitrix, és Alfred Jarry 1902-ben készült műve, a sötéten humoros, eszementen erotikus és tudományos-fantasztikus: Le Surmâle! E könyvet a leíró régebben magyarul: A Szuperhím címen olvasta. A párizsi példány egy szajna-parti antikváriustól származik, a múzsa ajándéka…