Leendő orvos és bölcsész egy családban
21 éves vagyok. Nő. Magyar. Bölcsész. Igen, jól olvasta, bölcsész. Nem, nem fogok nagyobb eséllyel gyorsétteremben dolgozni, mint bárki más. Nem, nem a semmiért tanulok. Nem, nem olvasok egyesek értékítélete szerinti értelmetlen novellákat, verseket vagy regényeket egy-egy romkocsma félhomályos sarkában, kezemben egy pohár borral vagy egy üveg sörrel. Nem, nem kérek bocsánatot azért, mert nem volt megfelelő affinitásom a biológiához, kémiához, matematikához, fizikához vagy egyéb reál-vagy természettudományos tárgyhoz. Azért sem kérek bocsánatot, mert nem olyan szakot jelöltem meg 18 évesen, felelősségem teljes tudatában, amelyhez nem lett volna semmi kedvem. Igen, kedvem. Nem voltam hajlandó humán beállítottságú emberként mérnöknek vagy orvosnak tanulni az elkövetkezendő 5-8 évben. Nem voltam hajlandó olyan pályát választani, amihez valószínűleg semmi tehetségem nem lenne. Olyat, amit hátralévő életemben valószínűleg utálnék. Kínlódnék.
Van egy szó, amelyet nagyon sokan nem ismernek: ez a tolerancia. Bölcsész vagyok. Olyan előadásokat hallgattam, mint például filozófia, pszichológia és szociológia. Nem vagyok átlag felett teljesítő hallgató, de ha mást nem, egy valamit még így is tudok: az ember társas lény. A társadalom megfelelő működéséhez elengedhetetlen az alkalmazkodás, többek között ezért is vannak törvények. Az alkalmazkodás viszont vonatkoztatható az emberi viselkedésre is. Én nem kritizálok nyíltan senkit, hiszen ő választott valamit, nekem is van egy általam vállalt, teljesen más célom, feladatom, arra koncentrálok. Az a legnagyobb baj egyes emberekkel, hogy ezt képtelenek szem előtt tartani. Mondhatnám, hogy igen, ilyen a magyar; de kivételek mindenhol vannak és lesznek is. Nem kell azt hinni, hogy mi, bölcsészek semmit sem csinálunk. Mindenhol tanulni kell. Lenézhetem én az asztalost, a kőművest, mondhatom azt, hogy csoda, hogy le tudta tenni az érettségi vizsgáit, de én nem tudok készíteni a saját két kezemmel egy konyhabútort (hiszen nagy valószínűséggel még egy nagyobb teljesítményű fúróval vagy fűrésszel is problémám lenne), felhúzni egy komplett házat, és nem feltétlenül azért, mert nő vagyok. Nézhetek ferdén a színészre, a zeneakadémiás hallgatóra, de akár a közgazdászra vagy az orvosra is.
Viszont a kérdés: én, mint értelmiséginek tartott személy, a „jövő reménysége”, egy leendő gyermek szülője mennyivel leszek több ezáltal? Egy vagy több gyermek mintája leszek, és ezt a viselkedést fogja a saját gyerekem elsajátítani. Csak egy személyes példával élve: édesapám közlekedésmérnök, édesanyám vendéglátós, emellett személyügyi előadó, nem rendelkezik diplomával. Édesapám mégis feleségül vette, soha nem nézte le két diplomával rendelkező ember létére. Mint említettem, én a humán beállítottságú személyek csoportjába tartozom, bár 12 éves koromig matematika, informatika, illetve angol szakos osztályba jártam. Próbálták belém sulykolni a matematika szépségeit, de a függvényektől irtóztam, egyedül a geometria ment. Egy húgom van. Ő pályaválasztás előtt áll. Kémiából és biológiából fog emelt szintű érettségit tenni. Annak ellenére, hogy édesapám foglalkozását tekintve mérnök, soha semmilyen megjegyzést nem tett azzal kapcsolatban, hogy a mérnöki vagy ahhoz hasonló pályát kéne választanom. Édesanyám szintúgy nem mondta meg, mi az, amivel foglalkozhatok életem hátralevő részében, és mi az, amivel nem. Ugyanúgy, ahogy a jövőjét fontolgató húgomnak sem. Támogattak akkor is és most is. Büszkék voltak a gyermekeikre akkor is és most is.
A húgom orvosnak készül. Az orvostanhallgatók mindeközben a bölcsészeket becsmérlik. Mégis, én nem ebben látom a legnagyobb problémát. Sokkal inkább az emberekben. 18 és annál idősebb fiatalok, velem egykorúak nem képesek látni azt, amit én látok. Mindenki nem lehet ugyanolyan beállítottságú. Mindenki nem tanulhatja ugyanazt. A történelem során volt már arra is példa, hogy a mérnök szakma olyannyira telített volt, hogy az ilyen végzettségű emberek az utcasöprésből voltak kénytelenek megélni. Ítélkezzek én is az orvostanhallgatók felett? Ki vagyok én, hogy pálcát törjek felettük? Miért mondjam meg pont én, hogy lehet, csak harmadéves hallgatóként derül ki valaki számára, hogy teljesen alkalmatlan az orvosi pályára?
Életünk sorozatos választásokból áll. Vannak jó és rossz döntések. Viszont csakis az azt meghozó személy, természetesen az idővel karöltve, képes megítélni, hogy az adott pillanatban az a választás jó vagy éppen rossz volt-e számára. Semmiképpen sem egy kívülálló.
