„Egész életemben antiszemita voltam” – Horthy Miklós – más aspektusból

Az ELTE BTK Kari Tanácstermében az Aspektus-estek szervezője, Gecse Géza köszöntötte a hallgatóságot és a meghívott előadót. Eliezer Rabinovich történész, aki felmenőin keresztül személyesen is elszenvedője a 20. század tragédiáinak: nagyapját, Moszkva főrabbiját 1938-ban agyonlőtték hazájában, édesapját, valamint apósát a Gulágra hurcolták el, ahol több évet raboskodtak. Rabinovich azzal kezdte: megtiszteltetésnek tartja, hogy a nagyhírű egyetemen adhat elő, ahol számos kiválóság tanult, és megemlékezett azokról is, így Szilárd Leóról és Teller Edéről, akik a numerus clausus miatt nem fejezhették be itt tanulmányaikat.

A kutató családja történetével folytatta: nagyapja és apja dokumentumaihoz húsz éve jutott hozzá a KGB archívumában, tavaly pedig főrabbi nagyapja tiszteletére kiállítást rendeztek Oroszországban. Eliezer Rabinovich egyébként negyvenegy éve hagyta el hazáját, hét évig Izraelben élt, majd az Egyesült Államokban telepedett le. Kutatásait, s annak részeként a magyar történelem feltárását a fokozott igazságtalanság elleni küzdelem motiválja – vallotta meg –, annak a nézetnek a határozott tagadása, hogy ha valaki antikommunista, az csak rossz ember lehet. Az orosz-amerikai történész a kommunizmust tartja a legvéresebb ideológiának.

Az előadó és tolmácsa

Előadása középpontjában Horthy Miklós személye állt – a politikus, stratéga és dilemmákkal küzdő államférfi. „Másfél éve megálltam a Duna-parton a cipőket ábrázoló szoborcsoportnál – idézte fel kutatása előzményét Rabinovich –, és eszembe jutott a pillanat, amikor Horthy Miklós leállította a deportálást. Nincs még egy ilyen történelmi személyiség, aki körül ennyi hazugság keringene” – fogalmazott az előadó. Kutatásainak eredménye egy százoldalas tanulmánykötet lett, s a hallgatóság ennek nagy ívű összefoglalóját ismerhette meg.

Rabinovich visszanyúlt a 20. századi kataklizmát megelőző, a kiegyezés utáni időszakhoz, amikor zsidók és keresztények békében éltek egymással. Ennek is köszönhette az ország a gazdasági felvirágzást, melynek pénzügyi feltételeit a zsidók, a törvényhozásbelit a keresztények teremtették meg. E harmonikus együttélésnek vetett véget Kun Béla – hangsúlyozta a történész. Amikor a Monarchiát vissza akarták állítani Magyarországon, Habsburg-uralkodó már nem kerülhetett trónra, ekkor nevezték ki kormányzóvá Horthy Miklóst. 

A Bölcsészettudományi Kar nagyjainak képe a falon

A két bécsi döntéssel „automatikusan” német szövetségessé vált országban 825 ezer zsidó élt, és az Anschluss után növekvő német nyomásra korlátozni kezdték polgári jogaikat. Hogy Horthy Miklós maga antiszemita volt-e? – tette fel az előadás központi kérdését Rabinovich. A válaszhoz az előadó a kormányzó Teleki Pálhoz írt levelét idézte. „Ami a zsidókérdést illeti, én egész életemben antiszemita voltam, zsidókkal sohasem érintkeztem. Tűrhetetlennek tartottam, hogy itt Magyarországon minden-minden gyár, bank, vagyon, üzlet, színház, újság, kereskedelem stb. zsidó kezekben legyen, és hogy a magyar tükörképe – kivált külföldön – a zsidó. Azonban, minthogy a kormányzat egyik legfontosabb feladatának az életstandard emelését tartom, tehát gazdagodnunk kell, lehetetlen a zsidókat, kiknek minden a kezükben volt, egy-két év leforgása alatt kikapcsolni, és hozzá nem értő, leginkább értéktelen, nagyszájú elemekkel helyettesíteni, mert tönkremegyünk. Ehhez legalább egy emberöltő kell. Én hirdettem talán először hangosan az antiszemitizmust, azonban nem nézhetek nyugodtan embertelenségeket, szadista, oktalan megaláztatásokat, mikor még szükségünk van rájuk.”

Eliezer szerint megmosolyognivaló, hogy Horthy azt állítja: sosem ismert volna zsidókat, hiszen rendszeresen támogatta őket, bridzselt velük. Hogy a gettósítási javaslatról kezdetben nem szavazott a parlament, Horthynak és Kállay Miklós miniszterelnöknek köszönhető, s e „Kállay-kettős” kiegészült a zsidókat befogadó Keresztes-Fischer Ferenccel. A zsidók deportálását halogató Kállay miniszterelnök magára vonta Hitler haragját is, aki követelte az eltávolítását, Horthy azonban visszautasította. Az előadó többször visszatért rá: a kormányzó kiváló taktikai készsége révén tudta húzni az időt, a németek sosem tudták eldönteni, hogy „egy alulinformált csecsemővel, vagy egy tapasztalt manipulátorral” van dolguk. Nemegyszer még arra is hivatkozott a régens a tárgyalások során, hogy nem hall jól. 

A kutató számos történelmi forrást idézett

Rabinovich felidézte a Kállay és Horthy között lejátszódó jelenetet, amikor a kormányzó széke karfájára csapva kitartott amellett, hogy nem mond le. „Nem hagyhatom ezt a helyet üresen, még admirális vagyok, és a kapitány nem hagyja el a süllyedő hajót” – szögezte le Horthy, hozzátéve: kinek lenne jobb, ha a nácik által követelt Imrédy ülne a helyére, ki védené meg akkor a zsidókat és a hadsereget? Horthy vasakarattal szerezte vissza hatalmát – pontosabban annak csak egy részét, vetette közbe Gecse Géza –, és a válaszában ígérteket mindenben megvalósította. A nácizmus tizenegy éve alatt egyszer sem történt meg, hogy egy Németországba tartó vonatot visszafordítottak volna, a magyarországi deportálásokkal megbízott Eichmann nem véletlenül tombolt.

Eliezer Rabinovich részletesen felidézte azt a megdöbbentő eseményt is, amikor Török Sándor író eljuttatja a két, Auschwitzból megszökött rab jelentését a gázkamrák rettenetéről a kormányzó menyének – gróf Horthy Istvánné volt az egyetlen ugyanis, aki hitt a beszámolóban foglaltaknak. Ő adta át anyósának és apósának a jelentést, így jutott Horthy tudomására a korábban eltitkolt jegyzőkönyv. (A benne foglaltakat egyébként a zsidó vezetők sem hitték el). Eichmann 1944. július 6-án és 7-én akarta a teljes fővárosi zsidóságot bevagoníroztatni – ha ez a terve sikerül, akkor Raoul Wallenberg hiába érkezik július 9-én Budapestre, hívta fel a figyelmet a történész. S hogy volt kiket megmenteni, az a kormányzónak köszönhető. Horthy betartotta az V. Gusztáv svéd király tiltakozó levelére fogalmazott válaszát: mindent megtesz, ami az adott politikai helyzetben lehetséges. És valóban: az egyetlen alkalom a második világháború történetében, hogy a fegyverek erejét bevetve egy államfő megakadályozza a további deportálásokat.

Szöveg és fotók: Laik Eszter