A hónap alkotója – Sós Dóra: Laniakeia – elbeszélés

A nevem Tánya. 16 éves vagyok. Ott élek, ahol a világ véget ér. Papuska meteorológus, ő mesélte el, hol is van az otthonom. Fontos, hogy megértsétek azt, amit én csak most fogtam fel igazán: a távolság relatív, felfoghatatlan, és mégis: bénítóan valóságos.

*

Szeptember harmadikán tette közzé R. Brent Tully azt a tanulmányát, amivel új koordinátákat adott meg a Földnek. Eszerint nem csak a Tejút szélén lifegünk, hanem egy sokkal nagyobb entitás részeiként keringünk – valamiben, amit úgy hívnak: Laniakeia szuperhalmaz. Hawaii szó, azt jelenti: „végtelenül hatalmas égbolt”. Testvére is van, a Perseus Pisces. Ez a két szuperhalmaz úgy kerülgeti egymást, mint két sziámi harcoshal, fóliagömbökbe zárva.

Nekem az akvarisztika fájó tapasztalat. Itt, ahol a világ véget ér, túlságosan valós. Az akváriumtudósok a börtönhalak szakértői. A tengerbiológusok a szabadhalak ismerői. És nekem mindkettőhöz túl sok közöm van.

*

Én elég jó vagyok matematikából, de még nekem is nehéz elképzelni, mekkora lehet 520 millió fényév. Ha innen nézem, én, te és minden élő, amit ismerünk, egész közel van egymáshoz. És ennek egyszer jelentősége lesz. Mérhető jelentősége. Most csak higgyétek el, ölelésnyi távon belül vagyunk önmagunktól.

Koromhoz képest testileg fejletlen, értelmileg koraérett vagyok. Anyám mondta ezt, a koraérettek védőszentje. Minden általános iskolai tanárnő végtelenül bölcs, míg nem a saját lányáról van szó. Egyelőre hivatalosan nincs más dolgom, mint hinni neki, de kamaszként egyetlen kötelességem van: megkérdőjelezhetőnek tartani a világot és a magam helyét benne. Nehéz kötelesség ez, de muszáj táplálnom a tüzet, mert sérülékeny kincs.

Tudjátok, a Nap, a Földet éltető tűzgömb, melegít minket, és végóráján – ami a mi végóránk is egyben – fehér törpe lesz belőle. De addig még sok időnk van. Addig még én is felnövök, és elszármazok a világ végéről.

*

Evgenia is így tett. Evgenia 1985-ben született itt, ahol véget ér a világ. Még gyerek volt, amikor továbbköltözött a szüleivel a Lénán – a világ leghidegebb városába, Jakutszkba. Ő érti a hideg természetét. Földik vagyunk. Ő mondta, „a koordinátáink meghatároznak minket”. Ezért egyenesen a világ közepébe utazott, és belekiabálta a New York-i mindenségbe: „Én vagyok a semmi! A semmit nézzétek!” Így lett világhírű fotós. A képein az alig létező, elfeledett Tyikszi, a szülővárosa. És Tyikszi romjain egy kislány, piros csizmában. A kislány a képeken én vagyok. Vagy voltam. Az időnek ilyenkor nincs sok jelentősége. Saját magunk mindig túlléphetetlen. Talán öregszem, de magamból nincs kiút.

*

Nekem 21 kilométer hosszú, 17 kilométer széles a világ. Két oldalról tenger, két oldalról csupasz hegyek, és bármerre nézek, vakít a hó mindenütt. Hogyan lett itt élet, kérdezhetitek.  

Először II. Katalin cárnő küldte ki Laptyevet, hogy tárja fel a területet, róla nevezték el a tengert. Így tanította nekünk ferdehajlamú Ivan bácsi, anya kollegája, aki középiskolában okítja nekünk a törit. Nagyfejű fickó, még ha arra hajlana is a farka, amerre itt nem lehet. (Szegény, szegény Ivan bácsi.)

Tehát, ahogy Ivan tanár úr mondta, egyszer csak Fjodor Matisen rátalált egy széntelepre. 1910-et írtak akkor. Fjodor megálmodta, hogy ez a szogai széntelep adja majd az energiáját egy majdani kikötővárosnak. Így lett 1933-ban Tyikszi a Szibéria kapuja.

*

Szóval édesapám meteorológus. Gyakorlati ember. Tőle tudom azt is, hogy éghajlatunk típusa: zord. Ő máshogy mondta, de nem untatlak titeket szakszavakkal. Papuska nagy tudású ember, aki jobb híján engem okít. Mamuska nem örül ennek, szerinte elront engem. Olyat olt belém, ami veszélyes. Mamuska, akinek a 21 km hosszú és 17 km széles világ is túl nagy olykor, belül még kislány, és az is marad. Papuskával megbeszéltük, a tudás sosem lehet veszélyes azokra, akik képesek fejlődni. Papuska azt is megtanította nekem, hogy Tyiksziben januárban mínusz negyven, júliusban éppen csak pluszt mérünk. November 17-én beköszönt a sarki éjszaka, ami hatvan napig tart, májustól augusztusig pedig sosem megy le a nap. Ezt Mamuska is érti. Ez bezzeg nem árt – ez maga az élet. Az egyetlen lehetséges világ. Hát így.

Papuska, amikor ideérkezett világlátott, diplomás emberként, még nem tudta, mi a magány. Megérkezett agglegényként ebbe a közel lakatlan, arkitus paradicsomba, a kétviskós kutatóállomásra, hogy kövesse a Föld mágnesességének változásait, mérje a kozmikus sugárzás mértékét, vizsgálja az ionoszférát. És kikötött egy kétutcás, rozsdás ígéretekben alvó zsáktelepülésen, ami ráadásul 150 millió kilométerre van a Naptól. Nem csoda, hogy ennyit kell fáznunk.

*

Ha felnövök, én nem meteorológus leszek, hanem tengerbiológus. De nem Tyiksziben, hanem Hawaiion. Ezt most határoztam el, amikor Tully, a Hawaii Egyetemen, összerakta az új térképet, és mi ezt Tyiksziben megtudtuk a kutatóállomáson, ahol az internet lakik. Azóta tudom, hogy a távolság relatív, felfoghatatlan mégis: bénítóan valóságos. És a helyen, ahol véget ér a világ, ennek óriási jelentősége van. Evgenia célba ért. Megmutatta, hogy a koordinátáink meghatároznak minket. És én több akarok lenni, mint egy fóliagömb foglya. Egy nap igazibb leszek, mint egy fotó. Mérhető leszek, és a napfényben fogok fürdeni, piros bikiniben.