Ezoterikus űrutazás ellenséges univerzumban

Talán nagyképűség a részemről, de elég sokat tapasztalt olvasónak tartom magam, ám ha az első benyomást kellene körülírnom, amelyet Sirokai Mátyás A káprázatbeliekhez című kötete gyakorolt rám, akkor a ’szokatlan, szertelen, furcsa, megdöbbentő, megragadhatatlan, titokzatos’ jelzők jutnak eszembe.

Ha fogódzóként előzményeket keresek a magyar irodalomban, akkor olyan nevek ötlenek fel bennem, mint Vörösmarty (amikor A rom, Tündérvölgy és Délsziget című műveit írta), vagy Hamvas Béla, illetve az Apokrif szerzője, Pilinszky János. Úgy érzem, a reformkori költő sorai kitűnően jellemeznék Sirokai Mátyás szerzői indíttatásait is: „Én is oly dalt mondok világ hallatára / Melynek égen-földön ne légyen határa / Amit fül nem hallott, a szem meg nem jára / Azt én írva lelém lelkem asztalára.” (Tündérvölgy) Vörösmarty a népmese, a történelmi hagyomány (mondák, legendák), a mitológiai látomások elemeiből építi fel kihívóan fantasztikus világát. Sirokai viszont egy lehetséges jövőképet alkot az űrutazásokról szőtt sci-fi szimbólumaival, allegóriáival, valamint vallási és ezoterikus tudattartalmak ötvözésével. A két költőt képzeletviláguk eredetiségén túl összeköti az a törekvés is, hogy a megjelenített mitikus dimenziókkal olyan kérdéseket járjanak körbe, mint az istenség természete, a halandóság és halhatatlanság viszonya, a túlvilág és öröklét realitása vagy virtualitása, természet és kultúra/nyelv viszonya.

A Sirokai Mátyással készült egyik interjúban olvashatjuk: „A sci-fi világteremtés, és egyben világmagyarázat is. Ahogy a mítoszok az ember eredetéről, múltjáról mesélnek, a science fiction is a nagy kérdéseket feszegeti. A legkomolyabb sci-fi alkotások egyben nagy mítoszok is.” Hamvas Bélára emlékeztet az, ahogy a különböző mitológiai szerepkörök, olykor a talányos képekben elrejtett vallási történetek felidézésével a nagy létkérdéseket próbálja feszegetni. Közös bennük az az alkotói eljárás is, mellyel – a kivezető utat nem találva – konkrét dilemmákat (halál, vonzás és taszítás, a nyelvi kifejezhetőség stb.) elvont és valótlan nehézségnek tüntetnek föl. Az Apokrif hangulatát, sőt a kései Pilinszkyt is idézi Sirokai stílusa azzal, ahogyan a hangsúlyosan látványszerű képeket absztrakt gondolati elemekkel szövi át, az asszociációknak az álom „logikájára” emlékeztető összekapcsolásával, valamint azzal, ahogyan egy mitikus vagy vallási történetet a világra irányuló érzelmi reakció sajátos fajtájává tud tenni.

A kötet hangvétele jellegzetesen 21. századi, amely már túljutott a világ groteszk, abszurd, minimalista kifejezésén. Az eszkatologikus (világvégi), olykor szörnyűséges látványokkal szemben is csendesen elragadtatott, meditatív, nyugodt hangvétel jellemzi, amit akár egyfajta komolyságnak is tekinthetünk. Mindenesetre az iróniát messzire kerüli, ahogy az egyik interjújában is fogalmaz: „Az irónia lényege a távolságtartás, az elbizonytalanítás, a kétértelműség. (…) Ha ironizálsz, az olyan, mintha azt a látszatot keltenéd, hogy komolyan gondolod, de közben nyitva is hagynál egy ajtót, hogyha balul sül el, visszakozhass, mondván, csak vicceltél. Nem akartam ilyen ajtókat nyitva hagyni.”

Elsőként megjelent könyvében, A beat tanúiban a szerző a Földön kívüli intelligenciáról beszél, A káprázatbeliekhez címűben pedig már a Földet elhagyó, világűrbe szórt emberiség új sorsáról, de nem egy sci-fi narratív keretein belül, hanem olyan nyelvezettel, mintha vallási örömhírt osztana meg az olvasóval. Párhuzamos világokban gondolkodik, olyan mitológiai hős bőrébe bújva, „aki a világtól különállónak tekinti magát, űzött idegennek egy ellenséges univerzumban”, aki „csak az álom burkában talál nyugalomra”. S oly erővel tanúskodik – dogmák alkotása nélkül – az ellenséges univerzumon kívüli párhuzamos világokba vetett hitéről, hogy a könyv végére érve az olvasó maga is kételkedni kezd: földi érzékelésünk révén a világnak valóban azt az arcát ismerjük-e meg, amelyik ténylegesen van, vagy a valódi arcnak csupán egy hamis, torz változatát, egy „illékony valóságot”. Esélye teremtődik az olvasónak a transzcendens érzékelésre, mely így foglalható össze: „látjuk a világot, ahogy akkor láttuk volna, ha valóban éberek vagyunk.” Vagy másképpen fogalmazva: „látni fogjuk a gondolatok, szavak, cselekedetek és mulasztások színeit is. És végül színről színre látjuk önmagunkat mindenkiben, úgy, ahogy azelőtt sohasem láthattuk. Egyetlen hatalmas szem lesz, amely az egész jelenést a gyújtópontból nézi végig, és az a szem gyönyörködik majd a teremtésben.” (A káprázatbeliekhez, II. 9.) Erre a fajta új érzékelésre pedig azért van szükség, mert magunk is az ellenséges univerzum romlandó anyagából teremtettünk, mely homályosságot és sötétséget eredményez: „ugyanabból a teremtésből valók vagyunk az ürességgel, levetjük az anyagot, ami elnyeli a dicsőség sugarait”.

E sajátos felfogás alapját az a filozófiai gondolat képezi, mely a gnosztikusoknál jelent meg a legkifejtettebb formában: az univerzum, mint teremtett világ, ellenséges, sőt rossz. Ebből a léleknek meg kell találnia a felemelkedés, az égbe jutás útját. „Levetjük legszebb ruhánkat, a testet, és a levegő harangjaiba bújva emelkedünk az égbe, mely egyetlen csobbanás nélkül nyel el bennünket.” (i.m., IV. 9.) Isten történelmi terve kifürkészhetetlen, a megváltás titkai pedig megismerhetetlenek, ám ha hatalmát abszolútnak fogjuk föl, akkor feltételezhető, hogy Isten bármelyik pillanatban világok végtelen sokaságát teremthetné meg. Akár olyan világokat is, ahol „a füvek eksztázisba esnek, a fáknak pedig látomásai támadnak” (i.m. V. 1.), ahol Isten a tér, mi pedig „egyik víziótól a másikig sodródva bejárjuk az éjszakát” (i.m. II. 7.), és ahol „emberszabású, szerves katedrálisokat építenek, amik nem tudnak időről, és a tökéletes nyelvet hirdetik az űr vadjainak.” (i.m. III. 1.) Isten ezeket a lehetséges világokat megteremthette a mienk előtt is, illetve azzal párhuzamosan létezőkként is (a lehetséges világ kifejezés itt virtuális valóságot jelöl, melynek nem feltétlenül kell egyben reális valóságnak is lennie).

Ha vannak tanítások Sirokai Mátyás könyvében, azok már régtől ismerősek számunkra a szintén eretneknek, gnosztikusnak számító János Apokrif Evangéliumából. E szerint a lélek az égből száll alá, ennek során a bolygók negatív hatásai érik, különféle bűnös szenvedélyek magjait ültetik el benne, ezek mintegy függelékként tapadnak hozzá. Ez alapján a beavatási misztériumok célja, hogy megszabadítsák a lelket a szolgaságból. Amikor pedig újra az égbe emelkedik, akkor megválik ezektől a függelékektől, bolygóról bolygóra haladva adja vissza őket. A léleknek e bolygóközi le- és fölszálló útjáról szép sorokat találunk Sirokai könyvében: „Bolygók fürtjei süllyednek és emelkednek körülöttünk, miközben csak a hasonlatok szíjai tartanak, és egyre újabb nevek segítségével próbálunk lépést tartani a ránk zuhogó látványokkal.” (i.m. III. 4.)

De nemcsak apokrif szövegekből, hanem a kanonizált evangéliumokból is gyakran kölcsönöz a szerző. Az egyik legszebb részlete a könyvnek, amelyben többszörös nyelvi áttétel révén a halál által elcsúfított arcú Megváltó pokolra szállását idézi, a félelmetes „természetalatti” világba, ahol rettegésünk az üdvözülés örömhírével találkozik: „A külső sötétség azzal szembesített bennünket, hogy legtermészetesebb vágyunk és legnagyobb félelmünk találkozása csak a természetalattiban lehetséges, mert képtelenek vagyunk elviselni a legmélyebb csúfság és a megváltás ígéretének jelenlétét egyazon arcban.” (i.m. V. 8.)

Az elragadtatás vagy az öröm nyelvén szólni jóval nehezebb feladat, mint a fájdalom, az abszurd, a groteszk túlontúl ismerős nyelvét használni, ezért Sirokai Mátyásra, ha ezt az utat kívánja folytatni, sok keresés és kísérletezés vár, de nem kétlem, hogy olvasóként izgalmas utakat fogunk még vele együtt bejárni.

Kirilla Teréz  

Sirokai Mátyás: A káprázatbeliekhez, Libri Kiadó, Budapest, 2015.