Be kell menni a pálya közepére

Tárcakötetének megjelenése óta sokan elkérik tőle az egyik történet szereplőjének, a kádfestőnek a telefonszámát. Hogyan lettem Esterházy című könyvéért megkapta az Irodalmi Jelen prózadíját, miközben egy izgalmas, gyerekverseket tartalmazó munkája is megjelent. Laik Eszter és Varga Melinda műhelybeszélgetését olvashatják.

Laik Eszter

2014-ben megjelent, Hogyan lettem Esterházy című tárcaköteted, amelynek jelentős része elérhető lapunk online, illetve nyomtatott változatában, elnyerte az Irodalmi Jelen idei prózadíját. Milyen koncepció mentén állt össze a könyv?

Azt hiszem, maguk szerveződtek eggyé ezek a tárcák – amikor szóba jött, hogy válogassam őket össze, és elkezdtem átnézni az évek során összegyűlt darabokat, kirajzolódott belőlük négy-öt jellegzetes témacsoport. Ha jól emlékszem, épp Te írtad egy leveledben, milyen más volt így kötetbe gyűjtve olvasni őket, mint egyenként. Ez engem is meglepett, úgy látszik, van a szerkesztésnek és a nyomtatásnak valami „mágikus” újraszervező ereje, egymás közelségében új mintázatot alkotnak a szövegek. A díjért az Irodalmi Jelennek, konkrétan Böszörményi Zoltánnak tartozom köszönettel. A mai napig zavarban is vagyok tőle, mert a „prózadíj” megnevezéssel tulajdonképpen szépirodalmi rangra emelték ezeket a szövegeket.

A tárca manapság nem túl népszerű, mondhatni az irodalom és az újságírás mostohagyereke. Miért fontos számodra, hogy ebben a műfajban szólítsd meg az olvasót?

Szerintem inkább édesgyereke, persze értem, hogy mire gondolsz: egy kicsit olyan sehová-nem-tartozó gyerek, akit itt is, ott is szívesen látnak, ennél a háznál is kosztol egy kicsit, annál a háznál is kosztol egy kicsit, de valójában egy vándorló utcakölök. Nekem épp ez a köztes lét rokonszenves. Mióta az eszemet tudom, hajt valami függetlenség- és szabadságmánia, és mintha a tárcaműfaj rímelne erre az igényre. Ami az olvasó megszólítását illeti, talán itt van a kutya elásva, mert a műfaj egyik ismérve, hogy közvetlenebbül kommunikál az olvasóval, mint a tiszta szépirodalom. Mivel a valóságtól kevésbé elemelt, közelebb áll a beszélgetéshez, ami nekem személy szerint az írásnál is fontosabb. Szóval, ha valami rossz képzeletjátékban választanom kellene vagy-vagy alapon, hogy önmagam fejezhetem ki írásban orrvérzésig, vagy mással beszélgethetek, nem kérdés, hogy ez utóbbit választanám.

Figyelemkeltő és egyben beugratós is a cím: az olvasó az író Esterházyra gondol, keveseknek jut eszébe a focista. Miért ez a kedves, tinédzserkori emléket kibontó írás adta köteted címét?

A játékon túl ebben kicsit saját magam próbáltam pozícionálni – azt az egyszerre vonalon kívüliséget és belüliséget, amelyre a címadó novella elé tett Mándy Iván-mottóval is utaltam. A pálya szélén álldogálást. Vagyis a Hogyan lettem Esterházy valójában nem(csak) a fociról, hanem az irodalmi mezőnyről és az abban való részvételemről szól. Meg persze az életről, hiszen a foci az élet allegóriája. Szóval, ha bevesztek, gyerekek, én akár Esterházy is lehetek – csak ezt nehogy szó szerint vegye valaki! De nem biztos, hogy be akarok állni bénázni, mert tudom, nem vagyok elég ügyes.Mondjuk úgy, nézem a vonalról meccset, és ha elkezd befelé húzni a szívem a sűrűjébe, akkor beoldalgok. Ha megijedek, kiszaladok. Talán tisztességesebb ezt szimplán gyávaságnak nevezni részemről, mint valami alkotói koncepciónak eladni. Aki író akar lenni, vigye csak be az irháját a pályára. Jól jön egy edző ilyenkor, aki fenéken billent. Megjegyzem, én ezeket a csodásan biztató fenéken billentéseket megkapom az Irodalmi Jelennél.

Laik Eszter tárcakötetének bemutatója az Írók Boltjában (balra Böszörményi Zoltán, az Irodalmi Jelen főszerkesztője, jobbra Mányoki Endre, lapunk egykori szerkesztője)

Kíváncsi lennék, kinek a tárcáit olvasod szívesen…

A régiek közül három feledhetetlen élményem van: Mikes Törökországi levelei, Jósika Miklós Brüsszeli tárcalevelei és Petőfi Úti levelei. Mindhárom sorozatot a távolság élménye szülte, utánozhatatlanul egyedi hanggal és szellemességgel. Árad belőlük a derű, és micsoda élethelyzetekben! Amikor még nem volt internet, tévé, fotó, ezek az emberek egy-két flekken világokat varázsoltak elő. Mikszáth, Krúdy, Karinthy kihagyhatatlanok – szerintem Karinthynak minden sora aktuális ma is. A maiak közül Bodor Pál Diurnus-jegyzetein nőttem fel, mert a szüleim olvasták, és anyám ki is vágta mindig az újságból, aztán az egyetemen Jolsvai András sajtótörténet-óráján ezekből a cikkekből írtam dolgozatot. Jolsvai alteregójára, Köröndyre pedig (aki szerintem a modern Esti Kornél) épp tanítványaként figyeltem fel, és onnantól habzsoltam a szombati Népszabadság-mellékletekben. És persze ott van Darvasi Szív Ernője, Bächer Iván családtörténetei, Mérő László egykori „Maga itt a tánctanár?”-sorozata a Narancsban vagy Kristóf Attila „Én nem tudom”-ja a Magyar Nemzetben, aztán Tóth Erzsébet tárcái…

Hogyan viszonyulsz Ady tárcáihoz? Van, aki azt állítja, ma is megjelenhetnének bármelyik napilapban, annyira aktuálisak.

Ha Petőfihez kötjük a sajtószabadság kivívását, akkor szerintem Ady a véleményszabadság mártírja. Mondjuk „a hír szent, a vélemény szabad” szlogennek Petőfi kivívta az első felét, a másodikért Ady szenvedett meg. Őrült sok haragost, pert és támadást – még párbajt is – zúdított saját nyakába a kérlelhetetlen szókimondásával, és soha a közelébe sem került a függésnek, a… hogy is mondjam ezt szépen… mások alfele nyaldosásának. Ezt a mai publicisztikában nagyon nehéz megvalósítani, olyan komoly egzisztenciális-szakmai függésben létezik mindenki. A Nagyváradi Napló cikkei prózai „előszobái” a legnagyobb verseknek, vagyis ha valaki fogódzót keres az Ady-líra befogadásához, a novelláiban és a publicisztikájában ott a válasz.

Sokszínű a köteted, olvashatunk benne visszaemlékezést, portrét, külföldi útleírást, történelmünkre utaló tárcát, aktuális társadalmi, kortárs szépirodalmi kérdést feldolgozó írást. Hogyan választasz témát?

Van, hogy valamely aktuális történés, van, hogy valami belső történés – ami szintén aktuálisnak tekinthető, hiszen a jelenben zajlik. Amitől a tárca motorja bepöccen, az valahogy mindig az itt és most-ba kapaszkodik, még akkor is, ha a múltba repít.

Mintha a délutáni tea mellett egy ültödben vetetted volna papírra ezeket az írásokat. Volt-e olyan, amelyikkel küszködtél, nehezen indult, vagy nem találtad a befejezést?

Általában fejben írok, mint valószínűleg sokan – buszon, villamoson, séta vagy mosogatás közben… Ha már effektíve az írásra kerül sor, ott egyik mondatból következik a másik, valami belső logika elvén – ha ezt leírom, csak az jöhet utána. Olyan ez, mint ahogy egy kőműves rakja a téglát. A nyelv logikája teremti meg a szöveg logikáját. A kezdőmondat nyilván meghatározza az egész szöveg lüktetését, hangnemét, és ezt megtalálni mindig nehezebb, mint a zárlatot, amely – ha végig jól építkezett az ember – adni fogja magát. Ha nagyon nem adja, ott valami bibi van.

A Hogyan lettem Esterházy szereplői, ahogyan Boldogh Dezső is írja recenziójában, hús-vér figurák, valóságból vett alakok, akik aztán önálló irodalmi életet kezdenek élni. Hol lép be tárcáidba a fikció, szükség van-e rá egyáltalán?

Ezt én elég szabadon kezelem, vagyis ennyiben színtiszta szépirodalomnak tekintem a tárcát is – a kész szöveg, a mű szempontjából teljesen mindegy, hogy mennyi a tényleges valóságtartalma. Az olvasónak közömbös, hogy Vicsek úr a gangról tényleg valakinek a szomszédja-e, vagy kitalált figura – ha ráismer. A valóság csak az agyag, amelyből az ember összegyúrja, kialakítja az edényt. Egyébként mókás, de a kádfestő telefonszámát már többen elkérték tőlem – és akkor ezzel most be is vallottam, hogy ő hús-vér alak, maga a rögvalóság. Szerintem lassan jutalékot kérhetnék tőle.

Több tárcádat a lírai hangvétel teszi különlegessé, ilyen például az Elindulni, visszajönni. Leheletfinom pillanat, amelyet csak költő tud lefényképezni. Gyerekverseket írsz, s talán már a felnőtteknek is írtál…

Nem írtam soha verset, becsületszóra, legfeljebb magamnak egy-kettőt, ahogy mindenki. A gyerekverseket is inkább afféle nyelvi játéknak tekintem. Ami „lírai” bennem, azt beleoltom a prózába, ebben teljesen igazad van – szülessen inkább egy lírai töltetű, erős elbeszélő szöveg, mint egy gyenge vers. Egy hosszútávfutó lábában is lehetnek jó sprintek, és edzenie is kell így, de nem véletlenül nem lett sprinter.

Nincs Facebook-oldalad, ennek oka A Facebooktalanság kora című írásodból kiderül. Milyen lenne a te virtuális emlékkönyved?

Alkatilag áll tőlem távol a Facebook, mert egy művi valóságot teremt, ahol tudatosan alakított imidzsek, mesterséges perszonázsok kommunikálnak egymással. Mondjuk úgy, egy bazi nagy reklámújság, ahol mindenki saját magát hirdeti. És még ezer más miatt van bennem ellenkezés… De nem akarok ilyen filozopter lila ködbe burkolózni, a Facebook emellett őrült hasznos, praktikus, és szórakoztató is, és megannyi lehetőséget tartogat, ezzel én is tisztában vagyok. Karinthy szerintem előbb kitalálta, mint Zuckerberg, csak még nem sejtette, hogy ezt találta ki. Az én virtuális emlékkönyvemnek valami mesebeli Facebookot képzelek el, ahol régiekkel lehetne kapcsolatba lépni, akiknek már csak a szelleme él köztünk.

Amíg mi Budapesten voltunk az Ünnepi Könyvhéten, Oravecz Nóra Kolozsváron tartott író-olvasó találkozót. Hozzá kapcsolódó írásod a kötet legdühösebb tárcája. Ha ott lettél volna az estjén, milyen kérdést tettél volna fel neki?

Érdekes, ma már nem foglalkoztat ennyire ez a Nóra-őrület, talán mert, mint minden őrület, már ki is futotta magát. Dühös nem akartam lenni, inkább rácsodálkozó – akkor már jobban bosszant az oraveczes tárcában is említett Csernus Imre-féle jelenség. Ezt például jóval kártékonyabbnak tartom, mint ennek az amúgy jószándékú és naiv leányzónak a ténykedését. De ez már messzire vezet. Nem hiszem, hogy kérdeznék bármit is egy Oravecz-közönségtalálkozón, a helyzet eleve kizárja az őszinte válaszadást, inkább bájolgásra van kitalálva. De ha már a Facebookot említetted korábban, egy személyesebb helyzetben talán megkérdezném, mi az, amit nem tenne ki a Facebookra. Innentől kezd számomra érdekessé válni egy ember.

Az Irodalmi Jelen újdonsült prózaszerkesztőjeként milyennek látod a kortárs magyar prózát?

Tendenciák általában több év távlatából visszanézve rajzolódnak ki, de az már most látszik, hogy sok-sok kis egyéni univerzum létezik egymás mellett. Mányoki Endrét tudnám idézni, akitől átvettem a prózarovatot, és nálam lényegesen tapasztaltabb szerkesztő: ő jellemezte úgy a kortárs magyar irodalmat, mint atomizálódott kisbolygók magányos keringését, leginkább önmaguk körül. Ez pontos látlelet, és ő sem rosszallással mondta, mert nincs ezzel semmi baj – ma ilyen kort élünk, és ettől izgalmas. Elzúgtak már az irodalom forradalmai, nagyok és kicsik egyaránt, úgy látom, mindenki a maga kis revolúcióját csinálja házilag, hatalmas petárdadurrogás van mindenfelé, és ebből a tarkabarka tűzijátékból néha magasra felívelnek a jók. Érdemes viszont észrevenni, hogy még ezek a kiemelkedő művek is eltűnnek a közbeszédből egy-két év elteltével. Egy darabig intenzíven „mennek” az irodalmi sajtóban, blogokon, könyvesboltokban, és aztán máris egy újabb van soron.

Regényt többen olvasnak, mint novellát. Ugyancsak a szerkesztőt kérdezem: szerinted miért?

Ez az, amit sosem értettem. És él bennem a gyanú, hogy egyszer ezt valaki elkezdte mondogatni, aztán elterjedt, és önbeteljesítő jóslattá vált. Mondják, hogy a regény „komolyabb” írói vállalkozás, szívesebben beruház az olvasó, mert „nagyobb” művet kap, amely mélyebb és távolabbi utazást ígér… Lehet, hogy ez igaz. De mégiscsak úgy érzem, hogy az értékrendet tekintve nem regény és novella van, hanem jó regény, rossz regény, jó novella, rossz novella, és nem műfajfüggő, hogy megszületik-e a katarzis. Irtó nagy veszteség lett volna, ha Ferdinandy György vagy Bodor Ádám vagy Háy János úgy döntenek, nem írják meg azokat a novellákat, amelyeket kötetbe rendeztek – ezeket nem pótolhatta volna egyetlen regényük sem.

Laik Eszter gyerekkönyvét dedikálta az idei Könyvhéten

Idén jelent meg Abszurd, bravúr, celeb. 100 idegen szó verses magyarázata című könyved a Móra Kiadónál. Mitől lesz aktuális ma egy gyermekeknek szóló alkotás, hogyan lehet őket rávenni az olvasásra?

Talán azzal lehet rávenni őket, ha nem akarjuk rávenni őket. Olyan ez, mint a tanulás vagy az evés – mindkettő természetes örömforrás, velünk születik a késztetés, de amikor a felnőttek elkezdenek „ügyet” csinálni belőle, a gyerek először gyanakvó lesz, aztán „rossz evő”, „rossz tanuló” és a többi. Elképzeltem egy ideális helyzetet, hogy egy szülő vagy nagyszülő leül a gyerekkel, együtt olvassák ezeket a verseket, és közösen nevetnek, mondogatják vagy kifacsarják a furcsa szavakat, felfedezik, hogy a kombiné, amelyet felveszünk, és a kombinó, a villamos valójában azonos eredetűek. Vagy éppen arra ébrednek rá: a gigászi és a gigabájt egyazon fogalomból épülnek fel, és akkor átjárja a zsigereiket, hogy a nyelv valami felülmúlhatatlanul szórakoztató találmány. Szóval a naivitásig idealista vagyok, de enélkül valószínűleg nem érdemes gyerekverseket közreadni. Aktuálisak annyiban, hogy engem a bennünket körülvevő világ jelenségei izgattak, néhány elől elmenekülni sem tudnánk, és ezt az információáradatot próbáltam kicsit elrendezni a fejekben a nyelvi fordulatok és a humor segítségével.

Gyerekeknek nehezebb írni – vagy tárcát és novellát?

Nem tudom ezt összemérni. Van, hogy az embernek a gyerek énje kívánkozik elő, van, hogy egy felnőttebb hang, de nem is biztos, hogy ezt el lehet választani. Tulajdonképp felnőtteknek írtam a gyerekverseket is, legalábbis „többfenekűek” a szövegek. Közhelyszámba megy, hogy a gyerek nem kevesebbet lát a világból, hanem más összefüggésekben észleli, ami sokkal fantáziadúsabb, mint a felnőtt látásmód. Ha ebben a gyerekvilágban szeretnénk otthonosan mozogni, akkor először a felnőtt gondolkodás jól begyakorolt sémáit kell lebontani, és bátran elhagyni jó kis stabil (vagy annak hitt) tudásunkat a világról.

Min dolgozol most?

Egy olyan prózát tervezek, amely rajongva szeretett budai kerületemhez, a XI.-hez kapcsolódik, na és persze Karinthyhoz. Ami Óbudának Krúdy, az Újbudának Karinthy. Tulajdonképpen a kérdéseidre válaszolva már részben el is pötyögtettem e terv körvonalait, de maradjunk egyelőre e homályos utalásoknál. Ráérünk akkor beszélni róla, ha egyáltalán lesz belőle valami. Mert ahhoz már tényleg be kell majd menni a pálya közepére, nincs mese.

Varga Melinda