Himnusz a tetvekhez

Súlyos, tárgyiasságában is felkavaró könyv a Noran Libro Kiadó idén megjelent, Zahava Szász Stessel nevével jegyzett, Hóvirágok című kötete. Nagy öröm, hogy az angolul 2009-ben kiadott mű végre eljut a magyar olvasókhoz is.

A magyar kiadók az utóbbi években rendre jelentetik meg a holokauszt tényirodalmának itthon még alig ismert darabjait, memoárköteteit. Ezt kiegészítik magyar szerzők irodalmi műveivel, mint például Csobánka Zsuzsa korábban megjelent Majdnem Auschwitz vagy Halasi Zoltán Út az üres éghez című kötete. A több mint ötszáz oldalt számláló Hóvirágok a Junkers repülőgépgyárban 1944 késő nyara és 1945 kora tavasza között robotoló, közel ezer magyar zsidó nő élettörténetét adja közre.

Az 1930-ban Abaújszántón, Szász Katalin néven született szerzőt családjával együtt 1944-ben deportálták. Az első állomás Kassa volt, ezt követte Auschwitz, ahol négy hónapot kellett eltöltenie családjától elszakítva. Később – a könyvben szereplő asszonyokkal együtt – Markkleebergbe vitték, hogy a Junkers repülőgépgyárban dolgoztassák őket embertelen körülmények között. Miután a tábort kiürítették, az ott dolgozókat halálmenetben hajtották, ahol iszonyatos szenvedéseket kellett kiállniuk. Zahava Szász Stesselvisszajutott Magyarországra, és 1946-ban húgával együtt emigrált. Jó ideig Izraelben élt, majd férjével Amerikába költözött.

1996-ban egy németországi tanárnő levele a túlélők keresésére ösztönözte Szász Katalint, és a szerző a buchenwaldi levéltárban megtalálta a markkleebergi foglyok transzportlistáját. Ennek alapján született a Hóvirágok.

Zahava Szász Stessel neve ismerősen csenghet itthon, ugyanis korábbanmármegjelent Bor és tövis – Egy zsidó közösség élete Tokaj-völgyben című könyve, amely az abaújszántói zsidó közösség történetét dolgozza fel.

Újabb művében a szerző a részletekig menő alapossággal tárja fel az általa is megjárt munkatábor hétköznapjait, minden apró, akár jelentéktelennek tűnő eseményre figyel, mintha nem bízna eléggé a kollektív emlékezetben. Az egyes szám első személyben írott könyv a memoárjellegen túl a szigorúan vett tényekre is koncentrál, jelentős szakmai felkészültség, komoly tudományos kutatás áll mögötte. Nemcsak a tábor történetéhez kötődő német dokumentumokat, levéltári iratokat, transzportlistákat, periratokat dolgozta fel, hanem kiegészítette azokat a foglyok személyes írásaival – versekkel, naplókkal, önéletrajzi dokumentumokkal, vallomásokkal – és interjúkkal, melyeket maga készített a túlélőkkel. Az egy-másfél órás beszélgetések érdekessége, hogy nyolc évig, azaz 1998 és 2006 között rögzítette őket Magyarországtól kezdve Izraelen át Brazíliáig.

A Hóvirágok eddig kevésbé hangsúlyozott, fontos fogalmakat tisztáz: „Meg kell említeni, hogy nagy különbség volt a német munkatáborok és a kelet-európai megsemmisítő táborok között. Markkleebergben munkatábor (Arbeitslager) működött, nem pedig megsemmisítő tábor (Vernichtungslager). A háborús iparnak szüksége volt a munkánkra.”

A kötetből hiányzik a pátosz, az áldozattá válás számonkérő gesztusa, a szerzőt nem az önsajnálat mozgatja, nem a borzalmakat és az embertelen körülményeket hangsúlyozza – az eddig megjelent művek révén azokkal amúgy is mindenki tisztában lehet. Ehelyett a tények és adatok hiánytalan ismertetésével igyekszik hatást elérni, valamint az ezekből levont összegző következtetésekkel: „A magyar zsidók a rasszista magyarországi törvények és rendeletek nyomán kialakult súlyosan jogfosztott helyzetükben is egészen 1944. március 19-i német megszállásig hittek abban, hogy a szomszédos államok zsidó közösségeitől eltérően ők túl fogják élni a háborút.”

Olyan mozzanatokat is feltár előttünk – például a táborba érkezés utáni pillanatokról –, amelyek általában hiányoznak a történelemkönyvek holokausztot taglaló fejezeteiből: „Amikor férfiak érkeztek dolgozni az auschwitzi női táborba, mindig elkiáltották annak a városnak a nevét, ahonnan érkeztek. Tudni akarták, van-e ott valaki a városukból.”

A könyv kitér a táborban keletkezett dalokra, énekekre és versekre, tudniillik ezek nyújtottak lelki támaszt a foglyoknak. Ha a tábor vezetői megkaparintották, meghallották ezeket, komoly büntetés járt értük. „Voltak dalok, amelyek nevetést fakasztottak, mint az Appellhez vagy a tetűkhöz szóló himnusz” – olvashatjuk a Hóvirágokban.

A túlélők felelőssége általában kettős. Egyrészt ők őrzik a koncentrációs táborokban meggyilkolt áldozatok emlékét, másrészt a kollektív emlékezet fenntartásának is ők az oszlopai. Rajtuk múlik, hogy az elszenvedett sérelmek a történelmi tudatból soha ne tűnjenek el, és az ő történetük a miénkké váljék.

Zahava Szász Stessel könyve végén így fogalmaz: „A felszabadulásunk nem volt eksztatikus, sem örömteli. A szabadság új bánatokat hozott. Elvesztettük a családjainkat, az otthonainkat olyanok foglalták el, akik továbbra is gyűlöltek minket, a pénzünk, az üzleteink és a tulajdonunk mind odalettek. A túlélők emlékei hozzátartoznak a holokauszt utáni identitásunkhoz. A szüleink eltűntek, kizárólag mi őrizzük a nyomukat.”

A könyv a borzalmak mellett az együttérzés, a szolidaritás megnyilvánulása is. A táborban szenvedő nők az egymásrautaltság kényszeres misztériumából ismerték meg azt, hogy egymás segítése, gyámolítása nélkül kevés esély van a túlélésre. S hogy miért épp hóvirágok lett e páratlan, monumentális dokumentumkönyv címe? A kötet kapcsán tartott sajtótájékoztatón a Skype-on bejelentkező Zahava Szász Stessel elárulta, hogy a cím azt a sok jót és kedvességet jeleníti meg, amelyekre nem számított a borzalmak alatt. Talán az olvasó is felfedezhet a sorok között egy-egy ilyen hóvirágot.

Zahava Szász Stessel: Hóvirágok – magyar zsidó nők Markkleebergben, egy repülőgépgyárban. Noran Libro, 2015. 527 oldal Fordította: Dudik Annamária Éva és Nagy Mónika Zsuzsanna

Ayhan Gökhan