A szökevény – Kalász István novellája

Néztétek a hirdetéseket, döntöttél, mondtad, hogy a lány nem megy sehová, elmenni veszélyes, inkább itt a lakásban fogadja a vendégeket. Ki tudja, hová kell menni, ott nem tudod megvédeni, aztán fotókat készítettél a telefonnal: a lány az ágyon térdelt, az ajtóban állt, félmeztelenül az ablaknál mosolygott. Este feltöltöttétek a hirdetést egy ingyenes weboldalra, ha szeretnél lazulni a karjaimban, ha menekülsz a rohanó hétköznapok elől, nálam jó helyen jársz, hívj, rejtett számos hívást nem fogadok. Két napig vártatok, majd csöngött a telefon, Péter vagyok, mondta a férfi könnyedén, kedvesen, mint egy ismerős, erre a lány mondta, tessék, sem név, sem cím, csak ennyi, tessék. A masszázs weboldalon talált a lányra, folytatta Péter, jönne ő, de hová. A lány felvette a papírt, az asztalra készítetted neki, arról olvasta: Metrótól a huszonkettes busz, utolsó előtti megálló, lakótelep, folyótól nem messze, hármas lépcsőház, tizenhatos csengő, legfelső emelet. Péter tudni akarta még, mennyi, milyen lehetőségek vannak, a lány elmondta, így-úgy, ennyibe kerül, Péter nevetett, akkor jön, csönget. És Péter jött, fiatal volt, kopaszodott, nem sokat beszélt, maga elé térdeltette a lányt, mondta, szép a feneke, majd félóra múlva a lány újra egyedül volt. Te a ház mögötti játszótéren ültél, most ért fel, gondoltad, letolta a nadrágját, most…, megszólalt a telefonod, a lány volt az, minden rendben, dicsérte a fenekemet, fizetett. Tudni akartad, felmenj-e a lakásba, a lány sóhajtott, nem, megint hívott valaki, negyedóra és itt van, hát ültél tovább a padon. Arra gondoltál, este nézitek a tévét, sört iszol, a lánynak viszel csokit. Így is lett, este ültetek a kanapén, ment a tévé, van valakid, kérdezted, komoly barátod, ezt tudni akartad, a lány nem válaszolt, ült, ette a csokit, te mentél zuhanyozni, és a kádban állva-guggolva azt gondoltad, egy idegen férfi állt ebben a rohadt kádban. Beletolta magát ide, egy idegen test az életedbe, szőrös kar, láb, és este nézted a lány arcát, nem tudtál mit mondani elalvás előtt.

Másnap már reggel szólt a lány telefonja, a munkakészülék, így nevezted el, helló, mondta valaki, a masszázsos weblapon láttalak, mikor jöhetek és hová? És mennyi? Ültél a konyhaasztalnál, a lány mosolygott, látod, kapós vagyok, bólintottál, aztán mentél ki a lakásból, a parkban vártál. Délelőtt jött egy kövér vénember, alig lehetett az izéjét megtalálni a hasa miatt a vén rohadéknak, mesélte. Te hallgattál. Akkor ne csináld, akartad mondani, de megint szólt a telefon, halló, szeretném a hétköznapokat elfelejteni, mondta valaki, nézem a hirdetését, ráér? Mentél a folyópartra, ültél a padon, bámultad a párás vizet, a szerelmes párt a padon, az uszályt, aztán szólt a telefonod, a lány sírt, baj van, mondta, gyere gyorsan, siess!

A férfi az ágyon feküdt. Rögtön láttad, hogy meghalt. Nem volt rajta nadrág, az alsónadrágot a lány húzta vissza, nem akartam, hogy úgy…, úgy lásd, mondta. Az történt, hogy a férfi jött, izzadt, köhögött, közben rátelefonáltak, menjen egy fontos megbeszélésre, az asztalra tette a pénzt. Letolta a nadrágját, elkezdtem, ő mondta, hogy szédül, kért egy pohár vizet, kiment a fürdőszobába, nem jött vissza, kimentem utána, ült a falnak dőlve. Akkor még élt? Kérdezted. A lány bólintott. Aztán csak a fejét rázta, nem tudja. Miért nem hagytad ott, sóhajtottál, és néztétek a halottat. Sovány férfi volt. Negyvenéves lehetett. Talán több. Ahonnan jöttél, ott másképpen néztek ki az emberek, mások is voltak.

Te onnan megszöktél. A nevelőotthon keleten, nem messze a határtól, egy kastélyban volt, ott éltél kilenc évet. Az otthonban sérültek is voltak, hebegő, botladozó alakok, bepisiltek, és úgy négy évvel ezelőtt a kastély hátsó épületébe öregeket, járni alig tudó öregasszonyokat, köhögő férfiakat hoztak. Két hete jött a rendőrség, a gazdasági igazgatót elvitték, sikkasztott, az öregek pénzét szedte el, téged is kihallgattak, mondtad, hogy moslékot adtak enni, nem volt fűtés, kiabáltak az öregekkel…, és a kihallgatás után az egyik nevelő üvöltött veled. Megütött este. Balhé volt, el kellett jönnöm, vigyorogtál, minek mesélj erről, gondoltad, éjjel másztál ki az ablakon, még hét hónap és nagykorú leszel, akkor oda mész, ahová akarsz. A lányt azt mesélte, hogy verte a mostohaapja az anyját, a volt rendőr, aki most vállalkozó, kereskedést vezet, a lány anyja beteg lett, kórházba került, ketten maradtak otthon, a férfi tapogatta, megfogta a mellét, jött utána, pornót mutogatott neki, éjjel bement a szobájába.

A lány éjjel indult, bugyit vitt magával, pénzt, a telefonját, csak onnan el, erre bólintottál, igen, éjjel a sötétben gyalogoltál a földeken, hajnalban fel az első távolsági buszra, aztán a vonat, jöttél be a zajba, a tömegbe, Budapestre. Egy ismerősnél kezdted, a bérelt lakásába kéredzkedtél be, a földön aludtál, az ismerősöd ivott, helyette dolgoztál egy építkezésen, irodaházat húztatok fel, aztán szaladnod kellett az ellenőrök elől. Ennyi a pesti életed, mondtad. De nem baj. Kezdetnek ennyi is elég. A lány azt mesélte, ő kozmetikai szalonban takarított; tele a világ kosszal, ragaccsal, rossz vödrökkel, nem hitte volna, egy barátnőjénél aludt. Mondtad, az ismerősöd nem akarta, hogy maradj, pénzed sem volt, nála nincs hely, keress magadnak szobát, itt egy cím, ezzel dobott ki, és aznap mentél arra a helyre. Öreg bérház volt, a hatalmas lakásban sovány, csapzott fiúk, nők feküdtek az ágyakon, hideg volt, félsötét, csönd, mondtad a vezetőnek, nem tudod hová menj, a papírjaidat ellopták, csak ágy legyen. De nem tudtál fizetni, pedig nem kértek sokat, pénz nélkül nem maradhatsz éjszakára, ez elv, mondták. A lány ott ült egy ócska kanapén a nappaliban, ő is ott akart kihúzni egy éjszakát, igen, a lány fizette helyetted a szállást. Pedig mondtad, ne tegye. Másnap ültetek egy padon a parkban, felhők rohantak felettetek, hideg szél fújt, nők tolták a gyerekkocsikat, a lány mondta, ő gyűlöli a gyereket, ezeket az öntelt anyákat, nézd csak, szültem, utálja, milyen nagyra vannak vele. Beszéltétek, hogy együtt kerestek lakást. A lány telefonált, mentetek címekre, dohos szobákat mutattak, festetlen kamrákat. Végül nem messze a folyótól találtátok ezt a lakást. A tulajdonos elment nyugatra, az anyja olcsón adta a garzont, csak lakjon a benne valaki, ne törjenek be, szinte az egész ház üres, de maguk olyan rokonszenvesek! Este ne menjenek az utcára, szipogott az öregasszony, halottat találtak a szomszédos lépcsőházban. Egy férfit. A lány kifizette a lakbért, álltatok a meleg szobában, tévé, mosógép is volt, és fotel, mondtad, egyedül leszel a fürdőszobában, a lány nevetett, igen, szabadok lettetek, de miből fogtok élni? Ez tetszett, a szóban ott volt jövő, élni. Mi ketten élni. Tudtad, hogy igaza van, de… Nem voltak papírjaid, semmilyen papírod nem volt, szökött szellem voltál, másnap a lány mondta, boltban nem akar dolgozni, vödröt sem akar látni, fúj, felad hirdetést. Ha unod a rohanó világot, a hétköznapokat, ha el akarsz lazulni. Nevetettél, azt hitted, viccel, a barátnőm csinálja, mondta a lány, láttam, és az anyám is kurva. A mostohaapám pénze miatt. A mostohaapja soha nem üt az anyja arcába, hadarta. Csak a hasát mindig. Az anyja meg? Úgy tesz, mintha nem történt volna semmi. Érted? Hallgattál. Jönnek a férfiak, egy óra minimum, napi három vendég elég, na? Jobb, mint otthon.

Nem nevettél, a vasútnál voltak olyan nők, a kastélyból a fiúk odamentek a kimenőn, jöttek vissza, röhögtek, így volt. Te is elmentél, de a nők rondák voltak. Te szép vagy, ne tedd, mosolyogtál a lányra, de a lány azt felelte: Ez-nem-a-te-dolgod. De…, kezdted megint, a lány üvöltött, ne szólj bele. Ne játszd meg magad. Te nem tudsz a kinti életről semmit. Igen, nem? Fekete vagy fehér? Nem ilyen egyszerű ez. Társak vagytok. Együtt laktok. Érdekből. Ja, és kell fotó, vigyorgott a lány, amin szexis, és nevet is kell változtatnia, néztétek a hirdetéseket, sok Barbie hirdette magát, Zoé, az jó, Carmen, nem jó, végül Zita maradt, hívj reggel, este, várlak, rejtett számos hívást nem fogadok. Állást keresek, akartad, de nem mondtad, magad sem tudod, miért. És a lány ne menjen sehová.

Péter után jött Róbert, ő elvált, mesélte, hogy a gyerekéért perelt, aztán jött egy hallgatag férfi, meg egy másik hallgatag, de nem tudott, nevetett a lány, nem állt fel neki, utána a kövér vénember, akinek alig lehetett megtalálni, végül jött az a férfi. Aki meghalt a fürdőszobában. Mi lesz, kérdezte a lány, félek. Bólintottál, te már láttál halottat, az otthonban az öregek közül többen meghaltak, ilyenkor jött az orvos, nektek kellett kivinni a testeket a szobából, letakarva a hordágyon a hűtőházhoz, amíg jött a halottszállító. Megszólalt a munkatelefon, a lány összerezzent, sírni kezdett, a falnak vágtad telefont, átkutattad a férfi ruháját. Igazolvány, bankkártya, aprópénz, mobiltelefon, notesz. A füzetben ez állt, 16 órakor találkozás, a lány címe. Nézted a férfi telefonját is, ekkor megszólalt az is, a lány sírva fakadt, leült a földre, vártál, a csöngés abbamaradt, csönd lett. Felhúztad a földről a lányt, milyen könnyű a tested, leültetted, nem adjuk fel, suttogtad a fülébe, menjen el, sétáljon a folyóparton, te mindent elintézel. A lány sírt, istenem, azt hiszik, meggyilkoltam, börtönben rohadok meg. Neked dőlt, miért kellett ennek történnie, most, mikor azt hittem, minden rendbe jön. Az otthonra gondoltál, a reggeli üvöltözésre, hogy homlokkal kellett a hideg csempének támaszkodni, hogy éjjel matattak egymáson a fiúk, és arra, hogy megütötted azt a nevelőt, bele is rúgtál, nem, te sem mehetsz vissza, súgtad, és hogy mindent elintézel.

A szobában meleg volt, a halott feküdt az ágyon, rátetted a pokrócot. A férfi lába kilógott, a zokniját sem vette le, igen, sietett a tárgyalásra. Mit akarsz tenni, kérdezte a lány halkan. Ez az ember, mondta a fiú, felhívott téged, de nem jött el, ebben a városban mindenféle történik. Ennek az embernek el kell tűnnie. A lány bólintott, és mondtad megint, menjen el, menjen. Menj-már-menj! A lány sírt, megcsókolt, szeretlek, mondta, kopogott a lépcsőházban a cipője, maradtál a szobában, a halott hatalmasnak tűnt. Azt mondta, szeretlek. Eddig senki sem mondta ezt neked. A halott szeme résnyire nyitva volt, a fejére húztál egy zacskót, hogy ne bámuljon rád, és megkérdezted tőle, miért nem szedett gyógyszert a szívére? A férfi a hátán feküdt, arca a reklámzacskóban, a keze lógott lefelé, és nem válaszolt. Elképzelted, hogy a test feláll, az ablakhoz lép, kirepül az ablakon. Egészen a tengerig. Ott aztán megeszik a cápák. De a halottad nem mozdult. Pedig jó lett volna. El kell tűnnöd, mondtad neki. Van lakásom, van egy lány, aki szeret. Ez nekem sokat ér.

Nézted a férfi nyakát. Ott kell kezdened. Levágni a fejét. De az nem könnyű. Ütni igen, élő embernek menni, fogát kiverni, igen, de bőrt vágni, csontot fűrészelni nem. Pedig láttál az otthonban halált, öregeket, akik éjjel haltak meg, láttál leszúrt disznót is a gazdaságban. Fejbelőtt kóbor kutyákat. Vért lavórban. Cafattá lőtt fácánt, nyúzott nyulat. Láttál az országhatár mellett eltévedt, összefagyott menekülteket. Kék arccal. A bokrok közé húzódva. De ahhoz nem volt erőd, hogy szétvágd ezt az embert. Visszatetted a fiókba a kést. Savval marasd szét? Valamit meséltek erről kémia órán, hogy sokáig tart, bűzös, a fogak megmaradnak. A lány azt mondta, szeret, hogy jó együtt, veled. Talán vonat elé kellene lökni, hogy öngyilkos lett. De a férfin nem volt ruha, csak alsónadrág. Nem, ennek sem volt értelme. De a test útban volt. Hogy elkezdhesd az életet.

A közeli áruházban vettél takarófóliát, a legvastagabbat, kötelet, visszarohantál, a lány nem jött vissza, a testet a vastag műanyagba tekerted. A férfi olyan lett, mint egy múmia. Talán a fejét mégis? gondoltad, de nem. Folyna a vér? Nem alvad az meg? Fel lehet törölni. Odakint sötétedett, a ház, a lépcsőház csöndes volt, de veszélyes, valahol szólt a zene, a tetőre nyíló vasajtó viszont nyitva volt, húztad, toltad, emelted a testet, felhúztad a tetőre, ültél a kémények között, a múmia mellett, és arra gondoltál, mi lesz. Mi lesz? A lány sokat köszönhet neked. Az otthonban a hála hatalomnak számított. Hogy tartozol nekem. A lány egyedül van, mint te, mert ő is megszökött. Arra gondoltál, még nem voltál nővel. Milyen lesz? Az otthonban röhögtek rajtad, hogy még nem tudtad, milyen a nő. Bedugod, meleg, jó, kész. Ilyen a nővel. De te azt remélted, nem ilyen egyszerű.

Sötét volt, kötelet kötöttél a becsomagolt testre, leengedted azon az oldalon, ahol nem voltak ablakok. A kötél rövid volt, el kellett engedned, a múmia a bokrok közé zuhant, puffant, este volt, senki sem járt a házak között. Lementél a lakásba, álltál az üres szobában, a kezed remegett, nézted a tévét, kvízműsor ment, este focimeccs lesz, olvastad a képújságban. Ez jó, gondoltad, otthon kiabálnak. Az otthonban is ez volt. Ültek és üvöltöttek. A nevelők röhögtek.
Ültél, vártál, kezdődött a meccs, Münchenből a döntő, hatalmas stadion, a lelátón emberek. Indultál, odaértél a ház oldalához, a múmia várt rád, pokrócot tettél rá, szőnyeget, nagy gomolyagot csináltál, a kezedben partvist tartottál. Mint egy takarító, úgy néztél ki. A sötétben a csomaggal. Húztad, olykor vitted. Megálltál, pihentél, nézted az ablakokat, apa, gyerek, anya, ez volt az ablak mögött. Kabátok az előszobában. Saját szekrény. Senki sem vesz ki semmit a fiókjából. Vitted a testet, erős voltál, bírtad a lakótelepi házak között. Egyszer szembejött valaki. De a nő nem nézett, nem kérdezett semmit. A zebra mellett bokrok álltak, satnya gaz, odafektetted közé a csomagot, vártál, busz jött tele emberrel, megint egy busz üresen, teherautó zúgott, valahol szirénáztak. Eljutottál a lakótelep végére, bokrok, parkoló autók, bezárt bolt, pizzéria, két kamasz futott szembe, mintha néztek volna, mit viszel, de nem szóltak. Mentél tovább. Húztad a testet. Végül ott álltál a folyóparton a sötétben, a part kihalt volt, senki sem jött, belelökted a férfit szőnyeggel, pokróccal együtt a vízbe, a nedves anyag lehúzza, nem jön többé fel, nézted a fekete vizet. A lányra gondoltál. A bőrére. A hajára. Visszafelé megálltál egy büfénél, a bódéban olyan szag volt, mint a gyerekotthonban, kértél vodkát, sört is. Erősnek érezted magad, a meccs még ment a tévében, a férfiak kiabáltak, és te hazamentél. A lány nem volt ott, biztosan megijedt, bolyong, várja, hogy te érj haza előbb, ültél a szobában, vártad, hogy jöjjön a lány, leüljön veled szemben. Akkor elmondod, mit tettél, megsimítod az arcát, a lány megcsókol, odaadja magát, hálából. Így ültél a kanapén, fáradt- izgatottan, hogy mondhasd, látod, aki jó velem, ahhoz én is jó vagyok. Utána vacsoráztok, aludni mentek, egymás mellett fekszetek, átölel, átöleled, ezt szeretted volna. Nagyon.

Másnap délelőtt ébredtél fel. A csöndben. Az üres lakásban.  Kint ragyogott az ég, repülőgép fénylett a magasban, a parkolóban teherautóról bútort pakoltak. Ültél az ágyon, görcsölt a gyomrod, hányingered volt. Istenem, a lány nem jött vissza, cserbenhagyott. Mint ahogy az otthonban tették mindig, mondtad magadnak, hogy ez nem lehet igaz. Elég volt, ezt érezted. Az az ember meg úszott a folyóban, rágták a halak, foszlott az arcbőre. De nem sajnáltad. Maradt volna a családjánál.

A lány meg? Az a kurva? Hazamenekült. Itt hagyott a halottal. Belerúgtál a szekrénybe, a fotelbe, az ajtót ütötted, rohadék, üvöltötted, aztán megláttad a lány telefonját a sarokban, a munkatelefon a földön feküdt, az, amit a falhoz vágtál. Felvetted, bekapcsoltad, a készülék beindult, de kikapcsolt, kivetted a kártyát, az akkumulátort, visszatetted, a telefon kódot kért, kivetted a kártyát, betetted a saját telefonodba, jöttek a hívások, a számok. Felhívtad a Royal cukrászdát. Kérdezted a címet. Rendeltél egy tortát. Temetésre.

És mégis két napig vártád, hátha visszajön. A lány. És minden jó lesz. Letérdel előtted, azt mondja, ne haragudj. Te pedig megbocsátasz neki. Felemeled a könnyű kis testét. Elkezditek végre az életet, mert csak hét hónapig kell még bujkálnod. Utána minden jó lesz. De nem jött vissza.

Harmadnap vonatra ültél, régi vagonban, a távolban falvak, kavicshegyek, mezők. A vagonok zörögtek a piszkos Tisza fölött, végül leszálltál abban a városban, a lány otthonában, nézted a vasútállomást, a padokat, átmentél a téren, volt ott bolt, butik, emlékmű, hivatal zászlóval, egy templom, kerékpárok lelakatolva, rendőrautó is, de a kocsi messze volt, nem láthatták az arcodat. Mentél abba a cukrászdába, mutattad az eladólánynak a telefont. Találtad a vonaton, ez a fénykép volt benne, ismeri őt? A lány bólintott, ismeri, persze, egy iskolába járt vele. Az anyjával él, igaz? A cukrászlány nevetett, igen, arra kell menni, a művelődési ház után jobbra, fel a dombra, G. utca, az erdő mellett, az utolsó előtti ház.

Már sötét volt, a ház mögött patak folyt, a víz zúgott, odébb fák magasodtak, de a patakparton nem állt fal, ott mentél be a telekre, felszaladtál a kapaszkodón, a kertben hinta állt. Ilyen lány beszélt a boldogtalanágról, aki ilyen kertben él? Igen, meg kell tenned, hogy megtanulja. Mindennek ára van. A ház kivilágítva ragyogott, leültél a fal mellé, a bokrok takartak, a házban szólt a tévé, jött a híradószignál, hallottad a lány hangját, megismerted a hanghordozását, egy férfihang is szólt, később kiabálás hallatszott, a konyha lehetett fölötted. Ültél, fáztál, de nem bántad, semmi sem bántott. Aztán csöndes lett a ház, éjfél elmúlt, felvetted a rongyot, benne a követ, betörted a teraszajtót, álltál a sötét nappaliban, fentről jött le a férfi, kövér, lomha test, kezében pisztoly, de te készültél rá, meglendítetted a kőparittyát, dobtad a követ, a férfi arca vérbe borult, eldőlt. Nekimentél, rúgtad, üvöltöttél, véged van, te mocsok, a lány ekkor ért le az emeletről, istenem, hogy kerülsz te ide, sikította, mit csinálsz. Te ütötted a férfi arcát, az nem védekezett, feküdt alattad, nem is nyögött. Látod, álltál fel, mindent megadtam volna neked, én megvédtelek, de te nem. A lány felszaladt az emeletre, a férfi feküdt a nappaliban, a vérben, a keze remegett, ugyanúgy, ahogyan annak a nevelőnek, akit megütöttél az öregember miatt, rángatta az öreget ott az otthonban, igen, te már, gondoltad, csak ilyen vagy. Fekete és fehér.

Felkiabáltál a lánynak, hogy vártad vissza a lakásba. Nem jöttél haza, te kurva, ezt kiabáltad, hát most én jöttem utánad, hogy megtanuld te is, fizetni kell. Mindenért. A lány sírt odafönt. Kérdezted, hol van az anyja. A kórházban, felelte a lány. És a tied, kérdezett vissza. Ügyes vagy, te ribanc, mondtad, de nem hatsz meg. A lány azt kérdezte, bántod-e. Lassan felmentél a lépcsőn, a lány hátrált a folyosón, követted, cserbenhagytál, suttogtad, a lány vinnyogott, kezét az arca elé tartotta, hátrált a szobájába. Mentél utána. Jó volt tudni, hogy most és itt, te vagy a legerősebb. Hogy felnőttél. A szoba fala tele volt gyerekrajzokkal. Házak, emberek, nap, fák, kutyák, vörös virágok. Nézted a rajzokat, az enyémek, én rajzoltam mindet, mondta a lány, a sarokban állt, neked ilyen nem volt, mondtad, nálunk a falra nem lehetett kitenni semmit, de te ezt nem érted, neked jó életed van. És elmentél kurvának.

Ebben a pillanatban a lány hozzád lépett és átölelt, azt akartam, súgta, hogy ne kelljek neki. Évek óta használ. Az anyám meg… De egy kurva nem kell neki. Mondtad neki, hogy engedjen el, ez téged nem hat meg. Ekkor a férfi jajgatni kezdett lent, a nappaliban, nem halt meg, mondta a lány, ez jó. Miért jó, kérdezted. Mert nem visznek el. Téged. Azért jöttem, hogy szétverjem, szétvágjam az arcodat, suttogtad, hogy ne nézzen rád senki, mert minden mindegy, nem jöttél vissza, elhagytál. A lány ölelt, szorított, azt kérdezte, nem baj, ha ő az idősebb, nem fognak a barátaid emiatt gúnyolódni, azt felelted, nincsenek barátaid, engedjen el. Ő csak ölelt tovább, jó illata volt ennek a lánynak, érezted, hogy a meleg karok, a lágy, puha test kisodorja belőled a dühöt, így álltál, vártál, és egyre lassabban vert a szíved. Szemben a gyerekrajzokkal.

A házakkal, kertekkel, virágokkal. Az emberekkel.