A két nyomozó hallgatott. Szóval vasárnap hajnalban kelt. Ilyenkor csönd van, tud figyelni, összpontosítani, mondta a lány. A regényhez nyugalom kell, a regény nem pottyan a földre, mint a kavics, a regényhez csönd kell, erő, szívósság és szabadság, és ő aznap kezdett bele a regénybe, írt hajnalban, amikor… A két nyomozó figyelt. És bejött az anyja, mondta a lány, és mondta, hogy beszélni akar.

De volt ott egy másik elem is, mely gyakran felbukkant,

és nem volt könnyen azonosítható. Harag, így neveztem.

 Virginia Woolf: Saját szoba

„Ekkor bukkant fel a nő férje. Mi van itt, állt meg kérdőn a felesége mellett. Ki ez az úr? Mosolygott. A nő felállt, mondta, hogy az úr gyereke dobált homokkal, igen, a fiad haját teleszórta, szóltam, hagyja abba, erre az úr idejött, fenyegetett.” – Kalász István novellája.

„A vállalkozó az irodájában áll az ablaknál, a tér fölött ragyog a víztorony, a férfi arra gondol, hogy tegnap este megütötte a fiát. Péter egy hajléktalannal állt elé a kertben, vihogott az anyja hangján, azt hajtogatta, ez az öreg a nagybátyja. A szegény rokont be kell fogadni.” – Kalász István elbeszélésének befejező része.

„A vállalkozó. Ő beszél az emelvényen. A Centerről, az új munkahelyről. A beszédet az internetről töltötte le, igazított rajta, törölt ezt-azt, tett bele jelzőt, település helyett városunkat írt, elkerülő út helyett áruházat, nagy eredmény helyett csodálatos kihívást.” – Kalász István elbeszélése, 1. rész.

„Másnap már reggel szólt a lány telefonja, a munkakészülék, így nevezted el, helló, mondta valaki, a masszázsos weblapon láttalak, mikor jöhetek és hová? És mennyi? Ültél a konyhaasztalnál, a lány mosolygott, látod, kapós vagyok, bólintottál, aztán mentél ki a lakásból, a parkban vártál.” – Kalász István A szökevény című novellája.

Végül csak a kisfiú maradt, ő, aki első este sírt. Ült a nappaliban, ette a csokit, nézte a tévét, gazellák rohantak gepárdok elől, D. a konyhában magyarázott, hogy többen nem jöttek el, pedig itt gyerekek vannak, karácsonyra családot kell nekik találni.

Vézna vagy. Sápadt, alacsony, mint az apád. Verekedni nem tudsz, pontosabban ütni nem, de elhajolni az ütés elől megtanultál.

Edit sírni kezdett, milyen ember vagy te, egy döglött galambbal mit akarsz elérni?

Kinyitom az ablakot, és miközben a tenger lélegzetét hallgatom, eszembe jut olyan sokféle gondolat. Hanuka és a fánkok, kiskarácsony, nagykarácsony, a vaníliás cukor és a mandula illata. Rejtettség és titkok, üvegcsengettyű és ölelések, csillagszórók és árvalányhaj, gyülekezetek, gyűlölködés, kirekesztés, vallások, háborúk, és vér.

A lábánál befőttesüveg állt, melyben aranyló folyadék bűzölgött. Persze, hát persze, hogy zavarta a ház nyugalmát. Annak ellenére, hogy csöndben volt. A hajléktalan férfi. De mégis zavart.

A Tat Galéria üdítően világos terében, hatalmas falfestmények között nyitotta meg lapszámbemutatóinak új szezonját az Irodalmi Jelen.

A halott férfi mellett alma feküdt. Az almák Spanyolországból jönnek, mondta a zöldséges, drágák, és sírni kezdett. Meghalt, mondta a rendőr, egy ember egy rohadt alma miatt, a másik rendőr bólintott, nem nyúlhat a testhez senki, majd a helyszínelők.

„Csak az ég érdekelt, meg a tenger, ahogy lebegett a testem, benne a sorvadásra ítélt petefészek.„ (Gerle Kiss Éva)
„van fölöttem ég, / van velem múlt, férfi, nyári tenger, / úsztam ki beteg hasammal.” (Kalász István)

Ültem az új rendben, és éreztem, mégsem jó ez így; bár minden más helyen állt, mégis a szoba szelleme ugyanolyan maradt; kényelmes, kihívás nélküli. Megszokott, sima, érdektelen, meghitt.

Nyolc író hónapok óta együtt dolgozik, együtt lélegzik, egymásra figyel. Ekként alakítja ki-ki önmagát, s inspirálja a társait. Keresik a saját útjukat a prózamondás hagyományában és mai terében.