Arról, hogy miért köröznek a hegyi hódok – Vincze Ferenc elbeszélése
Pár nappal azután, hogy a Lámpásvölgy lombhullató erdejét finoman szitált porcukorként borította be az első hó, fura nyomokra leltek a közeli kertváros lakói, miközben apró vagy termetes kutyáikat sétáltatták az erdőbe beszaladó ösvényeken. A történet igazságához természetesen hozzátartozik, hogy mindenkinek elkerülte volna a figyelmét a jelenség, ha egy borjú méretű, ámbár a végletekig szelíd ír farkas nem tépte volna ki magát gazdája kezéből, és nem rohant volna hatalmas, árkokat áthidaló léptekkel neki a rengetegnek. Ösztövér tulajdonosa fennhangon kiáltozva sietett utána, minduntalan felbukva egy-egy kitüremkedő gyökérzetben, melyek síkosan és keményen hálózták be a lassan egyre keményebbé váló erdei talajt.
Mire utolérte, hátán izzadság nedvesítette be az inget, és a gazda érthetetlen szavakat mormolt, egyszerre hálálkodott és szidott, örült és mérgelődött, ahogy ez már lenni szokott az ilyen kutyatulajdonosok esetében, akik időszakosan minduntalan rájönnek, nevelésük újra és újra csődöt mond, s csak gondoskodásuknak hála, hogy az eb azért mégsem vágyik teljes és felhőtlen szabadságra. Először kutyáját pillantotta meg, ami az erdő fái között kiszélesedő kis réten, nem messze a Lámpási árok nevezetű patak kanyarulatától, nyelvét lógatva üldögélt, időnként egy-egy gyomortájékról indított morgást eresztve bele az alkonyatba. A gazda megnyugodott és megpihent. Látta, a dolgok rendeződnek, nincs már mitől tartani, nem fogja kedvencét egy arra cserkelő vadász bőszen, de annál jogosabban lepuffantani.
És ahogy ott pihengetett, ír farkasának fejét simogatva, apró talpnyomokra lett figyelmes a szűz hóban. Hátul egy mélyedésből futottak szerteszét, három-négy irányba, és ami még inkább meglepte gazdánkat, hogy nem egy volt, hanem számtalan, mintha egy egész csorda valami vonult volna végig a tisztáson. Ekkor kutya és társa megindultak, és óvatosan, a sűrűn egymás mellett sorakozó talpnyomokat nem megbolygatva, követték a patak felé tartó csordát. Néhány lépés múlva visszahőköltek. Ott, ahol az erdőből kimerészkedő ösvény belefutott a tisztásba, újabb nyom csatlakozott az előbbiekhez. Ez egyértelműen különbözött tőlük: nagy volt, legalább háromszor akkora, s világosan látszott egy magas sarkú cipellő lenyomata. Kutya és kutyatulajdonos elgondolkoztak. Nem feltétlenül azt találták furcsának, hogy mit keres az erdőben egy magas sarkú nyoma – persze ez sem volt megszokott, de hát istenem –, sokkal inkább azon döbbentek meg, hogy ez utóbbi mintegy követte a kis csorda nyomait. Vagy ki tudja, talán együtt haladtak. Együtt, míg meg nem kerülték a tisztást. Egyszer, kétszer, sokszor. A gazda elbizonytalanodott. Olyannyira, hogy hazafelé menet beszólt a kertvárosi parkfelügyeletre, és jelentette a dolgot. Mert azért az mégsem lehet, hogy ismeretlen nyomok körözzenek mindenféle felügyelet nélkül a Lámpásvölgyben.
E feljelentésnek volt köszönhető, hogy minekutána a parkfelügyelet nem talált racionális magyarázatot a dolgok ilyetén alakulására, egy hétre rá, hogy az első hó megédesítette a völgyet, Donkó Lőrinc, a Morgó-patak melletti erdőségek fiatal erdésze is megérkezett a helyszínre. Minthogy korábban már részt vett egy, az apró testű, kis úszásigényű hegyi hódok elleni akcióban, országos hírnévre téve szert, őt hívták bárhová, ahol gyanítható volt a rágcsálók ismételt feltűnése. A fiatal erdészt a parkfelügyelet Lámpásvölgyhöz közeli kirendeltségén szállásolták el, így minden reggel kivonulhatott a Lámpási árokhoz, hátha megpillantja a nyomok rejtőzködő gazdáit és az ismeretlen magas sarkú tulajdonosát.
Donkó Lőrinc mindennap bejárta a vidéket, elment a patakig, ott megreggelizett, aztán a tisztást megkerülve tért vissza szállására, és ezt megtette ebéd- és vacsoraidőben is. Így telt el hat nap, mígnem vasárnap, ebédje elfogyasztása közben, nem sokkal azután, hogy a közeli református templom harangja elütötte a két órát, apró neszekre lett figyelmes. A patak mellől, a fák takarásából jól láthatta, amint kisebb csapat hegyi hód igyekezett az erdőn keresztül a tisztás felé. Öten vagy hatan is lehettek, és meg-megállva, néha a levegőbe szimatolva haladtak, hogy aztán a tisztásra érve, korábbi nyomvonalukat követve tegyenek meg egy kört. Az első kör után – és itt Donkó Lőrinc elbeszélését hallva többen is fejcsóválásba kezdtek – fiatal lány lépett az ösvényről a hódok kis csapata mellé. Magas sarkúban, szövetkabátban érkezett, s minden megtorpanás nélkül sorolt be a második körüket megkezdő hegyi hódok mellé. Úgy tipegett ott, mint valami meséből ideszökött hercegnő, akit ugyan nem üldöz hétfejű sárkány, de mindenképpen menekül valami elől, állította a fiatal erdész, de szavát erre nézvést többen is megkérdőjelezték.
A lány a kör külső ívén haladt, a hódok a belsőn, és fiatal, bár sokat tapasztalt erdészünk ámulva vette tudomásul, hogy nemcsak újabb és újabb köröket tesznek meg, szinte már árkot járva a fagyos talajba, hanem szavakat mormolnak. Beszélgetésnek talán nem nevezném, fogalmazott Donkó Lőrinc, hiszen mind a hódok, mind a lány maguk elé duruzsolták a szavakat, de sohasem egyszerre. Előbb a hódok dörmögtek valamit, majd a tipegő hercegnő beszélt, ez utóbbi néha hevesen gesztikulált, és gyakran még fejét is megcsóválta, melynek következtében vöröses haját már-már belepő vékony hóréteg szanaszét szóródott a tisztásra betüremkedő csekély fényben. Kipirosodott arcán – minden hideg ellenére – apró cseppekké változtak a hópelyhek, és meg-megtorpanva csöppentek a földre, hogy ott szilánkosra törjenek.
S ahogy a parkfelügyelők, úgy később A félszemű hiúzhoz címzett fogadó törzsvendégei sem hittek Donkó Lőrincnek. Néha már önmaga sem hitte, amit látott. Csupán emlékeiben élt elevenen a hevesen gesztikuláló, magas sarkúban tipegő lány, az erejüket megfeszítve őt követő hegyi hódok és a nyomok, melyek attól kezdve télvíz idején, az első hószitáláskor fura köröket rajzoltak a Lámpási árok kanyarulatánál a hófehér tisztásra. Így történhetett meg, hogy azóta minden évben az arra sétálók már nem csak a szűz hóban hagyott nyomokat láthatták, hanem azt is, amint Lőrincünk beveszi magát a Lámpásvölgy erdőségébe, hogy vasárnap délutánonként újra és újra megpillanthassa a hegyi hódok fölött a beszüremkedő fényben szanaszét szóródó hópelyheket.
