Az ihlet az elme érzése

„A költészet a gyenge percek és a sérülékeny emberek nagy erőssége. Nem félretehető dolog, akkor is a költészetre figyelünk, ha látszólag mással vagyunk éppen elfoglalva” – véli Kovács András Ferenc, aki először volt a kolozsvári Bulgakov kávézó és az Erdélyi Magyar Írók Ligája Álljunk meg egy szóra estjének vendége.

A meghívott bevezetésképp annak apropóján, hogy első ízben jár a Kincses Város irodalmi kávéházában, Alekszej Pavlovics Asztrov hagyatéka című kötetéből olvasott föl két Bulgakovról szóló verset, ehhez kapcsolódva László Noémi, az Álljunk meg egy szóra-estek házigazdája nemcsak Kovács András Ferencet, hanem költői alakmásait is „köszöntötte”.

A költőről ugyanis köztudott, hogy gyakran bújik más létező vagy imaginárius személyiségek mögé, kritikusai ezért rejtőzködő költőnek is hívják. A moderátor a lírai felvezető után igyekezett zavarba ejtő kérdéseket szegezni a meghívottnak: mi az ihlet; létezik-e egyáltalán, vagy a jó vers csupán mesterségbeli tudás eredménye; milyen a jó vers; mi dönti el, hogy valaki költő-e vagy sem? A szerzők rendszerint idegesek lesznek, ha ilyen témákkal nyaggatják őket az irodalmi esteken, vagy van egy előre becsomagolt, szépen hangzó válaszuk. Kovács András Ferenc, avagy KAF azonban játszi könnyedséggel, megkapó természetességgel válaszolt a fejtörősebb kérdésekre is, nem ismételte önmagát, nem találkoztunk korábbi fellépésein már elsütött mondatpuskákkal, jól bevált klisékkel.

Réz Pál úgy vélekedett, hogy van a költészetnek nevezett halmazon belül is költészet és nem költészet, kategorikusan el tudta dönteni, mi a jó vers – idézte a meghívott az egykori Holmi folyóirat főszerkesztőjét.  Ő azonban erre nem tud és nem is akar egyértelmű választ adni, szerinte ugyanis költők úgy is élhetnek, hogy nem tudják magukról, hogy azok. Minden gyerek és minden szerelmes kamasz költő. A költőséget a legtöbb ember kinövi, de vannak, akik sosem gyógyulnak ki belőle, esetleg ebbe halnak bele. A prózaíró kollégák között is vannak jó költők, még ha nem tudják is magukról, hogy azok. Amíg lesznek olyan pillanatok az ember életében, amikor igényli, hogy leírjon egy sort, megörökítsen egy gondolatot, addig a költészet is élni fog. Például Szép Ernő drámáiban sokszor találkozunk költőkkel vagy költői lelkületű szereplőkkel, míg ma az amerikai krimikben gyakran a tudathasadásos költő a gyilkos – jegyezte meg nevetve KAF.

A 19. és 20. század fellengzős ihlet-géniusz képe már-már feledésbe tűnt, de kétségtelen, hogy a mesterségbeli tudás mellett az alkotó embert, aki adott esetben lehet feltaláló, az ihlet „meglátogatja”. Az ihlet empátia- és fantáziafüggő, az elme érzése, teremtő állapot. Előhívhatja egy szó vagy egy álomfoszlány, amelyet ébredéskor gyorsan papírra vetünk. Az ihletett költő is dolgozik a szövegen, a vers nem lesz kész csak úgy magától. A vers nagyon sokféleképpen keletkezhet: hirtelen is előtörhet a költőből, de évtizedekig is hordozhatja magában az alkotó, és olyan is van, hogy ki kell találni a szöveg cirádáját, nagyon tudatosan kell dolgozni rajta. A sokféle alakmás arra is jó, hogy a meghívott fogást találjon a különböző költészeti stílusirányzatokon, kipróbálhassa magát, ez is a mesterség része, egyfajta költőiskola.

Jó példa erre a 2000-ben megjelent Csipkébűl tekert gúzs című kötete, amely egyetemi diplomamunkájának átdolgozott változata, és a manierizmushoz nyúl vissza.

Az 1500–1600-as évek irodalma KAF szerint „szépen kitárulkozó világ” volt, amely azért is foglalkoztatta, mert akkoriban a zene és irodalom párban járt.  Bár Balassi után a nótajelzések eltűntek a versek mellől, Csokonainál, Pálóczinál egyértelmű, hogy a zene és a vers kiegészítik egymást. A meghívott Kompletórium című kötetében több olyan költemény is található, amelyet korabeli dallamra írt, és énekelt versként is megáll a lábán.  KAF egyébként gyakran ír verset dallamokra, és az sem ritka, hogy versírás közben zenét hallgat. Fontosnak tartja, hogy a verseskötetnek legyen egyfajta zenei szerkezete is.

A beszélgetés további részében a pályaindulás éveire tértek ki, konkrétan arra, hogy milyen tétje volt a rendszerváltás előtt első kötetes költőnek lenni, és mi a jelentősége ma egy debütkötetnek. KAF szerint egy verseskötet megjelenése útlevél valami felé, amelyet vagy beváltanak, vagy sem. A rendszerváltás előtt főként Magyarországon, de nálunk is a fiatal költőknek sokat kellett várniuk az első kötet megjelenésére egyrészt a cenzúra, másrészt a kéziratok mennyisége miatt. A Kriterion Kiadó áldásos munkájának köszönhetően nálunk fiatalabb költők könyvei is megjelenhettek, így KAF Forrás-kötete, a Tengerész Henrik intelmei huszonnégy éves korában látott napvilágot.

Bár sokat kellett várni ezekre a megjelenésekre, nagy példányszámban jöttek ki a nyomdából a kötetek, szépen fogytak, és a honorárium is busás összeg volt. Az ötvenes-hatvanas években hátráltatták azoknak az első köteteknek a publikálását, amelyekbe nem illesztettek be a párthoz, a hazához címzett poémát. Előfordult, hogy kompromisszum gyanánt bekerült egy-egy ilyen vers is. A hetvenes években Szőcs Géza, Egyed Péter vagy Palotás Dezső indulásakor ez ugyan nem volt elvárás, de a kötet megjelenése után rögtön feljelentették a szerzőt, ha nem leltek benne rendszerdicsőítő ópuszra.

Vidámabb vizekre evezve a Fattyúdalok kötetben található Top 10 Kántor Lajosnak című verset olvasta föl a költő, amely a Korunk ama felkérésére készült el, hogy válogassák össze a legszebb tíz magyar verset.

KAF ezzel a versével válaszolt, amelyből nem csak az világlik ki, hogy milyen gazdag a magyar irodalom, és neki tulajdonképpen nincs kedvenc költője, hanem az is, hogy poétáink milyen előszeretettel írtak részegségről, borivásról és másnaposságról. (A vers az alábbi linkre kattintva itt olvasható: (http://korunk.org/?q=node/6805) A beszélhetésből ugyanakkor az is kiderült, hogy magyar klasszikusaink közül KAF különösen szereti Weöres Sándort. Meggyőződése, hogy minden nap kell verset olvasni, és Weörest lapozgatva mindig valami újat felfedezhetünk fel.

Az est másik fogas kérdésére, hogy léthelyzet-e költőnek lenni, ugyancsak frappánsan válaszolt a meghívott: a költészet nem félretehető dolog, ha látszólag más csinálunk, akkor is rá figyelünk. A gyenge percek és a sérülékeny emberek nagy erőssége. A költészet hatalom, a hatalom viszont nem költészet.

A hatalom kapcsán László Noémi jó érzékkel a közéleti líra vizeire evezett, konkrétabban az Édes hazám verses antológiára tértek ki. KAF úgy látja: a közéletre, a társadalom problémáira reflektáló költészet mindig is volt, nem véletlen, hogy az antológiában 1989-től napjainkig keltezett verseket olvashatunk. Korábban ezt a fajta lírát olyanok művelték, mint Petri György vagy Orbán Ottó, de Weöresnek is voltak groteszk történelmi-társadalmi víziói, elég elolvasni a Le journal vagy a Majomország című verseit. KAF azért nyúl ehhez a regiszterhez, mert nem jó zsurnaliszta, de kétségei vannak, hogy a 21. században a közéleti vers képes bármin is változtatni, viszont meggyőződése, hogyha az ember sokat beszél valamiről, súlyosabb lesz a probléma jelenléte, és később ugyan, de megoldódik.

Az esten több más jelentős kötet mellett a szerző egyik titkos kedvence, az Aranyos vitézi órák című könyv versei és a Goya-metszetek kapcsolatára is kitértek.

KAF fontosnak tartja a kötetek szerkesztésénél a változatosságot, hogy megmutassa a költő különböző arcait. Egy verseskönyvet úgy kell felépíteni, ahogy annak idején Catullus vagy Villon tette, vagy Weöres, aki ugyancsak nagyon jól megszerkesztette saját köteteit. 

A párhuzamok, a játék, az átjárhatóság, a zenei szerkezet szintén fontos KAF számára a kötetben gondolkodás folyamán, s mivel ő gyakran utal klasszikus vagy kortárs költők műveire, a lábjegyzetelés, a mottó, az ajánlás, valamiféle jelzése annak, hogy „csórtunk” a versben valakitől, szintén hangsúlyos szerepű. Rejtőzködő, próteuszi, rideg költőnek mondják, ám ő maga nem tartja helyénvalónak a személyes és személytelen líra megjelöléseket. Bármilyen személyes a líra, ha stilárisan felülemelkedik, ha a költő kívülállóként szemléli önmagát, a saját műveitől el tud távolodni.

Végül készülő gyermekvers-kötetéről, az Egerek könyvéről is mesélt. Mint alcíme – nagycsaládi, egerészeti verseskönyv – mutatja, nemcsak kisgyerekeknek, hanem nagymamáknak, nagypapáknak szóló versek is vannak benne. Ebből kis ízelítőt is kaptunk az esten, néhány perc erejéig képzeletben párizsi egerekké változhattunk át, s elénekelhettük egérmódra a francia himnuszt.

Végül a szerző dedikált, beszélgetett szakmabeliekkel és olvasókkal. Azt is ígérte, hogy szívesen visszatér a kolozsvári kávéházba irodalmi estet tartani.

Varga Melinda