Tyúkok a mennyben – Dan Lungu regényének részlete Szonda Szabolcs fordításában

TYÚKOK A MENNYBEN

(RAIUL GĂINILOR)

Dan Lungu regényének részlete Szonda Szabolcs fordításában

Hetedik fejezet,

amelyben Relu Covalciuc úr jelzésértékű álomról számol be haverjainak a Gyűrött Traktorban

(részlet)

            Relu Covalciuc kimért figyelemmel húzza elő a paradicsomokat nadrágzsebéből, enyhén előrehajolva, legyen helyük kibújni anélkül, hogy szétnyomódnának. Ingujjával fényesre törülgeti aztán mindegyiket. Bicskájával kivágja a barnás részt belőlük, aztán felszeleteli a paradicsomokat, és elhelyezi a darabokat a léfacsaró gép tölcsérében. Ellenőrzi, hogy a mélytányér, amely majd összegyűjti a ragacsos levet, helyén van-e, nehogy melléje csorogjon a zamatos nedv, aztán elkezdi forgatni a készülék karját, miközben lábával erősen rátámaszkodik a hokkedli tartólécére. Az asztaloknál ülők mindezt feszült figyelemmel követik, ő pedig tudja ezt. Ezért a lé kipréselése tovább tart, mint máskor. Miután beletölti az üvegpohárba, előbb a fény felé emeli, hogy megcsodálhassa a színét, aztán kétszer-háromszor elhúzza az orra alatt, kedvére élvezve illatát. Mire az asztalhoz ér, a vodkája már elő van készítve, ezúttal azonban nagyobb adag, mint a szokásos, ugyanis általában kispohárból issza. Csak a tekintetével kérdezi Ticu Zidarutól, hogy mi történt, az jelzi, minden rendben, ebből világos Relu számára, hogy fél deci a ház részéről van. Mitu épp arról mesél, hogyan szedtek ki egy teherdarut a szakadékból, ő és két haverja, úgy, hogy csak egy öngyújtó, egy zseblámpa és valami horgászfelszerelés volt náluk. „Jaaa és két liter törköly”, teszi hozzá. Végül, elmondása szerint, tényleg sikerült kihúzniuk. Arra már nem emlékeznek, hogyan, mert kegyetlenül berúgtak. Tulajdonképpen az egész akció pontosan aközben zajlott le, míg el voltak ázva. Mire magukhoz tértek a szeszgőzből, a teherdaru kint volt a szakadék szélén. „Ha eszembe jutna, hogyan csináltuk, gondoljátok el, megkapnám a Nobel-díjat érte.” (Mitu) Így csak egy príma izomlázzal maradt a kaland nyomán, na és hátán egy kiadós karcolással.

            „Menj el, Mitu, hagyd a szédítést, inkább engedd ennek a jóembernek, hogy mesélje el, mi van a kertjével”, mondja valaki, és mindenki zajosan helyesel.

            „Hallj oda! Miféle szédítés?! Tátott szájjal hallgattátok, meg tudtam volna számolni a fogaitokat...”, tiltakozik védekezően Mitu, mert ő is kíváncsi a kertben történtekre.

            „Háááát, mit is mondhatnék...”, szólal meg Relu Covalciuc, ajkát megnedvesítve a vodkával, ami némi gondolkodási időt ad neki. „Nem is tudom, hogyan kezdjek hozzá... Felébredtem tegnap korán – lehetett olyan három, fél négy –, mert nem tudtam aludni tovább. Mintha éreztem volna valamit... Mert én olyan vaok, mint az állatok, istentelenül megérzek mindent. A földrengésnél is, ’77-ben, egy órával előtte úgy féltem, hogy csak na. Mondtam is az asszonynak: «Geta, te, nem tudom, mi bajom, de úgy félek, mindjárt megpusztulok.». Reszketett a lélek is bennem, mint amikor túl sok kávét iszik az ember. «Geta, te, figyeld csak meg, úgy néz engem az a tyúk, mintha ember volna.» Ezt mondtam a feleségemnek a földrengéskor, egy órával előtte. «Ember, mondta ő, én azt hiszem, te meginnál egy pohárka pálinkát... » «Nem is igaz, ne beszélj hülyeséget, figyeld csak meg, milyen vérszomjas nézése van annak a tyúknak... képes lenne kikaparni a szemem, míg alszom», így beszéltem én a földrengéskor, egy órával előtte, de mintha nem is én szóltam volna, mintha valaki diktálta volna, mit mondjak. «Persze, na! Olyan vérszomjas, hogy kéne neked egy csepp pálinka, meríts bátorságot belőle, mi? » «Hagyj békén, asszony, a pálinkával, mondtam neki, erről zörögsz naphosszat, inkább nézd meg jól azt a tyúkot, milyen ijesztő a tekintete!» De ő nem hitte el nekem, hogy ilyen érzékeny lehetek. És alig telik el egy óra, elkezd a tyúk kotkodácsolni veszettül, és futkos fel-alá mint egy megszállott, repdes és vergődik, ugrabugrál, mint egy kecske, próbál felszállni a magasba. De há’ nem tud repülni, és pont az asszony fején landol. «Segítség, jóemberek! Gyertek, segítseteeek!», ordít Geta rémülten. Azt hitte, megőrült a tyúkocska, üvöltött hát, mintha nyúznák. Aztán két percen belül jött, biza, ott volt a földrengés! Nem mesélem, mit húztunk le vele, hogy majdnem szétment a tévénk...

            A földrengés után egyből megnyugodtam, mintha valaki levette volna rólam a félelmet. A tyúkok nem kotkodácsoltak többé, a kutya sem ugatott már. Mert én oan vaok, mint az állatok. Ugyanígy tudtam előre, hogy nyugdíjaznak. De ez egy másik tál tészta... majd máskor. Inkább a tegnapiról mesélek nektek most. Aszongya, hogy: tegnap arra ébredtem, jéghideg a kezem s a lábam. Mert én olyan vaok, mint az állatok, egyből megérzem. Álmodni sem álmodtam túl jót, s amikor én nem álmodok szépet, biztosan történik valami. Valami ilyesmit álmodtam akkor is, amikor a tezsvérem balesetezett... Az igazat megvallva, már este, lefekvéskor nyugtalan voltam. Két napja a tyúkocskáink nem igazán ettek; ott kuporogtak halomra egy sarokban, csak gubbasztottak ostobán. Odavetettem nekik néha egy-egy maréknyi magot, hátha felélednek tőle, de csak pislogtak rám, ahogy akkor szoktak, amikor elhúz felettük a permetező repülőgép. Mondtam is a napokban az asszonynak: «Te, Geta, a baromfiaink elvesztették az étvágyukat, ez semmi jót nem jelenthet!» «Ember, veszem észre, hogy neked viszont étvágyad lett egy kicsi pálinkára», mondta ő. Nyavalyás fehérnép, ez egyszer rendesen eltalálta, behúztam volna szívesen egy féldecit. «Menj, hagyj békén, miféle pálinkáról képzelődsz?», válaszoltam.

            Egy másik napon mondom a fiamnak is telefonon, hogy semmi jót nem szimatolok, amikor felhívott, hogy elhoznák hozzánk a gyermeket, Claudiut. Mit szóltok, mit válaszol erre nekem az a semmirekellő? «A stressztől van, apácska! Egész nap káromkodsz nekik...» A menyem pedig, aki asszisztensnő az orvosi rendelőben, és pont ott nyüzsgött a telefon mellett, kezdi osztani az észt: «Lehet, hogy anorexiásak, apácska!» «Lehet, lányom, lehet, felelem neki, mert éppeg úgy tartják a fejüket, mint az anyatárs, és ő is panaszkodott mintha...» Nem is szólt erre semmit a menyem, lenyelte a galuskát. Hogyne, hisz ez az én anyatársam is olyan teremtmény, hogy egyfolytában pofozná az ember, nem egyéb. Állandóan halálos beteg, mégis felzabálna mindent. Vagy túl sokszor megy a vécére, vagy székrepedése van; vagy fájtatja a fejét vagy ég a gyomra. Már ő se tudja, hány nyavalyája van. Azt hiszem, ha egyszer elismerné, hogy tulajdonképpen egészséges, helyben szörnyethalna. Nem tudna elviselni ekkora szégyent.

            Az én tyúkjaim nem ilyenek, közelről sem! Ha nem esznek, tényleg betegek. Nem tettetik magukat. Valami bajuk van ilyenkor. Látnotok kellett volna, hogy kuporogtak, egymáshoz bújva, csepp életkedv nélkül, félig csukott szemmel, megesett volna a szívetek rajtuk. Az asszony keresgélt egyet a fiókokban, talált valami megrégidett penicillint: apróra törte, belekeverte tehéntúróba, és odatette elébük, csipegessék fel. Arra gondolt, huzatot kaphattak. Máskor is adott nekik így, és jobban lettek tőle, csak kettő múlt ki közülük. Ilyen az én feleségem, takarékos. Egy zsinegvéget se dobna ki. Ha a pirulák megrégidnek, szinte bosszús, hogy nem lettünk betegek s nem használtuk el. De úgyse dobja ki. Megtartja, hátha szükség lesz rájuk. Ha megbetegszenek a csirkék, vagy, uramőrizz, elgyengül a disznó, ad nekik egy-két tablettát. ’Sze ha jók az embernek, miért ne lennének jók a disznónak is, mondja. Na de a baromfiaink csak nagy nehézséggel csipegették azt a penicillinporos túrót... inkább azért, hogy elkerüljék a Geta száját. Nem is segített nekik semmit, azután is félrebicsaklott fejjel álldogáltak. Nyikkanás nélkül. Úgyhogy este nagyon idegesen aludtam el, a tyúkocskákra gondolva. Hát na, nyugdíjas vaok én is, mi másra gondolhatnék? Ragaszkodom hozzájuk, még ha azt is tartják róluk, hogy buták. Mondjuk, tényleg buták. A múltkorjában nálunk járt az unokám, pettyes csizma volt a lábán, és a tyúkocskák elkezdték csipegetni a pettyeket, azt hitték, ennivaló. De hát nem is az eszükért tartom őket, ezt mondtam a feleségemnek, hanem a tojásokért. «Mit is kezdenénk, asszony, valami nagyokos tyúkokkal, akik még a szorzótáblát is ismernék, de körömfeketényi tojásokat tojnának?», kérdem tőle egyik nap, félig komolyan, félig viccből. Mit gondoltok, mit válaszol erre a feleségem, hiszen nem buta, ha az lenne, naná, hogy nem vettem volna feleségül: «Hát te embeeer, elvisszük a Pro TV-hez, és tele leszünk dollárral, mint Brucan[1]», mondja ő. Gondoljátok el, mi futott át rögtön a fején, mondom, hogy nem buta. Én mindenképpen ragaszkodom a tyúkocskákhoz, amilyen buták és tojók, úgy, még ha nem is tudják a szorzótáblát. Kedvelem őket, nap mint nap gondjukat viselem. Ha csak egy kárálást hallok, egyetlen szárnyverdesést vagy összeakaszkodást, már ugrom is ki a házból, hogy lássam, mi történik. Ha észreveszem, hogy valamelyik csirkécske sántikál, mintha nekem fájna, amit érez, tényleg. Amikor csak úgy ücsörög nekem, kedvetlenül, mintha leforrázták volna, felemelem és megvizsgálom a begyét, evett-e, óvatosan megmasszírozom a lábacskáit, rátapasztom a fülem, meghallgatom, figyelmesen megnézem a karmai színét, melengetem testecskéjét a tenyereim között. Úgyhogy elképzelhetitek, mi volt a lelkemben, amikor láttam őket egymáshoz bújva, fejük lekonyulva, amikor azt vettem észre, hogy a csirkécskéim mozdulatlanok, mintha gipszbe öntötték volna őket. És nekem kellett látnom mindezt, nekem, aki naphosszat a szememmel is hizlalom őket, aki azt is tudom, hány tolluk van... Úgyhogy keserű szívvel tértem nyugovóra, és egész éjszaka hánykolódtam. Reggel verejtéktől lucskosan ébredtem, a lepegyőt úgy begyűrtem magam alá, hogy kötéllé sodródott össze. De hogy miket álmodtam...! Ha valaki értene hozzá, hogy megfejtse, a hideg rázná ki tőlük: kiolvashatná belőlük Románia jövőjét a következő száz évre. Én mondom. Na, meséljem csak el az egyiket közülük!

            A tengerparton voltam álmomban... Én, aki a reumám miatt egész életemben gyógyfürdőket és a hegyvidéket jártam, el tudjátok ezt képzelni!? De ebben úgy volt, hogy a tengerparton vagyok. Zúg a víz, olyan zajjal, mintha a gyárban, a kovácsműhelyben lennénk. A hullámok éppeg úgy csapódnak neki a partnak, mint valami légkalapácsok. Fsss-bumm! Fsss-bumm! Éppeg úgy félek, mint gyermekkoromban, amikor éjjel a temető mellett vitt az utam. Mit mondjak, tele volt a gatyám a rémülettől. És a sötétség... az a sötétség... bekötött szemmel is többet látnék benne, olyan. Úgy képzeljétek el, mint amikor a Meglőtt idején elvették volt a villanyt az utcánkban, na olyasmi. Menegetek, de nem látom, hová lépek. De megyek előre, mert mennem kell. Valaki ezt parancsolta nekem, hogy ne álljak egyhelyben... mert ha nem mozdulok, ahol a fejem, ott a lábam is, ahogy mondani szokták. Az is lehet, valaki pisztolycsövet nyomott a halántékomhoz, már nem emlékszem éppeg. Manapság minden lehetséges, na! Úgyhogy menegetek, mit csinálhatnék? Haljak meg inkább, mint egy marha, a sötétségben? A tenger eközben bőg, olyan rémes hangon, hogy a húsom csomókba kapja össze magát a csontjaimon. Úgy tűnik, ezer lánccal csapkodja a partot. Kapkodom a lábam rendesen előle. Nem is tudom, mitől védem, azt sem, muszáj-e így elugráljak, de ezt csinálom, ilyen vagyok én, megfondolt, annyira legalább, amennyire takarékos a feleségem. Lehet, hogy senki nincs ott láncokkal, de tudjátok-e, mire gondoltam? Várjak, hogy atyaistenesen lássák el a bajom, és utána óvatoskodjak? Neeeem... Egészségesebb a megfondoltság, mondom magamban. És ahogy így rémüldözök, azt se tudva, mitől, és ahogy így óvakodok, azt se tudva, kitől, egyszerre csak, lám, megjelenik odafentről egy fénysugár. Ahogy álomban szokott, mit akartok! Felkelt a Hold, mondom magamban. De nem, amikor jobban megnézem, mit látnak szemeim: valamiféle tűz süt onnan fentről, egy kicsit ferdén, vastag sugárban, hogy két ember elférne benne. Amikor megjelent, olyan vakító volt, hogy a kezemmel eltakartam a szemem, mint a filmekben, tényleg. Olyasmi volt, mint az agronómus autójának a fényszórója, amikor loptunk a mezőről, és a szemünkbe süttetett vele. Aszonnal odakapom a kezem a szememhez. Amikor aztán egy cseppet hozzászokok, körülnézek, merre van a nyúlcipő, hogy magamra kapjam. Úgy, mint amikor az agronómus kergetett az Arójával[2]. A tengert látom. A hatalmas hullámokat, ahogy rámmordulnak. És abban a pillanatban a hullámok között meglátom az üzemi párttitkárt, ahogyan felbukkan, és elkezd ordítani nekem, mert nem jegyzedeltem ki nemtom melyik plenáris ülést. De el is tűnik hamar a hatalmas hullámok alatt, három-négyszer akkorák voltak, mint maga, Petrică úr, úgyhogy egy cseppet fellélegezhetek. Ha a maga tehetsége meglenne nekem, Petrică úr, lefestem ezt az egészet, komolyan. Ilyen gyönyörű hullámokat nem csíp el az ember bármikor. Remekül nézne ki az ebédlőben a falon, a kanapé fölött.

            Megvizslatom én jobban a környéket, de lánc sehol. Pfű, milyen tökfej vagyok! Csak én hallom a csörgésüket, úgy, bent a fülemben, miközben forgolódok az ágyban, hogy végül kötelet sodrok a lepegyőből. A víznek viszont... hogy is mondjam, olyan a színe, mint a mosogatólének. Mintha valamiféle szennyvíz lenne, legalábbis úgy tűnik nekem. Répadarabok is úszkálnak benne, paréjlevelek és kaporszálak, valahogy úgy, mint mosogatás közben a levesestálakban lévő maradék. Miután megszemlélem alaposan, hogy néz ki, csak akkor kezd el bűzleniiii... De bűzleni, ember, nem vicc! Fordul ki a belem tőle. «Hé, te, hová mész?», vesz lyukra valaki. Én hallgatok. «Gyere, egyél velünk, zöldségleves van», csábítgat a hang. Én majd’ lebénulok a félelemtől, nem egyéb. «Na, jössz vagy nem?», reccsen rám. «Én nem igazán szeretem a zöldséglevest», mondom, hogy kihúzzam magam valahogy. «Két nap múlva az ördögöt is megzabálnád», feleli a hang, és röhögni kezd. De micsoda röhögés! Mintha pengét húzna végig a hátamon! «Két év múlva pedig az öregapját is felfalod!», teszi hozzá, és röhög megint, ezerrel.

            Elkezdek rohanni. De úgy, hogy perzsel a lélegzetem. Azt hiszem, eközben izzadtam le annyira, hogy csuromvizes lett a lepegyő alattam reggelre. Amikor már nem bírom szusszal, leülök egy kőre. Na de a kő alól kiszól egy mézesmázos hang: «Ehehej!, tudom én, hogy magácskának a csirkecibere ízlik, nem ez a zöldséglevesnek mondott mosogatólé». Úgy ugrottam fel, mint akit megcsípett a darázs. «De ezér’ háromszor egymás után kukorékolnod kell», folytatja a hang. És abban a pillanatban, verjen meg az Isten, ha nem így volt, tényleg elkezdek kukorékolni. Én magam is elcsodálkozok, álmomban, hogy milyen hangom van ehhez. Olyan szépen kanyargózik elő az ének a torkomból, hogy legszívesebben nem is hagynám abba. De aztán amikor negyedszerre zendítek rá, puff!, bűzös böfögésféle lesz belőle.

            És akkor, testvér, elkezd még erősebben hánykolódni a tenger, mintha ugatna. Ugat és habot fúj. «Hé, Relu Covalciuc, te aztán ostoba vagy!», kiáltja becsmérlően a hang, ugyanaz, amelyik azelőtt mézesmázaskodott. És aztán elkezd röhögni, harsányan, szégyentelenül. Habzik, úgy hahotázik. Ami engem illet, mit is mondjak, restellkedem, hogy ilyen balféknek jöttem ki, de ez van, gondolom, s úgy teszek, mint akinek se kép, se hang. A hab viszont, törje ki a nyavalya, ahogy kijut a partra, tyúkká változik. Egy csomó fehér, fénylő tyúk, kábé ötkilósak egyenként. Fél óra alatt tele velük a part. Amíg szem ellát, tyúk és ismét tyúk. Nyugodtan sétálgatnak fel-alá, kapirgálnak, csipegetnek – éppeg mint az én tyúkjaim az udvarban. Meg se lövik, hogy én ott vagyok. Kagylókat, homokszemeket és fűszálakat kapdosnak fel, tudjátok, olyan tengeri fűszálakat. Néha találnak egy-egy répadarabkát vagy kaporszálat is. «Tiéd az összes, Relu Covalciuc», mondja az első hang, kimérten. «Látod őket, jóember?» Bólintok, hogy látom. «Egytől-egyig a tiéd, ember! Szépen bánj velük!» Bólintok, hogy igenis, szépen fogok bánni velük. «Tapogasd meg a begyüket, hogy ettek-e, és masszírozd meg a lábacskáikat, jóember. Vizsgáld meg, nem tetvesek-e, és óránként mérd meg a lázukat.», teszi hozzá a hang, kimérten, komolyan. Én összezavarodottan nézek a tyúkokra, olyan kedvesek számomra, hogy majd felfalom a szememmel, de nincs merszem közelíteni hozzájuk. Tanácstalanul állok egyik lábamról a másikra. «Na, munkára, gyerünk! Azt hiszed, a semmiért etetünk? Mindenkinek aszerint, amennyit tud, amennyi szüksége van», mondja a hang egy kicsit érdesebben, de azért atyáskodóan. Nem zavaró, hogy úgy mondjam, de azért eléggé úgy vesz elő, mint annak idején a pártnál... Úgyhogy hallgatok. Mi a nyavalyát mondhatnék? «Gyerünk, elvtárs, mert lekésed a programot», szól rám a hang, egy kicsit keményebben. Amikor jobban szétnézek, látom, hogy a tyúkok elkezdenek nőni, mintha vizet szívnának fel, nagyobbak, egyre nagyobbak, mintha pumpálná őket valaki. Végül óriásira nőnek, kábé kétszer akkorára, mint maga, Petrică úr; lehet, egy napon majd megrajzolja őket. A partot teljes hosszában hatalmas, átlátszó tyúkok lepik el, nyugodtan kapirgálva. Át lehet látni rajtuk, mint az ablaküvegen, mert üresek. «Látod, Covalciuc elvtárs, látod? korhol szelíden, atyáskodóan a hang. A szovjet tyúk nagyobb, mint az amerikai. Miért nem hittél nekünk, amikor mondtuk? Kár, hogy meg is kellett mutatnunk neked...» Én, komoly lelkifurdalás közepette, elszégyellem magam, és lehajtott fejjel hallgatok. Várom, hogy elmúlik a hangból a harag, éppeg mint annak idején. «Az összes a tiéd, Covalciuc elvtárs. Mindegyik a te menyasszonyod, elvtárs! A Párt számára kedves vagy. A Párt szeret téged, fogalmad nincs, mennyit költ rád a Párt!», lelkesül fel a hang mind jobban. «Vigyázz rájuk, elvtárs! Tapogasd meg a begyüket, hogy ettek-e, és masszírozd meg a lábukat. Nézd meg, nem tetvesek-e, és főként mérd meg a lázukat óránként.»

            Ne gondoljátok, hogy nem örvendtem. Úgy éreztem, lám csak, van valaki, aki a gondomat viseli. Csak azt a lázméréses dolgot nem nagyon értem, de lépjünk túl rajta. «És hadd mondjak el egy titkot is, elvtárs: egytől-egyik szüzek. Párttagok is, úgyhogy egyet se félj!» Ettől lefagyok. «Gyerünk, elvtárs, láss hozzá, minden feltételt megteremtettük ahhoz, hogy megmutathasd, hogyan növelhető az egy hektárra eső tojástermelés!» – és elkezd hahotázni, mintha ugatna, hogy a zsigereim is beleremegnek. Egyből rájöttem: az első és a második hang egy és ugyanaz. Minden porcikámban reszketni kezdek. Tiszta szerencse, hogy felrázott a feleségem: «Hagyjad már a tyúkokat a jóisten gondviselésére, ember, holnap majd foglalkozunk velük».

            De hát nem a tyúkokról volt szó, hanem az egész életemről. Kába fejjel és kiszáradt szájjal ébredtem. Ültem a fenekemen, át akartam gondolni az egészet, de a fejem teljesen üres volt odabentről. Megittam egy pohár bort, és visszafeküdtem. Az asszony addigra úgy aludt már, mint a bunda.

            Elképzelhetitek, mennyi aggódással aludtam én akkor, hogy ilyen marhaságot álmodhattam. Mondtam már nektek, olyan vagyok, mint az állatok, mindent megérzek. És azt hiszem, hiába keménykedünk most, a kommunizmus egy napon visszatér. Na, akkor szeretném én megnézni azt a sok szarevőt, aki most ott nyüzsög az újságokban és a tévékben, hogyan húzza ki magát a slamasztikából? Mintha látnám, hogy parittyával kell sült húst postázzak nekik a kőkerítésen túlra Zsilaván[3]. Ezek, akikből folyik most a hazugság, ezek röhögtek álmomban, azt hiszem. Ezek, akiknek az sem jött össze, hogy legalább kimeszeljék a tömbházakat, amiket Ceauşescu felépített, nemhogy újakat húzzanak fel... (...)