Jelige: Nő parókával – Nő parókával

Jelige: Nő parókával

Nő parókával

A reggeli ébredések nem a szó klasszikus értelmében vett ébredések voltak már, ugyanis azok előfeltétele az alvás volna. Arról azonban esetemben szó sem lehetett. A folyamatos hányinger-hányás-végtagfájdalmak-égésérzet szinte egymásba fonódó lánculatában az alvás valami más síkja lép be az ember életébe. Egy olyan állapot, mely a megviselő-megrázó terápia testet-lelket gyötrő hatásaként, nyugalmat-ellazulást nem nyújtó elpilledés állapota. Vagy inkább a vegetálásé. Amikor nincs meg a jóleső fáradtságban végtagjaink ellazulása általi belesüppedés az alvás, az álom birodalmába, mert testünkben folyamatosan úton van a pusztító folyadék. Pusztító? Igen. És ettől a pusztítástól van esély az életre? Milyen kifordult síkja ez a létnek? Milyen értelmetlen harc ez az életért? Bízni kell abban, hogy a mindent pusztító kemikáliák a gyilkos sejtekkel felveszik a küzdelmet és győztesként kerülnek ki a harcból – aztán meg szervezetünkből. Bízni kell abban, hogy az elpusztított egészséges sejtek újra tudnak termelődni legyengült szervezetünkben és fel tudják állítani meggyötört testünket. Mi a mozgatórugó? Mi magunk.

Az egyik reggel csalódottan vettem észre, hogy kispárnámon hajszálaim kusza sora hever rendezetlenül. Ezt is megmagyaráztam. Arra gondoltam, hogy bizonyára pár szál kihullik majd, de nem az összes. Tévedtem.

*

Minden utam igencsak korlátozott táv volt. Lakáson belül továbbra is az ágyamtól a WC-ig, ill. a fürdőig, lakáson kívül meg az autóig, mellyel apukám vagy férjem vitt az onkológiára, sebészetre. Ott a bejáratnál kiszálltam és betámolyogtam. Aztán miután parkolóhelyet talált kísérőm az utcában, vagy a szomszédos utcában, akkor ismét volt támaszom is. Mindig ezek a terek voltak jelen életemben.

A hajamat a legszembetűnőbben a lakásban „hagytam el”. Mindenhol hajszálak hevertek – a párnámon, a parkettán, a pizsamámon, a ruhámon, az autóban. És egyre több. Hátborzongató volt az érzés, mikor fésülködtem és a hajkefém tele volt hajszálakkal. Ha megigazítottam frizurám, a megfogott tincs a kezemben maradt. Lépten-nyomon hullott és hullott a hajam.

A kapott kemós blokk lábadozós 3. hetén elmentem fodrászomhoz és levágattam a hajam – rövidre, teljesen rövidre. Még mindig bíztam, hogy így rövid hajjal megmenekülök a kopaszságtól. Felállítottam magamnak egy nem túl logikus elvet: ha nincs akkora tömege-súlya a hajamnak, akkor az ki sem hullik. Nem így történt.

Hajam elvékonyodott, kivörösödött. Végérvényesen bebizonyosodott a tény, hogy meg fogok kopaszodni. Csodálni nem lehetett, hisz a „beígért” hajhullás szinte kódolva volt a kapott kezelések miatt.

Döntöttem. Parókát vásárolok. Az onkológus által már a terápia kezdetén kiállított paróka recepttel kezemben, nekivágtunk férjemmel egy addig még ismeretlen bolt felé. A boltba belépve kedves nő fogadott és kalauzolt el a különböző fazonú parókák között. Leültetett egy tükörfal elé, majd több paróka modellt javasolt nekem, ill. próbált fejemre. Nagyon fura érzés kerített hatalmába. Még saját hajszálakkal a fejemen, melynek száma  minden egyes mozdulattal csökkent, most parókát kell próbálnom. Mintha a sors által rendezett fura tragikomédiában szerepet kaptam volna és most arra a szerepre történnének az előkészületek az öltözőben. Igen, egy új szerepre készültem. A kopasz nő szerepére. Ez a szerep döbbenetet tükrözött bennem, és a tükörből visszapillantva a háttérben várakozó férjem tekintetében is.  Bíztatást, szeretetet sugalltak szemei felém, azonban valahonnan mélyről kiszivárgott a benne is jelen lévő fájdalom. A fájdalmak között a legfájóbb: a lelki fájdalom.

*

Első utunk szüleimhez vezetett újdonsült hajkoronámmal. Nagyon tetszett Nekik a választott fazon. Eltérően korábbi, hosszú ideig hordott frizurámtól, ez egy rövid fazon volt. Ez a hossz már nem volt annyira szokatlan rövidre vágott fejemen. Kissé átalakítottuk a parókát, ugyanis bármennyire is próbálják a gyártók természetes hatásúvá varázsolni a mű tincseket tartalmazó majdnem-hajat, az igencsak sapka-hatású. Előkerült az olló, és megnyírtuk a hajamat, akarom mondani, ezúttal a műhajamat. Kissé tépett fazonúvá tettük a merev frizurát, és mondhatni jól sikerült. Azaz természetesebb lett. Talán melírozott jellege miatt is, de ezzel a fazonátalakítással valóban helyes frizurát kaptam. Sokaknak fel sem tűnt, hogy paróka. A bennfentesek tekintete azonban találkozva az enyémmel, egyből árulkodó volt. Így talán nem annyira ordított rólam, hogy mi a helyzet nálam, mi zajlik bennem és körülöttem.

A hajam rohamosan hullott, marékszámra. Fejemre egyre gyakrabban felkerült a paróka. Majd minden közösségi térben viseltem már. Ragaszkodtam hozzá, hisz nem akartam kitenni az embereket a döbbenet és sajnálat kettősségének, amint megpillantanak egy kopasz fejet. Nemcsak nekem kellemetlen, hanem a kikerekedett szempároknak is. Még kendők, sapkák sem tudnak egy jól sikerült parókát pótolni. Persze, ha az a fazon valóban jó választás.

Szokni kellett ezt a másik testet. Jobb oldalon a gyógyuló, de még varratok nélkül tátongó seb, nyakamon a kopaszodó fej, és az ezeknek keretet adó fogyó test. Ennek látványát fokozatosan el kell fogadni a tükörbe nézőnek. Jelen esetben: nekem.

A hajhullás érdekesen folytatódott. Pár szál haj maradt arcom vonalában, illetve hátul néhány tincs. Már szinte zavart ez a pár kósza szál, így inkább leborotváltam anyukám segítségével. Megkönnyebbültem, de nemcsak a fejemen nem volt semmi, de a fejemben is üresség lett úrrá. Ez az állapot a kétségbeesés állapotát követi, de talán még rosszabb annál. Hisz a kétségbeesésben van mozgatórugó, még menekülünk valamerre ijedtünkben. Az ürességben már nem. Leblokkolunk, már nincs erő, nincs lehetőség menekülni, hisz testünk börtönéből nincs hova.

*

Mennyire megijedünk, ha kiderül, hogy műtéti beavatkozásra van szükség valamely okból. Holott egy műtét miből is áll? Előkészületek, ami kb. pár napot vesz igénybe legfeljebb, aztán maga a műtét, mely pár óra alatt megvan, aztán a kórházi benttartózkodás ideje, mely úgy pár nap. Kontrollvizsgálat, ill. varratszedés/ek. Pár hét lábadozási idő. Súlyosabb esetekben rehabilitáció, mint pl. gyógytorna. Félünk a műtéttől, az altatástól, de ébredés után, a kezdeti klasszikus ébredést követő rosszullét és pár nap gyengeség után örülünk, megkönnyebbülünk, hogy túl vagyunk a nehezén.

Mennyire más ez egy rákos életében! Eleve műtét útján derült ki esetemben a baj. Az első műtét után ébredezve kaptam az arcomba a rossz hírt. Sebembe varrat nem került, a fertőtlenítési procedúra mindvégig kínokkal teli volt. Aztán a kemoterápia, melyhez fogható szenvedés aligha sok van. És a vágyott megkönnyebbülés elmarad. Testünk folyamatos terhelés, gyötrés alatt áll, és mindezt lélekben is megtörve kell állnunk. Hogyan is könnyebbülhetnénk meg, amikor szakértői vélemények nem ígérnek semmit, nem tudnak bíztatni. Összetört testtel és lélekkel hogyan van tovább? Hol a szenvedések vége? Meddig tart? Van értelme egyáltalán? Van esély? Van túlélés? Kérdés kérdés után. Választ kitől kaphatok? A válasz én magam vagyok.

Sodródva az eseményekkel vertem fel táboromat a kilátástalanság sivatagában, ahol nem volt sem élelem, sem belátható téren belül egy fűszál sem, egy kapaszkodó sem. Testem csak feküdt, vagy épp támolyogva lépdelt tovább a forró homokon előre – valahová. Enni- és innivaló nélkül rótta a napokat a hőségben. Hisz mindenem égett – a kemikáliák okozta forróságban. Enni-inni nem tudtam, márcsak a gondolattól is megborzongtam, miután jópárszor próbáltam leküzdeni a hányigert és hányást. Sikertelenül. A folyadékbevitel is harc volt, de egyelőre tudta pótolni a kórházi infúzió a kiürült, és általam pótolni nem sikerült folyadékmennyiséget.

Az életben maradásért folytatott harc közben folyamatosan úton kellett lenni az onkológiára és a sebészetre. Várakozók hosszú sora és várakozással töltött hosszú órák sora, melyen végig kellett küzdeni magamat. A kemótól kisárgult bőrrel, arcomból kimeredt szemekkel, gyomromban állandó hányingerrel, kezemben zacskóval ülve vártam, hogy bejussak az onkológus doktornőmhöz. Testem kiégve, lelkem kiégve. Ültem egy kupacban a széken és vártam a csodát.

Az ember, ha sorsa mérlegének egyik serpenyőjében a melle, a másikban az élete van, akkor tud „mérlegelni”. Örülni kezd a kisebbik bajnak. Tényleg minden viszonylagos. Ez a helyzet már közelebb vitt a túléléshez, de még semmi konkrét ígéretet nem kaptam arra, hogy túlélem, hogy meggyógyulok. Ez volt az átbillenése az addigi kilátástalan helyzetnek. Megerősítette az addig is bennem pislákoló reményt, de bizonyosságot nem adott. Merthogy bizonyosságot vártam, szinte ígéretet, hogy minden a legnagyobb rendben lesz. Ezt azonban szakmailag senkitől nem kaptam meg, senki nem nyilatkozott bíztatóan a kezelésem alatt, senki nem adott reményt. Csak a hozzátartozóim és én magam. Orvosilag az egész történetet áthatotta a bizonytalanság. Az egyetlen biztos mondat a műtétet követő véleményezés volt, miszerint daganatról van szó. Majd a szövettani értékelés rettegett tényének bizonyossága. A feltárás előtt sem tudta senki, hogy mi is a gond, de a feltárást követően meg éppen azt nem tudták, hogy orvosolható-e az. A kezdeti műthetetlenség állapota ezen a ponton lendült át, hisz azáltal, hogy már az első kemoterápia összehúzta a daganatot, úgy mertem gondolni/hinni, hogy jó úton haladunk kezelőorvosommal. A történtek szerint hatott a többszörös adag – testemre-lelkemre egyaránt. Mindkettőt megtépázta, de a bennem élő betolakodót megfékezte. Testileg megfogyva, de lelkileg „újratöltve” léptem ki a vizsgálószoba ajtaján. A folyosói tekinteteket nem tudtam lemosni arcomról. Bennük volt a rémülettel-bámulattal átitatott részvéttel teli együttérzés. Ezek a tekintetek voltak társaim az onkológián. Még hosszú-hosszú ideig.

*

A folyosókon várva ismerős fogyó hold-arcok,  ismerős szagok, és ismerős nővérkék. Orvost csak ritkán lehetett látni. A tömeget csupán pár orvos látta el. Embertelen. Ülőhely sem volt mindig annyi, mint amennyi beteg. Tömeg a laborra várva, tömeg a vizsgálatra, vagy kontrollra várva és tömeg a kezelő helyiségek előtt. Sorszámot kellett húzni mindannyiszor és indulhatott a várakozással tengetett hosszú órák sora. A külcsíny is émelyítő volt. Bármerre tekintettem, a helyzetemmel konfrontálódtam. Így volt ez a következő esedékes terápiára várva is. A pozitív szemléletem már nem volt ugyanaz, mint az első kezeléskor. Vénáim megtépázva, gyomrom megszaggatva a sok hányástól, testsúlyom lecsökkenve, hajam elhagyva. Mégis hittel foglaltam el helyemet – ismét. Mosolyom már megkopott volt, tekintetemből is több félelem, mint harcikedv tükröződött. A későnyári meleg dacára reszkettem és hidegverejtékben ültem görcsösen az amúgy fotelpuhaságú, dönthető kezelőágyon. Szinte csak ez az ülőhely keltette az egész tortúra luxusát, hisz sem a várakozás, sem a közérzet, sem az orvosi-lelki tartalom, mellyel jellemezhető egy ilyen élethelyzet, nem volt irigylésre méltó. Abba a hibába azonban nem estem, hogy egy percig is sajnáltam volna magam. Inkább környezetemet, hogy mindezt a nehéz helyzetet meg kellett élniük velem. Talán jó lenne ilyenkor elvonulni, szinte száműzni magunkat, ahol egyedül vergődnénk. Mint Prométheusz annak idején, akit  Zeusz azzal büntetett, hogy a Kaukázushoz láncoltatta, ahol egy keselyű nap, mint nap kivájta a titán máját, mely éjjel ismét újranőtt. A fájdalom számára folyamatosan jelen volt. Én is így éreztem magam, hozzáláncolva sorsom egyik mérföldkövéhez, melyen szám helyett egy szó állt: RÁK.