Ugrás a tartalomra

 

Legyőzi-e az „Anjouk” az „Egri csillagok”-at?

Eddig a magyar történelmi regények egyik vakfoltja volt a 14. század eleji lovagi kultúra és Károly Róbert uralkodása. Bíró Szabolcs Anjouk című sorozatának első része pótolja ezt a hiányt, és néhány gyengesége ellenére szórakoztatva tanít. Tóth Mihály írása.

Bíró Szabolcs Anjouk (I. Liliom és vér) című történelmi regénye sok szempontból megfelel a műfajjal szemben támasztott elvárásoknak, egyes sajátosságaiban talán túlságosan is. Az Athenaeum Kiadó jóvoltából megjelent mű lényegében egy fejlődés- és egy lovagregény keveréke. A történet kezdetén a főhős, Bátor Attila, Károly Róbert király korábbi első lovagja visszavonultan él középkori mintagazdaságában. Az idillinek tűnő állapot azonban hamar véget ér. Maga a király látogat el a majorságba, hogy Attilát, a magyar irodalomban viszonylag ritkán megjelenített középkori lovagot esküjének megfelelően a hadak fővezérei közé szólítsa. A hadjárat után a keresztényi élet lehetőségétől messzire sodródott lovag átengedi magát annak az apránként ébredő lénynek, amivé apród korától formálták: a középkori Európa legfélelmetesebb harcosává lényegül, aki a küzdelemért él, és a csatateret tekinti otthonának.

A rövid összefoglalóból is látszik, hogy a regény cselekménye nem különösebben cizellált. Mitől hatásos mégis az Anjouk? Tulajdonképpen attól, ami a fenti ismertetőből kimaradt. Bíró Szabolcs láthatóan óriási munkát fektetett abba, hogy a szöveg ne alakuljon át XX. századi csöpögős romantikával átitatott lovagtörténetté, amelyeknek körülbelül annyi köze van a történelmi hitelességhez, mint Indiana Jones kalandjainak a valódi régészethez.

Bátor Attila birtokának bemutatásánál érezhető, hogy az író tisztában van azzal, milyen volt egy majorság a fémeke térhódítása előtt, hogyan festhetett Károly Róbert palotája, milyen rend volt érvényben ott, milyen étkezési szokások jellemezték a különböző társadalmi osztályokat, milyen nehézséget okozott egy magas rangú vendég ellátása – pláne böjti időszakban. Ugyanilyen meggyőző tudásról ad számot a szerző, mikor arról ír, hogy miben különbözik egy szaracén penge és egy átlagos kard, vagy amikor élénk színekkel tárja elénk, miért olyan végtelen ritkák a korszakból származó ép fogazatú koponyaleletek. Bíró Szabolcs élő, lüktető, feszültségekkel és veszélyekkel teli diorámát fest az olvasónak egy egzotikus és nyers korról, melyben éppúgy létezett a gonoszság és az árulás, mint a minden fölött álló hűség és hősiesség.

Az Anjouknak azonban számos gyengesége is van. Ezek között elsőként említhető az alkotó sajátos elképzelése a történelmi széppróza mibenlétéről. Nem túlzás azt állítani, hogy a magyar olvasóközönség jelentős részének első, sokszor egyetlen, de mindenképpen meghatározó történelmiregény-élménye az Egri csillagokhoz kötődik. A hatodik osztályban a mai napig kötelezően átrágandó mű jellemzői akarva-akaratlanul számos ponton visszaköszönnek Bíró Szabolcs művében is.

A Liliom és vér narrációja az előbbiekből adódóan mindenkinek ismerős lehet: az elbeszélő többé-kevésbé mindentudó, a történetmondás pedig ennek megfelelően gyakran egysíkú: „Az öreg mesternek felcsillant a szeme, hogy ilyen bolondot fújt hozzá a jószerencse szele: most végre túladhat a selejtes árun, lesz kire rásóznia az inasa által gyakorlásként készített gyengébb holmit is. [..] Nándornak mindazonáltal igaza volt: a kapitánynak tulajdonképpen bökte a csőrét, hogy megint nem őt emelték feljebb a parancsnoki ranglétrán, hiszen az évek során már jó párszor bizonyította, hogy királyi szerviensként* mennyire jól vezeti az alá beosztott száz talpas vitézt. Pedig atyja sírja fölött, – aki egyszerű várjobbágyból** a király szerviensévé emelkedett, nemességet kapott, s így teremtett könnyebb életet utódainak – megesküdött, hogy naggyá teszi családja nevét. Arról álmodozott, hogy hamar hadnaggyá válhat, aztán várnaggyá esetleg alispánná, sőt, egyenesen megyésispánná!”

Mindezt talán megbocsáthatnánk a szövegnek, hiszen ez a fajta hézagkitöltő eljárás igen nagy hagyományt tudhat maga mögött, ha nem is éppen az elmúlt három évtizedben. A regény más „gárdonyis” jellemzői viszont sokkal zavaróbbak, ilyenek például a bosszantó akkurátussággal elhelyezett lábjegyzetek (ezek helyét a fenti idézetben csillaggal jelöltük). Ezt máig elnézzük az Egri csillagoknak, de igencsak stílusidegen és felesleges egy nyilvánvalóan irodalminak szánt szöveget lábjegyzetezni, hiszen nem tudományos munkáról van szó.

Ez a fajta stiláris bizonytalanság a szöveg egészén felfedezhető: „Apródja felcsatolta rá a fegyverövét, melyen kardja, tőre és rövidnyelű buzogánya függött, közben fegyvernöke a sisakját segítette fel, ő maga pedig a páncélkesztyűjébe erőszakolta bele a sok mocsoktól egészen feketének tűnő ujjait”. Gyakoriak a zakatoló mondatok, a zavaró szófordulatok is: „Rajongott érte: az évek során megvastagodott csípejéért, a szoptatás alatt megereszkedett melleiért, minden apró kis jelért, melyet az idő rajzolt rá”.

A regény bővelkedik a naturalisztikus leírásokban, amelyek néha túlzottan részletezők, leltárszerűek. Talán ennek tudható be, hogy a Liliom és vér a legdrámaiabbnak, legfelkavaróbbnak szánt pontokon sem tudja maradéktalanul kijátszani a leírt szituációkban egyértelműen meglévő élményfaktort. Különösen igaz ez csataleírásaira, „harcközvetítéseire”: „Attila úgy táncoltatta az idegen hátast, mintha mindig is az övé lett volna: jobbra majd balra fordította, és közben magabiztosan osztotta a nagy ívű csapásokat. Az egyik támadónak könnyedén felnyitotta a torkát, a másiknak a hóna alá döfött be olyan mélyen, hogy a fickó azonnal lezuhant a nyeregből. A harmadik könnyű dárdával indult meg Attila ellen, ám a lovag elkapta a fegyver nyelét, egyetlen erős mozdulattal kicsavarta ellenlábasa kezéből, és saját kelevézével döfte előbb arcon, majd nyakon a férfit. […] A liliomos bárd csontot érhetett, Miklós ugyanis már nem tudta kirántani áldozata vállából: ahogy a férfi hanyatt vágódott, inkább elengedte a nyelet. Pajzsa alsó élével sújtott le a hátán fekvő védőre, kis híján lefejezve a fickót, majd tovább is haladt – muszáj volt, hiszen ezrek nyomultak be mögötte a várba, nem volt megállás. Gyorsan a kardja mellett csüngő buzogányért nyúlt, pajzzsal védett egy fejszecsapást, majd ismét meglendítette jobbját, péppé zúzva egy arcot, melyet még soha életében nem látott [...] Miklós előrántotta tőrét, és még mielőtt ellenfele ismét lecsaphatott volna a parasztkéssel, előrevetődött, hogy keresztvasáig döfje a bicellust a szerencsétlen szemébe, aki azon nyomban szörnyethalt. Azt sem rántotta ki onnan, helyette előhúzta pallosát, és azzal vágott rendet a védők sűrűjében.

Az ehhez hasonló jeleneteket olvasva egyformán nehéz beleélni és nem beleélni magunkat az adott csata forgatagába. Ezek kétségtelenül megmozdítanak valamit az olvasóban, de ennek inkább van köze a dinamikusan ábrázolt brutalitásához, mint az író kifinomult hatáskeltő eszköztárához. Ez a naturalista ábrázolásmód új jelenség hazánkban. Bernard Cornwell angolszász históriáihoz hasonlóan itt is megfigyelhetjük, hogy a középkori életérzés bemutatásának szinte kötelező, elvárt velejárója a durvaság irodalmi szintre emelt, igen széles skálán mozgó láttatása. Számos ilyen típusú szöveg éppen itt bizonyul a leggyengébbnek. Alkotóik ugyanis nem rendelkeznek sem kellően széleskörű ismeretekkel, sem pedig autentikus gyakorlati tudással az ilyen leírásokhoz.

A hazai irodalomból mindeddig hiányzott az a külföldön sikerrel alkalmazott írói technika, mely a töprengő és ezért mesterkélt hős helyett egy gondolkodó, de elsősorban cselekvő harcost állít az események középpontjába. Bátor Attila személyében az új típusú harcos-főhős karakter egy egészen jól felépített képviselőjét ismerhetjük meg.

Bíró Szabolcs műve a megjelenített korszak miatt különösen fontos. A történelmi regényeket olvasóknak gyakran az lehet az érzésük, mintha Szent László és Nagy Lajos király között semmi említésre méltó nem történt volna. Tulajdonképpen azt is mondhatjuk, hogy a hazai gótika a magyar irodalom vakfoltja. Pedig ebben a bő két és fél évszázadban számos, az ország és a magyarság szempontjából kiemelkedően fontos eseményre került sor, melyek külön-külön könyvet érdemelnének. Példának okáért ekkorra datálódik Károly Róbert király uralkodása, melyet épp úgy jellemez az állandó háborúskodás a szélrózsa minden irányába, mint a pénzügyi, gazdasági, jogi és társadalmi reformok megvalósítása. Az Anjouk (I. Liliom és vér) ebből a szempontból hiánypótló alkotás.

Bár a szövegnek vannak hibái, az olvasó ezek ellenére szerencsésnek mondhatja magát, hiszen a Liliom és vér írója nem csupán a zöld asztal mellől ismeri a bemutatott korszakot, annak tárgyi és írásos emlékeivel együtt. Bíró Szabolcs hagyományőrzőként, a korszak iránt bevallottan rajongó alkotóként, a Csallóközi Anjou Károly Bandérium Comes Provinciae-jaként olyan tudással rendelkezik, melyről a legtöbb író csupán álmodik, és amivel hitelesség tekintetében legfeljebb egy kortárs szemtanú leírásai vehetnék fel a versenyt. Történelmi regénye kiváló példája az infotainmentnek, vagyis a szórakoztatva tanításnak. Az Anjouk kikapcsolódásra alkalmas olvasmány, amely bár „gárdonyis megoldásai” ellenére sem veszélyezteti az Egri csillagok pozícióját, számos kellemes órányi múltidézést garantál olvasóinak.

Bíró Szabolcs: Anjouk I. – Liliom és vér. Athenaeum, 2015.

 

Tóth Mihály

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.