És mindenütt a pénz
Quentin Matsys (1466–1529) festménye
ÉS MINDENÜTT A PÉNZ
Böszörményi Zoltán versei
ÉS MINDENÜTT A PÉNZ
Vesd le vándorruhád, Vergilius,
öltözz ünneplőbe! Eleget szolgáltad Dantét,
gyere, ülj közénk, kémleljük együtt az égboltot!
Későre jár. A pokol kapuit már bezárták.
Léviták őrzik most a firenzei falak réseit,
az éj se lopakodjon be.
Ülj mellém a fal tövébe, ábrándozzunk:
Arisztotelész óta ment-e előre a világ,
vagy csak a történelem körforgása,
az ismétlés örvénye mindenütt.
Virtuális ablakok nyílnak,
egyik a másikra kacsint.
A hajnal tovaűzi álmok vert hadát.
Új tervek tollászkodnak a fény kőpadjain.
És mindenütt a pénz.
A pénz trónján ölbe tett kézzel,
megvető mosollyal az ajkán virtuális világ ül.
(Vergilius, mondjunk el egy szanszkrit-mantrát.)
Pengeélen táncolunk mindnyájan,
csak ritkán vesszük észre, hogy ez is, az is késő már,
múlik a mulandó körülöttünk,
a levéltárakat is átmásolják időnként
a megrendelő szája íze szerint. (Hiszem,
erről Arisztotelész is tudott.)
Mivel nem hiányzott senkinek, és meghalni sem kellett érte,
nem lett a vers világhatalom,
csak a gondjaikra görnyedők értelmetlen szenvedése.
És mindenütt a pénz.
Lépni sem lehet nélküle.
(Panaszt panaszra vet az elme,
a semmi halma kavarog a képlékeny élet-vegyületben.)
A gravitáció rabjai vagyunk.
Állapotunk így is reményteljes, senki sem dughatja el
többé az univerzum titkait, magunkba ássuk őket.
Tikkadt nyarak borulnak melleinkre,
társadalmi önkényben szaunázunk.
Adjunk hálát a Fennvalónak, velünk is történik valami.
Történik, mert továbbra is következetesek vagyunk:
kő, agyagtábla, csont, selyem, papirusz, papír, képernyő, kő,
agyagtábla, csont, selyem,
sejtnyi sejtelem.
A bűn megbocsátható. A bűnös ne vezekeljen.
Hammurapi: ma is szemet szemért.
Püthagorász, Thalész, Hippokratész, Arkhimédész.
Tiszta ésszel semmit sem mérünk fel. A csillagok
állásából viszont mindent.
Vergilius, ezzel egyet értesz?
Leselkedünk a magunk teremtette istenekre.
Arra az egyre.
Ne hagyjon el bennünket soha.
Ezért áruljuk el ezerszer, százezerszer.
(Rendben, egyezzünk meg: naponta egyszer.)
És mindenütt a pénz.
Tőkeerős kannibálok.
Lármafák és árvahajak díszítik az erkölcs grundját.
Védjük meg a Pál utcai fiúkat!
Még akkor is, ha Nyugaton a vers helyzete változatlan.
(Itthon sem más.)
Árgus tekintettel kövesd a verslábakat. Amíg lesznek lábak,
s nem kótyavetyélik el a megmaradás lehetőségeit,
mint elődeink száz évvel ezelőtt Magyarországot.
Isten, áldd meg a magyart.
...that goverment of the people, by the people, for the people...*
A nyár tűzhelyénél melegszünk.
Nem számít hányszor tesszük még. Fontos,
mások is hozzáférjenek a tűzhöz.
S ha mégsem, mindennapok csataterein
véreznek el a kongruenciák,
atavisztikus álmok tapadnak a rögeszme rácsozatára,
s a megoldásokra nincs megoldás.
Az ismétlés monotóniája, tragikuma,
és az elfelejthető felejthetetlen.
Örömest megmásznánk bizony magasabb
hegyeket is ennél, csak hogy láthassuk ezt az egyet.
Mert látni vágyók gyanánt jöttünk ide mind,
látni akartuk, ami felderíti a borús tekintetet.**
És mindenütt a pénz.
*Abraham Lincoln, 1863. november 19-én, Gettysburgban elhangzott beszédének utolsó sora.
**Friedrich Nietzsche: Így szólott Zarathustra. Fordította Kurdi Imre. Osiris, 2004
ERDŐ, MEZŐ
Külön társadalom az erdő.
Magasztos és fennhéjázó.
Tüntetően emeli az égre fejét.
Onnan figyeli a körülötte lévő világot:
a mezőt. Látványosságával dicsekszik.
Madártávlatból könnyebben magyarázza
mindazt, amit a mezőnek meg kell értenie.
Szabadelvűséget, szabadságot hirdet,
oltalmazója az elesetteknek,
bizalmat és biztonságot nyújt a rászorulóknak.
Mélyen lenézi az izgága, forradalmat
forradalom után szervező,
örökké panaszkodó mezőt.
Nem harcolni, lelkiismeretet és
értelmet hamisítani, eszmét cserélni,
egyszerűen csak élni akar.
Hirdeti: az individuum sokszínűsége erő,
fény és levegő.
Bár új dalokra kíváncsi,
szereti a klasszikusokat, a zene őshonát.
Platónt, Shakespeare-t, Erasmust, Lao-cét,
az orfikus dalokat. Szabó Dezsővel,
Máraival, Spiróval is jó viszonyt ápol,
imádja Nietzschét, Rilkét,
s a romantikusokat mind.
Az erdő nem érti, miért sajnáltatja magát a mező,
ha felszántják, beszórják magokkal,
nyaranta betakarítják testéről a termést,
miért kiáltja bosszúsan fűnek-fának,
hogy kizsákmányolják, elnyomatásban él.
(A történetfilozófia szerint
magában is jól elvan, hagyhatnák pihenni.)
Az erdő úgy véli, ő is épp oly kiszolgáltatott
mint a mező. Nem erősebb a szava,
de fegyelmezettebb, visszafogottabb,
békülékenyebb,
színesebb az élményvilága,
humanista eszméket susognak levelei,
a tudás nedvét szállítják mélyen
beásott gyökerei.
Ez az eunómiája.
Új rend. Új törekvés. Új képzetalkotás.
A világ újraértelmezése, a lehetőségek
felmérése és átgondolása.
Az erdő nem akarja
befolyásolni az igazságot.
Ott és úgy akarja hagyni, ahogy van,
a determináció elvei szerint.
Arra tanít, mindegy, hogy az erdő
vagy a mező felől közelítünk
a valósághoz,
csak önmagunkat ne áruljuk el.
HOLLÓ
Katapultált gondolat surrog.
Roppan a tér.
Valahol lehorgonyoz
a néma rettegés.
Katlanban roncs szavak.
Reccsen az ág,
felszisszen a feledés.
Szomjadba hull a korty,
hallani a csobbanást.
Fényt borzol a szél
a fák felett.
Kötözz meg iszonyat,
torz tested tigris falja fel!
Tiltakozol? Minek.
Elferdül hátgerinced?
A sziklákból is bor szivárog,
eszelősen csapdos a szíved.
Tévedések hínárjába űz.
A mindenség mozaikja olcsó.
Színes talányok padlatára
szédül a megfáradt látvány-orsó.
Szűkölve hátrálsz.
Megtépázott szárnyú holló.
AMIT PHAIDROSZ NEM KÉRDEZETT MEG SZÓKRATÉSZTŐL
Valóság-e az írás,
vagy csak az idő hullámain sikló
emlékezet hajója?
Felmenti-e az írott szó az észt
a feledés terhe alól?
Azért ad mankót a kezébe,
amit idő és tér
nem tudott megmenteni,
magával vigye a halhatatlanságba?
Az örökkévalóság ígéretével kecsegteti-e
azt, aki szóban rögzíti a történéseket
s tollával buzgón rója papírra amit tud,
vagy vélni tud?
Vajon azt írja-e szavaival,
mi tükörképe annak, ami volt
és ami van?
Képes-e feljegyezni a voltnak és a vannak
minden mozzanatát,
terhét és hangulatát,
színét és illatát,
a villanást?
MOTUS ANIMI CONTINUUS*
A hold
fénytől duzzadó mellén
csüng az éj.
A lélek ágai között,
tűnődő,
rakoncátlan fellegek.
Fél órája még esőre állt,
de a szolgálatos szél
elseperte
a gyülekező felhőport,
a füstös selymeket.
Kormos tóvíz az ég.
Vázlatokat készítek
az istenekről,
portréikat berámázom,
elteszem.
Ha néhanapján
rájuk bukkanok,
sorsukkal
sorsomra emlékeztessenek.
*A lélek folytonos mozgása. Cicero
