Jelige: Felix – Visszatérés

Jelige: Felix

Visszatérés

Térdén szürke takaróval üldögélt a tornácon. Átellenben sűrű lombok mögött rejtőzött a tornyos ház, a hajdani kis fenyő most óriásként őrködött mellette, a kerítés meg alacsonyabbnak tűnt. Hányszor kapaszkodott fel rá valaha titkok után leselkedve! Mintha megállt volna az idő, ugyanazok a libák csipkednék a sánc szélén a füvet, s a hosszú drótkerítés mögött ugyanaz a kukoricás lengedezne.  Csak az utca végi ház lilája fakult ki. Húzott egyet az üvegből, s jólesően lehunyta a szemét.

– Te ki vagy?

Egy szöszke kisfiú állt az udvaron, nagy, kíváncsi szemekkel.

– Félix vagyok, hát te ki vagy, kisember?

– Lackó, s már kilenc éves. Itt lakom veled szemben – mutatott a tornyos házra.

– Aha – bólintott a férfi.

– Nincs lábad?

– De, van. Gyere, nézd meg – s levette térdéről a takarót.

– Akkor miért ülsz ebben a kerekesszékben? – kíváncsiskodott tovább a gyerek.

– Majd elmesélem, de most menj, s begurult a szobába.

Fáradtság tört rá, rettentő fáradtság. A falon lógó festményekre pillantott, s lecsukódott a szeme.

A rázuhanó nap ébresztette fel, kiitta az utolsó kortyot az üvegből, átült a tolókocsiba, s legurult a rámpán. A libák már ott fontoskodtak az út szélén, távolabbról félénken nézett rá egy kutya.

Az üzletben csupa ismeretlen arcot látott. Gondosan válogatta a szükséges dolgokat , s a  konyakot. A pénztárnál vidám hangon köszönt rá egy régi ismerőse:

–  Hazajöttél? – szorongatta a kezét.

–  Haza – s valami furcsa érzés futott át rajta.

–  A kerekes széked hozott vissza?

–  Az is, egyéb is – válaszolta kurtán, s már gördült is kifele.

A kis utcában várta a kutya, bizonytalanul tett utána néhány lépést, egy liba rontott neki éles gágogással, de hirtelen megfordult a székével, s a harcias lúd a keréknek ütközött. A férfi keserű arcán mosoly suhant át. A fatornyos ház udvaráról gyerekzsivaj hallatszott.

Letette a szatyrot a házban, csak az üveget vette magához, s kigördült a tornácra. Az égen néhány bárány legelt, kellemes fuvallat lebbentette meg az arcát.

– Szia – csengett egy vékonyka hang.

Észre sem vette, amikor bejött a kisember a kapun.

– Igaz, hogy te híres festő vagy?

– Csak voltam.

– Már nem vagy az? – értetlenkedett Lackó.

– Nem, már nem vagyok, s ivott egyet az üvegből.

– Gyere be a házba – mondta aztán.

– Hű, ezeket te festetted? – nézte elkerekedett szemekkel a gyerek.

– Én, régen.

– Én is szeretek rajzolni.

– No, és mit?

– Elefántot – válaszolta a kisfiú a képeket bámulva. Megtanítasz rajzolni? – kérdezte. 

– Jó, később.

A kisember szeme felragyogott, de kíváncsiskodása nem maradt abba.

– Miért nem tudsz járni?

– Balesetem volt – válaszolta összeszoruló torokkal.

– Már nem is festesz? – folytatta a kérdezősködést.

– Nem, de most menj, és begurult a házba.

Elidőzött régi képein, mindene volt: siker, szépasszony, aztán baleset, bénulás. Felesége kitartó türelemmel ápolgatta, rázogatta fásultságából. Néha már az ecsetet is a kezébe vette. Ám hirtelen meghalt, és magával vitte pislákoló életkedvét is. Fölöslegessé vált, így hát hazajött a régi családi fészekbe. Már semmire se vágyott, csak a konyak hozott kis nyugalmat neki. Kapucsattanás zökkentette ki emlékeiből. A kisember jött.

Az asztalra rajzlapok, ceruzák kerültek.

–  Mit rajzoljunk, elefántot?

–  Elefántot, az jó lesz – felelte csillogó szemekkel.

–  Nohát, lássuk, s lerajzolta az állat körvonalait.

–  Most te következel.

Az asztalnak támaszkodva rajzolt Lackó a nyelvét is kint felejtve nagy igyekezetében. Izzadságcseppek gyöngyöztek a homlokán, de a harmadik rajz egészen jól sikerült. Segített neki, magyarázott, s a kezecske engedett merevségéből. A gyerek boldogan nézegette művét.

– Most menj, holnap ilyenkor gyere – mondta, s hörpintett az üvegből.

Így ment ez nap - nap után.   

Lerajzolták a fehér kutyát is, amely már bemerészkedett az udvarra. Az ember vizet, ételt tett ki neki.   Az többé el se ment, követte új gazdáját mindenhová, és a lelkét melegség töltötte el.

Aztán egyik este kezébe vette az ecsetet, színes temperát, s festeni kezdett. Az utca, a libák s a tornyos ház elevenedett meg a keze nyomán.

Másnap a kisember örömmel nézegette a csodaszép festményt.

– Nekem adod? – kérdezte elragadtatással.

– Neked – s átnyújtotta a festményt.

A gyerek átkarolta a nyakát, kis orrát az arcához érintve hálásan cuppantotta meg, majd elviharzott. Bundás, a kutya, a térdét bökdöste.

– Jól van, na, gyere –vakarta meg a nyakát, és enni adott neki.

Az üveg kiürült, de már nem érdekelte. Új rajzlapot vett elő, s festeni kezdett.