Jelige: Vadász – A Szunnyadó

Jelige: Vadász

A Szunnyadó

A Szunnyadó csupán egy narancsvörös villanás volt az éteri hullámok tengerén. Egy apró pillanat, egy meghatározhatatlan érzés, ami a csillagévek óráinak számlapján nézve nem volt több mint egy karórán a kismutató lépése. Nem jegyezte fel a világirodalom, nem írta sorokba létezését később Seneca sem az ókori Róma gondolkodója. Nem volt előjele érkezésének, bár az is lehet, hogy az egész energia maga ősidők óta itt élt a kék bolygón, csupán a rajta élő, avagy élősködő teremtmények nem figyeltek fel a jelenlétére.

Az idők kezdete elé írható a születése. A Szunnyadó látta a földet benépesítő gigászi sárkányokat, szemtanúja volt pusztulásuknak, majd a csontokból felemelkedő új fajok kialakulásának. Milliónyi évet létezett a nélkül, hogy hasznosnak érezte volna magát. Figyelt. Felismerte a kék óceánok mélyéből kiemelkedő, és partra mászó evolúciós fejődések csúcsragadozóit, látta az eget birtokba vevő óriás madarakat, és a tenger feneketlen mélyén szunnyadó őrült elmék által életre keltett lényeket. Mégsem érezte azt, hogy eljött volna az ő ideje. Az eonokban számolható évek alatt létező tudat, lassan elveszítette érdeklődését a bolygó lakói iránt, és csak a tudatalattijában érzékelte tovább, a kialakuló korszakok váltakozását. A csontot repesztő hideg pusztító hatalmát, majd a titokzatos mélységekből táplálkozó óceán erejét, ami visszavette a testéből kiemelkedő szárazföldtől a jogot, és újra feneketlen bendőjébe temette a világot. Felhők sokasága vándorolt az égen, majd a sárga nap, sugárzó ereje pásztázta végig a föld felszínét. Egy egészen új világra nyitott hajnalt a pirkadat. A bolygó megremegett, és a hullámokból ismét előtörtek a szárazföld szigetei, látványos sebek gyanánt tűntek fel a víztükör felszínén. A hosszan zajló földi mozgások, és az ismét élettel megtelő szárazföldön kialakuló élet kedvezőbb ingereket küldött a Szunnyadónak, aki – ami tárolta ezt az információt, de korainak érezte, hogy figyelmet fordítson rá. Megszámlálhatatlan év telt el közben. A Szunnyadó számára mindez csupán egy lapos pislogás volt az univerzum időskáláján. Nem mozdult. Humanoid lények fejlődtek ki az állatvilág rémségeiből, két lábra álltak, és útnak indultak, hogy tovább vigyék a bolygó íratlan történelmét. A Szunnyadó egy pillanatra elidőzött e teremtmények létének értelmén.  Bár tudta, hogy valami kialakulóban van, ezek a lények nem hiába, és főleg nem véletlenül jelentek meg a planétán, mégsem tett semmit sem. Oly régóta élt hibernált állapotában, hogy nem figyelt fel teljesen erre a számára csupán apró mérföldkőnek számító mozzanatra. Valami más, azonban igen. Ha ekkor odafigyelt volna, talán megakadályozhatta volna azt, ami megtörtént. De a Szunnyadó ekkor tájt is már ős öregnek számított. Létezésének miértje már önmaga számára sem volt világosan értelmezhető. Így hagyta, hogy a figyelmét megmozgató lények összecsapjanak a világot benépesítő vadakkal, majd egymással is, hogy megvédjék jogosnak vélt birtokukat. A humanoidok tovább fejlődtek. Szokásokat alakítottak ki, szabályokat hoztak, és erős egységet alkotva kezdték el meghódítani ismert világukat. Éltek, sokasodtak, és elpusztítottak mindent, ami a létezésüket veszélyeztette. Kíméletlenül mártották kőből faragott lándzsáik hegyét egymás húsába, majd a későbbi korokban tették ugyan ezt kardjaikkal, késeikkel, amiket fejlődéseik szakaszában feltaláltak. Birodalmakat hoztak létre, és a Szunnyadó látta, hogyan vágja ki magát ez a fura népség abból a világból, amit ő ismert. Tán ez idő tájt figyelt fel először álmából, és kezdte felfogni, miért is született épp erre a planétára. Bizonytalanul tapogatott körbe, és elemezni kezdett a közben világbirodalmakat építő emberek sorai közt. Erőszakot érzékelt, birtokvágyat. Riadtan húzta vissza csápjait. Az emberi elmét körbeölelő sötét vadság riasztotta, és számára eddig ismeretlen érzést ébresztett fel benne. A félelmet. De a Szunnyadó nem azért létezett a világ kezdete óta, hogy egy ilyen aprócskának tűnő érzés megbénítsa. Ismét kinyúlt, ezúttal már éberebben vette tudomásul, hogy túl sokáig szunnyadt valótlan valóságában. Nagyobb térben terjesztette ki ébredező tudatát, és virágokat szedő asszonyokra bukkant egy pipacsoktól vöröslő sárga mezőn. Egy másik térben, és időben két ember szerelmének lángja lobban fel egymás iránt, és a Szunnyadó anyagtalan tudatát ostorszerű, pozitív energia-visszacsapás érte. Ekkor mozdult meg először. Az érzés mélysége felébresztette benne azokat a gondolatokat, amiért valójában megszületett. Ekkor már teljes figyelmét fordította a humanoid nép felé. Megérintette azok elméjét, akikben a jóérzés burjánzott el, és megajándékozta őket egy olyan eufórikus érzéssel, amilyent ember még nem érzett életében. A boldogság energiája áramlott szét ezekben az emberekben. A Szunnyadó nevetett volna, ha lett volna mivel. Hite szerint ráébredt arra, amiért létezett, és önteltsége tudatában nem is nagyon érzékelte, hogy a másik oldalon is mozdult valami. Valami, ami vele egy napon született, de másként lett kódolva, mint ő.

Erre a tévedésére az emberi időszámítás hívta fel a figyelmét, és döbbenten tapasztalta, hogy amibe ő szépséget, és harmóniát fecskendezett, azt hamarosan átjárta a fertő, éhínséget, kegyetlenséget, és halált ültetve el mindenütt. A Szunnyadó ekkor az éteri világba is tapogatózni kezdett, és hamarosan rátalált egy másik lényre, ami szintén nem volt más, csupán egy anyagtalan energia, az ő negatív visszacsatolása. Amint csápjai elérték ezt a feketén ömlő, formáját állandóan váltakoztató masszát, éles fullánkok hasítottak szeplőtelen, ártatlan végtagjaiba. A Szunnyadó nem értette a másik ellenségességét. A sötét elementál döbbenetes erőszakkal esett neki, és megpróbálta végérvényesen elpusztítani az évmilliókkal ezelőtt született kollektív tudatot. A Szunnyadó nem hagyta magát. Kezdeti ártalmatlanságát átszőtte valami olyan mélységekből táplálkozó erő, ami képes volt lyukat ütni az őrült vadsággal rá rontó iszonyat tudatán. A csatát nyert, de súlyosan sérült Szunnyadónak emberi években számolva ezer évre volt szüksége, hogy ismét figyelmet tudjon fordítani a földön élőkre. Életében először vinnyogott fel, hangot adva fájdalmának, amiért a földet megfertőzte a közben igen csak aktív negatív oldala. Az erőszak hullámai brutális erővel száguldottak végig a kék bolygó felszínén. Elveszett a természet csodája, eltűntek a sárga mezőkön pipacsot szedő kacagó nők. A föld szelleme haldokolt. A Szunnyadó érzékelte ezt. Kutatni kezdett. Keresett valamit. Valamit, amibe belekapaszkodhat, ami értelmet ad még az életének. Megérintett egy embert, aki gépfegyverrel állt egy haldokló felett. Az ember, amikor megérezte a tudatába hatoló erőt felnézett, fegyvere felemelkedett, és pusztító lövedékeket eresztett ki a semmibe, mintha azzal próbálta volna meg elpusztítani az elméjébe vágó gondolatot - Van még jó – Suttogta valami a fejében, de az embert nem érdekelte. A Szunnyadó ekkor tovább haladt, és rengeteg embert érintett meg. A válasz azonban mindig ugyanaz maradt. Évekkel később visszahúzódva, magában gondolkodva kereste a válaszokat. Emlékei tárházában felrémlett az első humanoid csoport, akikre nem fordított elég figyelmet, és ekkorra már tudta, hogy óriási hibát követett el, mert nem figyelt eléggé arra, amire születésének értelme kötelezte.

- Nincsenek problémák, csak megoldások – Zengett egy hang nem létező fejében, amit talán atyja táplált belé, akire nem is emlékezett.

- A jó öröktől való, akárcsak a rossz. Soha nem tudná értékelni a föld lakója, hogy mit csinál rosszul, ha közben nem ismerné a jó fogalmát. Nem tudna mélyen szeretni, ha nem tudná mi az szívből gyűlölni. Ne a negatív oldalad elpusztításával foglalkozz, mert te magad sem létezhetnél nélküle. Ő sem, nélküled. Keress olyan embereket, akiket a magad oldalára állíthatsz, és mutasd meg a világnak, hogy a sötétség nem veheti át a teljes hatalmat felette. Amíg egyetlen egy ember úgy hajtja álomra a fejét, hogy szeretet van a lelkében, addig a te létezésed dicsőíti.

Hogy emberi számítás szerint mennyi év telt el e mondatok elhangzása közben, azt senki sem tudja. Annyi bizonyos, hogy egy reggel úgy kelt fel a nap keleten, mint megannyi éven át minden alkalommal. A sugarai végigszáguldottak a föld felszínén, és energiájuk azon a napon mélyebben szántott bele a földi élet tudatába. A föld szelleme kéken villant fel ezen a napon, bensőjében szikrák sziporkáztak. Erő ébredezett. Hatalmas erő! A vadonban még fellelhető állatok ereiben a vér száguldani kezdett, félelmetes ragadozó torpant meg, párnás mancsa tétován állapodott meg mozdulatában, és lángoló tekintetéből kihunyt az ölés iránti vágy. A fény úgy söpört végig a világon, hogy csak egy szuper élőlény érezte meg a jelenlétét. A sötét elementál komoly erőfeszítéseket tett a létét veszélyeztető fény útjának blokkolásában, de nem sikerült megfékeznie. A nagy városok beton dzsungelében egy sikátor mélyén nevetés harsan, évek óta tán az első szívből jövő kacaj, egy ember torkából. A meglepett nap tovább bontogatta szárnyait, melegséggel töltötte fel a hideg szíveket, és az embernek hívott földi teremtmények tucatjainak lelkében mozdult meg valami szép. A sötétség ekkor taktikát változtatott. Mentális erejének minden részecskéjét felhasználva robbant bele a Szunnyadó elméjébe, de már ezzel is elkésett. Megállíthatatlan erő született a semmiből. Energia robbant, és ez nem az elérhető világ sztatikus szférájában volt mérhető. Az emberi lélekben robbant, és tette a dolgát, amire tervezték. Az élet lüktetett. Mosolyt hozott, kezet emelt kézbe, és egy születendő gyermek sírása csalt mélységes érzelmet két ember arcára, akik ebben a pillanatban nem egy csecsemőt, hanem magának a világnak az értelmét tartották a kezükben.

A Szunnyadó energiája ezekből a lelkekből táplálkozva szőtte át a kék bolygót, és tudta, hogy mindaddig fog lüktetve sziporkázni, és győzedelmeskedni sötét fivére felett, amíg egyetlen egy ember lelkében felszikrázik a tiszta energia forrása.