Jelige: „SZÉPCIPŐ” – Szépcipő

Jelige: „SZÉPCIPŐ”

Szépcipő

Pont, amikor azt hittem, hogy meg se akar szólalni, kibökte:

- Ne is mondd – kezdi Bálint –totál kész vagyok, és már csak ez a fejfájás hiányzott hozzá.

Előtte egy pohár, tele kólával. Még bele se ivott. Bal kezével könyököl az asztalon. Feje féloldalt a tenyerén pihen, unottan szemlélgeti a mellettünk piros tálcákkal elhaladókat. Felnézek rá, miközben kezeim a maradék sült krumpli felé veszik az irányt. Aztán valahogy kezd megfogalmazódni bennem a délután hátralevő része. Igen, egyre határozottabban.

- Nos - próbálok két falás közt valami normális mondatot kinyögni – ezen már úgyse lehet változtatni. Nem a Te hibád, hidd el. Dobott? Na és? Adott egy lehetőséget, hogy sokkal jobbat találj. Tudod mit? Van egy „szupcsi” ötletem! – áradozok lelkesen.

- „Szupcsi” is és ötlet is? Kösz nem, azt már nem! - ellenkezik, aztán mintha fekvőtámaszhoz készülne, előredőlve az asztal peremének nyomja tenyere élét majd kissé hátralendülve, éles csikorgás közepette tolja el a székét, feláll, aztán csak úgy közli, hogy neki bizony nincs itt tovább maradása.

- Mi van? Pont most? Amikor akciók vannak? Szerinted miért mondtam, hogy van még egy kis papírmunka? – büszkén kihúzom magam, egy kicsit kotorászok a táskámban, majd tenyerem alatt legyezőként terítem szét új szerzeményeim az asztalon.

- Csak nem azt akarod mondani - kéri számon rajtam - hogy kuponokat vagdostál? – itt hatásszünetet tart - elképedve a jól ismert Churchill Victory jelet mutatja felém - 2 órán át?

- Nahát azért nem volt annyi - húzom össze magam, mintha ez valamit segítene - A jó munkához idő kell, nemde? Az ujjaimat kezdem el nézegetni, fájó vízhólyagok púposodnak rajta. Mindegy.

- Jaj, miért történik ez velem?  – drámázik, majd fekete hajába túrva összekócolja azt. - Bár, tudod, ha jobban belegondolok… - kezd vészjóslóan elhalkulni a hangja.

Aha! - tör rám a felismerés - csak nem valamiféle érdeklődést véltem felfedezni a tekintetében? Gyanús ez nekem, de nagyon. Közelít a kuponok felé. Kivesz egyet, összeszűkült szemmel nézegeti. Összpontosít.

-          Tökéletes! - mutatja felém – már úgyis rám férne egy új surranó. Hol van ez a bolt? –tűnődik  –  Ja! Arra!

Annyira ledöbbenek rajta, hogy mire észbe kapok, szinte kezd összemenni, egyre távolabbinak, egyre apróbbnak látom őt. Gyorsan összecuccolok, besöpröm a kuponokat a táskámba, rohanok utána. Aztán hirtelen lelassulnak a léptei. Megáll. Én tovább megyek, egyenesen neki.

- Bocs, hogy nekem jöttél! – morogja sértődötten.

- Uh… izé – kérek bocsánatot, de nem hallja.

A kis cetlit nézi, majd a bolt logóját. Egyezik. Itt vagyunk. Belépünk.

-          Nézd! - megmarkolja a könyökömet, úgy von maga után. –  Egy „szépcipő”

És tényleg. Nyúlok felé, de elhúzza, mielőtt megérinthetném.

-          Na, na, csak óvatosan – aztán már más tereli el a figyelmét. - Ez velem jön, és ez is, nem beszélve erről…- folytatja teljesen átszellemülten.

Oké, úgy látom nem lesz itt probléma. Amint elválunk egymástól és feltűnik előttem a női részleg, hát attól besokkolok. Úr-is-ten! Ennyi jó cipő? És mind egy helyen? Tömbsarkú, fekete telitalpú, lézervágott bokacsizma, sneaker, mokaszin, bakancs, fűzős szandál, espardilles, balerina. Jöhet! Előttem egyre halmozódnak a dobozok, egészen az égig érnek. De most komolyan.

-          Sikerült választani? – kérdezi Bálint– ideje menni.

-          Igen, valóban – mondom csalódottan - mert még szívesen maradnék próbálgatni, de hát az időnk véges. Legközelebb. Talán. – Segítenél a dobozokkal?

-          1, 2, 5...9. Aszta, ilyen sok? – miközben pakolja karjaimba a dobozokat gyanúsan méregetve nézi az egyre növekvő tornyot.

-          Ühüm… elbírom, nyugi. A pénztárig lesz időm eldönteni melyiket szeretném, de jobb ha ott van mindegyik. A biztonság kedvéért.

-          Te tudod - hagyja rám.

Megindulunk előre zsákmányaimmal, beállunk a sorba. Először Ő fizet. Mögötte én roskadozok a cipők alatt, de mintha könnyebb kezdene lenni az egész. Mondom én, hogy nem lesz itt probléma. Mi ez nekem! Felnézek, hogy azért minden rendben-e a magaslatokban. Hát, kár volt. Az egyik csizma közelít felém iszonyú sebességgel, ennyire el akar velem jönni? Aztán követi a többi, bizony nekik sincs itt maradásuk vigyem őket is. Rám borul az egész. Minden tele velük. Tökégő. Gyorsan felkapok kettőt, jó lesz, és fizetek. A pénztáros furcsán néz – Biztos, hogy… – kezdi, de félbeszakítom – Igen tuti biztos – sürgetem tovább, és már ott sem vagyunk a boltban. Úgy érzem gyengülök, hazafelé le kell ülnünk egy padra. Kezd esteledni.

-          Na, hallod, ez jó volt. Máskor is el kéne mennünk együtt vásárolni. Szerinted? –lelkesedik.

Jól hallottam? Vásárolni akar Velem újra? Ezek után, én meg azt hittem lelép, amint csak teheti.

- Még jó, hogy!– vágom rá talán gyorsabban is mint kéne.

            - Most lássuk mit sikerült venned - mutat a kezemben lévő vékony fekete szatyorra.

Előveszem a tartalmát. Magam elé tartom, forgatom. Összenézünk, öt másodperc néma csend. Majd mindketten röhögő görcsöt kapunk, annyira, hogy a könnyem is kicsordul. Rég nevettem ilyen jót.

-          Legalább a leopárdminta egyezik - kezemben egy lapos talpú és párja egy magas sarkú.

-          Hát igen, új divatot teremtesz. Nézd a jó oldalát. Hogy fog örülni az, aki elsőként követheti példádat. – gyengéden megveregeti a vállam, úgy biztat.

-          Hülyéskedsz? Ezek után vissza se merek menni a boltba! – ellenkezek.

-          Te is hallod? – fordul el hirtelen. Mi ez a kellemes zene füleimnek?

Valóban, a közelben egy zenekar énekel a rakparton, egész jó. Összehoztak egy spontán utcabált, csak úgy. Az emberek köréjük gyűlnek.

-          Ideje tesztelni az új tipegőt. Mit szólsz? Felkérhetlek egy táncra? – kérdi búgó hangon.

-          Jaj, ne már. Mégis hogy tudnék ezekben? – teljesen összeomlok.

-          Megoldjuk – kacsint, és egy határozott mozdulattal letöri a topán magas sarkát. - Nézd, most már kényelmes.

-          Ha te mondod, nekem már úgyis mindegy –motyogom magam elé.

-          Nos, akkor jössz vagy sem? – a tömeg felé veszi az irányt.

-          De-de! – a lábamat beleigazítom a cipőkbe, járok benne kicsit. Végül is, annyira nem vészes.

Hirtelen, talán túl nagy lendülettel, lépek párat, és sikerül elbotlanom, de Bálint ott van és támogat. Aztán észre se vettük, végigtáncoltuk az egész éjszakát. Azóta mindig, ha együtt vagyunk, rajtam van a felemás „balerina”. Nem is tudnám máshogy elképzelni.