Jelige: Telihold – Véráztatta telihold

Jelige: Telihold

Véráztatta telihold

Ködös reggelre ébredtek Farkas-völgy lakói. Ismét. Mint az utóbbi időben oly sokszor. Odakint halványan derengett a Hold és a csillagok sziluettje az égen. Előző éjszaka Telihold volt. Ezt a kastély kapujában  terjeszkedő hatalmas vértócsa is bizonyította, ami az éjjeli őrség elvesztésével is együtt járt. Bár sokkal nagyobb óvintézkedéseket tettek minden Telihold éjjelén, sehogy sem tudták megakadályozni, hogy újabb áldozatokat vigyen magával az erdő mélyén leselkedő szörny.

Rosalie hercegnő kócos haját kifésülve, majd fekete ruháját magára öltve tépte fel szobája ajtaját, azzal a szándékkal, hogy kis időre elhagyja a családi birtokot. Feszülten sietett végig a régi vár porlepte folyosóin.  A falakon rég elhunyt uralkodók portréi, páncélzatok és fáklyák sorakoztak, néhol egy-egy bársonnyal bevont szék is állt, amelyen néhány száz éve egykori uralkodók ülhettek.

A hercegnő elviharzott a képek sora előtt, ám az egyik festménynél mégis megtorpant, és szomorúan nézett fel az ott álló kecses, vörös hajú nőre. A lány tisztán emlékezett édesanyja smaragdzöld szemeire, melyekből - apja szerint - csak úgy áradt a szeretet. Miután Anabelle királynő relytéjesen eltűnt Rosalie nyolcadik születésnapján, a lány az apjával, Richarddal, és a bátyjával, Arthurral maradt. Bár sokan úgy tartották, hogy Anabelle meghalt, Rosalie tudta, érezte, hogy édesanyja életben van. Sokszor hangoztatta is ezt, de soha senki nem hitt neki, így egy idő után felhagyott az igaza bizonygatásával, és, ahogy a mai napon is, feltett szándékában állt jó messzire elkerülni a kastély területét, ugyanis eljött az ideje, hogy betöltse a huszadik életévét. Annak ellenére, hogy sokan mondták neki, régen elfelejtették már, mi történt tizenkét évvel ezelőtt, nem hitt nekik. Látta a szemükben, hogy őt okolják a királynő eltűnéséért. Bár fogalma sem volt, miért.

A gondolataiból egy, a háta mögött álló ablak párkányára szálló varjú hangos károgása zökkentette ki. Könnyáztatta szemekkel végigsimított anyja portréjának keretén, majd az udvaron lévő rózsáskert felé vette az irányt. Ezek a virágok voltak Anabelle kedvencei, közülük is a vörös, a fehér és a fekete.

Lassan kezdett eloszlani a köd, de még mindig fagyos volt kint a levegő. Rosalie vonakodva lépte át az idáig is kiterjedt vértócsákat és az el nem hurcolt letépett végtagokat, melyet a megcsonkult családok majd keserédesen eltemethetnek, mondván: „Legalább ennyi megmaradt belőle.”

A kert közepe felé vette az irányt, ahol egy kisebb szökőkút állt, farkasalakokat mintázó szobrocskákkal díszítve. Letépett egy szál vérvörös rózsát a szökőkút mellett álló bokorról, majd mit sem törődve a tenyerébe nyilalló fájdalommal, leheveredett egy útmenti fűzfa tövébe.

Vér serkent ki a kezéből ott, ahol megszúrta magát a rózsa tüskéivel, de nem bánta. A rózsa lévén Anabelle kedvenc virága, Rosalie sokszor hasonlította édesanyját ezekhez a furcsa növényekhez: kívűl szép, de ha kicsit jobban megnézi az ember, láthatja, hogy közel sem olyan kis ártatlan, mint amilyennek tűnik. Sőt... túlságosan is veszélyes.

Rosalie nagyon bánta, hogy inkább az apjára, mintsem az anyjára ütött: akárcsak a királynak, neki is éjfekete, hullámos haja volt, szeme pedig szokatlanul jeges szürke. Az ő tekintete közel sem sugározta azt a nyugodtságot és melegséget, mint édesanyjáé; sokkal inkább tűnt veszedelmesnek és félelmetesnek, még így, tűsarkú cipőben és földig érő ruhában is, vérző ujjal, bármiféle fegyver nélkül. Róla a kegyetlenség, brutalitás és ridegség jutott először az ember eszébe, akárcsak édesapjáról és bátyjáról. Anabelle még a saját családja körében is furcsa jelenség volt...

Szárnyak suhogása ejtette ki Rosaliet kábulatából. Megint az az átkozott holló... Magában morogva nézett körbe, de nem látta a madarat. Feltápászkodott hát, hogy megkeresse azt a szerencsétlen tollfészket, ami mindig megzavarja őt. Szemét résnyire összehúzva nézett ismét körbe a kertben a holló után kutatva, de nem látott semmit.

Halkan káromkodva indult meg az erdő felé abban a reményben, hogy végre talál valamit – vagy valakit...

Furcsa neszre lett figyelmes a háta mögül, mire összerezzent. Nem látta, nem is hallotta, mégis úgy érezte, valaki figyeli őt...

Még sosem volt példa a fenevad nappali támadására, mégis remegő lábakkal fordult meg. Légzése egyenetlen volt, szíve a torkában dobogott. A rózsát is elejtette ijedtében, amint megpillantotta a háta mögött álló hatalmas, vörös farkast. Szeme élénk smaragdzöld, akár édesanyjáé.

Egy pillanatig levegőt sem tudott venni, majd mit sem törődve a következményekkel lassan leereszkedett, a sarkára ült és fél karját az állat felé nyújtotta. A farkas meg sem rezzent, csak nézett egyenesen előre, Rosaliet fürkészve.

A hercegnő kissé közelebb araszolt a vadállathoz, gondolván, ha eddig nem történt semmi, ezután sem fog. Menekülni meg úgy sem lenne értelme: a farkas két ugrásból leteperné és egy harapással ki is végezné. Rosalie számára már minden mindegy volt.

A farkas hirtelen cselekedett: nekiesett Rosalie torkának, mire ő felsikoltott. Már az elején sejtette, hogy ez lesz belőle, mégsem tett ellene semmit.

Talán jobb is így.

Megpróbálhatott volna segítségért kiáltozni, de túl késő volt már.

Érezte, amint a meleg, ragacsos vér végigfolyik a torkán, majd le a mellkasán.

A farkas még pár harapás után elengedte Rosalie torkát, majd kíméletlenül a csuklójába harapva végigvonszolta a poros földön, egyenesen be az erdőbe. Vergődhetett volna, de nem tette. Értelmetlen lett volna. Úgysem volt esélye szabadulni.

Egy hatalmas fenyőfa alatt álltak meg, ahol az állat elengedte a hercegnő vérző kezét és békésen letelepedett mellé. Mintha az előbb nem épp a torkát cibálta volna...

Rosalie bambán a farkasra, majd az ég felé nézett, de nem láthatta, hiszen eltakarta a rengeteg fenyő. Valahol az erdő mélyén lehettek...

Az egyetlen dolog, amit látott, egy holló volt. Az a holló, amely reggel nagy hévvel becsapódott a háta mögött lévő ablakpárkányra, miközben édesanyja portréját nézegette.

A holló jeges, szürke szemekkel bámult le a földön fekvő lányra. Mintha csalódott lenne valami miatt...

Én figyelmeztettelek. De te nem hallgattál rám! – mintha a fejében szólalt volna meg valaki. Mintha... mintha a holló beszélt volna hozzá... a bátyja hangján.

- Arthur? – próbálta nagy nehezn kinyögni, de csak egy értelmetlennek tűnő krákogásra futotta. De a holló mintha mégis megértette volna, a csőrét csattogtatva bólintott egyet.

Mostmár nem segíthetek rajtad. A szörny elkapott.

Rosalie várta a folytatást, de a holló – vagyis inkább Arthur – elrepült, egy utolsó tiszteletkört téve haldokló húga fölött.

Rettegnie kellett volna, mégsem tette. Érezte, hogy lassan itt a vég. Értelmetlen lett volna bepánikolnia az utolsó néhány, szenvedéssel teli percében.

Könnyes szemmel, lustán visszafordult a gyilkosához, de a farkas sehol sem volt. Helyette egy nagyonis emberi szempárral találta szembe magát: az édesanyjával.

Anabelle térdreereszkedve bámult le a lányára.

- Tudtam, hogy még élsz – szűrte Rosalie a fogai között. A szemét is alig bírta nyitva tartani, annyira le volt gyengülve a vérveszteség miatt, mégis összegyűjtötte ereje utolsó kis morzsáit is, csak hogy megkérdezze azt, ami évek óta foglalkoztatta:

- Miért tetted?

Ám ahelyett, hogy Anabelle válaszolt volna, csak nevetett. Hisztérikusan. Mint az olyanok, akiknek kezelésre van szükségük. Komoly kezelésre.

Még mindig szórakozva lánya kérdésén Anabelle felállt, majd egy utolsó, lekicsinylő mosoly kíséretében távozott. Cipőjének koppanása a hatalmas kapu becsapódásáig hallatszott.

- Mostmár minden mindegy...

Suttogta bele a semmibe, majd nézte, ahogy lemegy a nap, és végre körülöleli az éjszaka. Élete utolsó éjszakája...