Jelige: Linori – Alma a fájától

Jelige: Linori

Alma a fájától

Ültem. Emlékszem, határozottan emlékszem, hogy akkor is csak ültem és bámultam ki a fejem zűrös gondolatai közül. A létezés vett körül csupasz valóságával. Próbáltam felidézni az emlékeimet a rideg sáros napokról. Azokról az évekről, amikor a nyár is hűvös volta akár egy kora márciusi reggel. Emlékszem apám gyakran üvöltött, néha sírt. Anyám sírt. Ültünk a bérházban és sírtunk vagy üvöltöttünk.

A fotel kényelmében gubbasztva gondolkodtam, hogy lehetett az, hogy mégis izgalmas és élményekben gazdag gyermekkorom volt. A kezemben éreztem a fotel karfáinak kiszáradt erezetét. Hosszanti irányban futottak a szálak, és legömbölyödtek a végeken. A matrac ismét lecsúszott, vele együtt én is. Rendszerint meg kellett igazítani, hogy egyenes háttal ülhessek benne. Jó volt kicsit lecsúszva belebámulni a szemközti üres, fehér falba.

Gyermekkoromban egy apró faluban éltünk a Vitézi erdő mellett a hajdani somogyi határvidéken. Az 1950-es megyerendezéskor került át a falu Baranya megyéhez. Úgy mesélték a régiek, hogy abban az időben még nagy élet volt a faluban. Saját iskolája volt a helyieknek. Alig harminc év elteltével az iskola épületét felosztották három részre. Az egyik felében orvosi rendelőt és könyvtárat építettek ki közös bejárattal, a másik felében egy bérházat. Ebben a pici bérházban nevelkedtem és az azt körül ölelő végtelen szántóföldeken, amelyeket csupán egy halastó és a Vitézi erdő határolt.  Valamikor 1986 nyarán hatalmas lakodalmat ültek a faluban. Az ifjú párra már nem emlékszem, de az egész Nádasdi család tiszteletét tette. Természetesen csupán azokat beleértve, akik jelenleg szabadlábon tartózkodtak. A mulatságot a könyvtárban és a ház udvarán tartották, ám az esti órákban a násznép kiterjesztette területét egészen a könyvtárral szemközti kocsmáig. Jól ismertem azt a kocsmát, apám ott dolgozott.

Még ugyanazon a nyáron, néhány héttel korábban édesanyám a kocsmába küldött apámért: hívd haza vacsorázni! Vendég már nem volt a kocsmában. Emlékszem apámra: a sötétben támasztotta a pultot, és az izzó cigaretta mögül aprón biccentett fejével, szemöldökét kérdőn felhúzta. - Mit keresel te itt? - a parázs fényében csak a könnyektől csillogó szemeit láttam. - Gyere haza vacsorázni. Anyu mondja. – a szívemben éreztem, hogy fojtogató érzés vesz minket körül, - Vacsorázni? Adok neked vacsorát, gyere. – hátranyúlt maga mögé a legfelső polcra és leemelt egy májkrémes konzervet. Oda sem kellett néznie a polcra, a sötétben is pontosan tudta, hogy hol kotorásszon a kezével. Azt hiszem szeretett engem. Miután tisztára nyaltam a májas bádogot, és apám bereteszelte a kocsmaajtót, a nyakába vett és megindultunk az utca túloldalára, haza. Megnyugodtam, hogy azon a napon már nem lesz veszekedés. Igazán nem tehettem róla, de amikor a konyha ablakához értünk korgott egy hatalmasat a gyomrom. – Most vacsoráztál! – Halkan, de határozottan szólt rám apám. – Utólag visszarévedve a kényelmes fotelből, viselkedését kiváltképp csapongónak találtam. Oly gondoskodó tudott lenni pár pillanat idejére! Azt hiszem a türelme volt kevés.

Pár héttel a májkrémes vacsora után, késő éjszaka kint álltam az udvarunkon. Egész pontosan a falu udvarán, hiszen a ház is a falué volt. Béreltük. Nádasdiék megint összerúgták a port valakivel, bár nem értettem miért, mintha velem ordítottak volna. Megszeppenve álltam és bámultam az öreg Rókára. Amikor már úgy éreztem, hogy a bátorságom végleg elfogyott és azonnal fel fog törni belőlem a gyermeki, vigasztalhatatlan sírás; a kocsma irányából valaki odarohant hozzám és felkapott. A nagynéném volt. Haragja oly nagyra duzzadt, hogy félelmet nem ismerve leteremtette a férfiakat, ne engem bántsanak!

– Ó már megint! – újraigazítottam a fotel matracát. Állandóan lecsúszott, de nagyon szerettem azt a fotelt. –  Apám hol lehetett akkor? – a gondolataim szavakba torkoltak. Biztos dolgozott. Nem tehetett róla, hogy nem tudott megvédeni. Nem tehetett róla.

Kevés nyarat töltöttünk együtt, így csak az 1986-os nyárra tudom behatárolni, amikor viharba keveredtünk úton haza az istálló felől. Az istálló nagyapámé volt, a település határán túl, közel a szomszéd faluhoz, Vásárosbéchez. Egy felnőtt ember lábaival letekerhető negyedóra alatt is, azonban három évesen a négykerekű kerékpáromon úgy éreztem, hogy soha nem érek az út végére. Kértem apámat, hogy várjon meg, de hamar értésemre adta, hogy ő nem fog elázni.

Esett az eső. A gondolataimban szakadatlanul esett. Amint a kopár falat röntgeneztem tekintetemmel felderengett egy telefonhívás, amely már több mint egy évtizeddel később történt, hogy eláztam a kis biciklimet hajtva. Apám rendkívül fontosnak érezte, hogy felhívjon és közölje velem: – Nyald ki anyád valagát! – a középiskola alatt írtam is erről egy négysorost. Papírra vetettem én is, hogy „nincsen apám…”. További évekkel később, amikor már a felsőoktatást is kijártam, hír járta, hogy apám megtagad. Kitagad, sőt ügyvédhez is megy! Menjen. Idéztem. Azon töprengtem a fallal diskurálva, hogy milyen apa leszek én. Üvölteni fogok és szeretni? Elmélkedésemben egy zaj zavart meg. Azt hiszem a feleségem ejthetett le valamit a fürdőszobában. Tovább zaklattak a fejembe férkőzött kérdések. A párom, akivel még egy éve sem voltunk házasok, tud majd engem szeretni? Vajon elég erős leszek ahhoz, hogy kimazsolázzam azt a jót, amit apám próbált nekem adni, abban a néhány évben, amíg együtt éltünk? Igen, csupán néhány évről volt szó, ugyanis a rákövetkező esztendőben a bíróság kimondta a válás tényét. 1987 nyara várt rám sajátos élményével.

Nagyapám házában éltünk. Mondogatták hamarosan beköltözünk Szigetvárra, de én igazán nem értettem. Hova és miért? A világ ott volt nekem: az új otthon, a kocsma és a régi bérház háromszögében. Az utca egyik oldalán található árokból, a másik oldalán található árokba futottam. Oda-vissza naphosszat. A kombájnokon, traktorokon kívül a busz, és nagyapám lovas kocsija zörgött csupán keresztül a falun. A forgalom éppen ideális volt kódorgó szökdécselésemhez, mert hát máshogyan aligha lehetett nevezni futkorászásomat.

Egyik ilyen kóborlásom alkalmával apám állt elém az út szélén. Nekem azt mondták szigetbe van! Soha nem tudnám elfelejteni a nagy barna szemeit, mosolygó tekintetét, amint kedvesen megkérdezte kérek-e dinnyét.  A sok ugrándozástól megéheztem. A falu egyetlen utcájának másik végén volt apám szüleinek présháza. Ők szigetbe laktak, és nekem senki se mondta, hogy van a faluban egy házuk! Az öreg présházban kellemesen hűvös volt, így a dinnye, amellyel apám kínált még jobban esett. Emlékeim szerint sokáig ettem a dinnyét és nagyon lassan. Éreztem, hogy baj lesz. Nem szóltam édesanyámnak, hogy az utca másik végében talál majd meg, apámnál vagyok. Igyekeztem kifogást keresni, éreztem haza kell jutnom:

– Nekem fürödnöm kell, mert este van. Fürdés után aludnom is kell, mert anyu mérges lesz! – apám szétnyitotta a fotelágyat, amilyet addig még életemben nem láttam. Ijesztő volt. Attól féltem összecsuklik majd velem, amíg alszok. Utána pedig a konyhában egy függöny mögött rámutatott a kádra. – Itt le tudsz fürödni, ahhoz nem kell hazamenni – ebben a pillanatban kopogást hallottam a bejárati ajtó felől. Apám felkapott egy kést a konyhaszekrényről és résnyire kinyitotta az ajtót. Még ki sem nyílt már hallottam nagyapám menydörgő hangját. Eljött értem.

Apám nagyon szeretett engem, különben könnyen hazaengedett volna. Negyedévszázaddal később értettem meg, hogy Ő szeretett engem, csupán nem tudta hogyan kell szeretni. Egyre kényelmetlenebb volt már a fotel, de az emlékezés nem engedett felállnom. A papucsomat bámultam, majd vissza a falra. Kellemes érzés volt az ujjaim között érezni egy feltehetően nálam is idősebb fotel karfáját, amely karcos már ugyan, de mégis, még mindig kényelmes. Persze csak ha vesszük a fáradságot, hogy a matracot megigazítsuk benne. Már éppen felálltam volna, amikor végre neszezést hallottam a fürdőszoba felől. Ott állt az ajtóban a kedves. Néhány percre ment ki, és nekem olyan hosszú időnek tűnt, mint negyed évszázad. Mosolygott a kedves. Egyre pirosabb arccal, helyeselve bólogatott és izgatottan közeledett felém. Felálltam a fotelból és megöleltem kettejüket.