Jelige: Demigúz – Életszövet

Jelige: Demigúz

Életszövet

Még egyszer csöngetett. Tudta, hogy türelmesnek kell lennie, az élet lelassult a zárt ajtó mögött. Nem percek, nem is órák, hanem évek és évtizedek bukkannak elő a homályos zugokból, szekrények mélyéről. Dobálják, hányják-vetik hullámaikon a lakásban élőt, aki hol napsütötte élményei taraján sütkérezik, hol  a zavaros mélység iszapjába süpped. Tétova motoszkálást hallott, majd nehézkesen fordult  a kulcs, fémesen zörrent  a tolózár. Az ajtó nyílására megrebbenő szürke  tincsek táncában mosolygó ezer-ráncú  arc kandikált ki bentről.

-Jaj, hát te vagy az, édes kislányom! El is felejtettem…..Mára ígérted, hogy jössz?

-De hát tudod, nagyi, hogy minden másnap jövök, ha meg nem, akkor telefonálok.

-Jól van, no, nem kell már megint megmérgesedni. Gyere, igyál egy finom teát, épp most főztem.

Csoszogás a seszínűre kopott puha textilpapucsban, a vállkendő rojtjainak lebbenése – olyan meghitten ismerős volt ez a látogatónak! Az évszakok az idős hölgy ruházatának változásán lopóztak be az egykedvűen változatlan térbe.  Ősszel előkerült a bélelt lábbeli, az egyenszabású otthonkák egyikére felkerült a kötött pulóver, vállkendő vagy bélelt szvetter. Nyáron a ráncos, petyhüdt karokat felfedő ujjatlan ruhák, a harisnya nélküli visszeres lábszár jelezte, hogy kint jó idő  lehet, hisz a benti hőmérséklet is érzékelhetően magasabb volt. Az átmenetek voltak a legnehezebbek öltözködési szempontból is. Néha együtt szerepelt a vállkendő a nyitott papuccsal  vagy éppen a vastag kötött zokni a rövidujjú felsővel.  Már az unoka sem tudta, hány éve megy ez így, hogy a ruhásszekrény tartalma követi a kinti világ ritmusát. Meg persze az étrend. Nyáron elmaradhatatlan volt a paprika, paradicsom a szokásos vajas kenyér-tejeskávé reggelihez, az ebéd is többnyire zöldség-alapú volt. Télen már jó ideje nem kellett a disznótoros, de több volt a krumpli és a tészta a menüben. Ezt főzte a meny. Aki csak küldte, soha nem maga hozta az ellátmányt.

-Olyan hideg van mindig, én majd megfagyok itt a nagy magányomban. Nem is emlékszem ilyen télre, ami ennyire hosszú lett volna…. De igaz, talán ezerkilencszázötvenkettőben, igen, amikor apád született, na, akkor alig tudtuk elvinni megkeresztelni….

Helyben vagyunk. egy újabb ezer évvel ezelőtti téma, - gondolta az unoka enyhe bosszankodással. Megpróbált kikapcsolni, mert tudta, ez most eltart jó pár percig, amíg a nagyi azt a csúnya, zord és természetesen  valamiért iszonyúan emlékezetes telet ecseteli. Mi legyen a félévi vizsgadarabja? A ruhákból már elege volt. Tervezett miniszoknyát, most a lapváltozat megy, nem is volt olyan egyszerű aszimmetrikusra venni, mert a minta valahogy sehogy sem akart illeszkedni. A kötött cucc ugyan trend újabban, de semmi kedve nem volt ehhez az anyaghoz, olyan ódivatú. Nagyanyja is állandóan kötött vállkendőkben flangál, száz évvel ezelőtt is volt ez már divat. Míg csendben tűnődött, megütötte a fülét nagyika egybefüggő duruzsolásából valami:

-…… és itt volt az a szép szőnyeg is, a bejárati ajtó előtt, az is fogta a hideget valamennyire, de hát anyád nem elvitte azt is, biztos kidobta, nem hiszem, hogy bármit meg tud őrizni az a nő, csak a pazarlás,  a pénzszórás, ahhoz értett mindig. Ugye nem láttad azt a szőnyeget otthon?

-Nagyi, mi lenne, ha szőnék ide neked egy kis belépőt, egy vidám kis előszoba-szőnyeget, jó meleget, hogy eltakarja ezt a csupasz követ? – próbált kitérni a válasz elől az unoka.

- Nem bánom, tudod, szőttem én is valaha, bizony, amikor még  ott laktunk a faluban……

„Úristen, már megint ezek a régi sztorik! Na jó, én lelépek. „-gondolta az unoka és már fordult is volna a folyosó felé, ki a konyhából, kiszabadulni az ezerévvel ezelőtti világ  szövevényes indáiből, amikor hirtelen azt látta, hogy a nagyanyja szemei fennakadnak és furcsán veszi a levegőt.

-Nagyi, már megint a fiatalságod, meg a falu, látod, hogy felidegesítetted magad? Nem szabad folyton arra gondolni, mi történt a múltban, főleg nem a háború idején, tele volt nélkülözéssel, meg minden….

Csak mondta folyamatosan, csak hadart, hogy közben ne kelljen gondolkodnia, mit is csináljon, segítség, hová forduljak, a nagyi rosszul van – vibrált a tudatában pengeélesen a valóság.

-Most már minden jó lesz, ne aggódjál, itt vigyáznak rám – erőltette a mosolyt az ágyon súlytalan  semmiségnek tűnő öregasszony.  Itt döbbent rá, hogy valóban, az ő nagymamája már öreg, nagyon öreg és nem különbözik a szomszédos ágyakon fekvő reszketeg, ráncos ,  testektől. Két nappal ezelőtt hozta be a rohammentő, agyvérzéssel. Még jó, hogy volt annyi lélekjelenléte a nagyi lakásában, hogy azonnal hívta a mentőket. Ki tudja, mi lett volna, ha….. Elhessegette a gondolatot, mert nem bírt arra gondolni, hogy a nagymamája nincs többé. Szerette ezt a 80 éves, jóságos, ritkán panaszkodó, folyton a múltban élő öregasszonyt.

-Nagyi, mesélj csak arról, hogy kerültél ide, a városba a háború után – nézett rá kérőn, remélve, hogy mindkettőjük komor gondolatait elűzi a múltba való jótékony megmártózás.

- Á, régi történetek ezek, nem érdekelnek már senkit, csak az én fejemben vannak állandóan ….. a nagyapád, nagyon szép szeme volt, úgy tudott nézni….! Rám, földönfutóra, akit a faluban semmibe vettek. Nagyon szegények voltunk. Átdobtak minket a határon, mint valami csomagot…. Mit értettem én, hogy mi történik a világban! Újság nem volt arrafelé, a háború után. Jó nagy összevisszaság, az volt. Kapkodtunk, összeszedtük anyámmal a kis motyónkat, fel kellett szállni a vonatra, mert már indult is. Nagy hideg volt, a kötött vállkendőm alatt emlékszem, vacogtam rendesen. Tényleg, kislányom, hát megszövöd azt a szőnyeget a bejárati ajtó elé? Ne legyen már olyan hideg az a kő, ha hazamegyek.

-Persze, nagyi, de most mennem kell, órám lesz, holnap újra bejövök. – Homlokcsók, mosoly, elfelhősödő szemek. Nem túl komolyan gondolt  igéret. Harmadnapra mégis valóra kellett váltani – a nagyi állapota rosszabbra fordult.

- Hogy áll az a szőnyeg, szeretnék már hazamenni, de jaj, agyonfagyok otthon. – Megijesztette az unokát az a görcsös sürgetés, ami az ágyon láthatóan erőtlenül fekvő öregasszonyból áradt.

- Negyvenhat telén… amikor idejöttünk, akkor is ilyen hideg volt, de fiatal voltam, mit törődtem a hideggel! Erős voltam, tudtam, hogy tudok dolgozni, de nem volt munka. Télen, egy faluban! Ugyan! Karácsony előtt volt, emlékszem, mit csináljunk, gondolkodtunk az anyámmal. Sok gyerek volt a faluban, nem szoktak azok ajándékot kapni! Egy piros alma, egy marék dió, meg a Mennyből az angyal az éjféli misén…. Jaj, de jó lett volna akkor nekünk egy szőnyeg! – Ági, az unoka kezdett megijedni. Olyan távol jár a nagyi! Máskor is beszél a múltról, de azért lehetett tudni, hogy  tudja, ma ma van, unoka körülötte,  a megszokott rutin  összetartja a napot. Most kiesett az időből a nagyi, és ez félelmetes volt a 28 éves lány számára. Mintha így ő is szétesett volna.

Másnap behozta a szövőszéket. Egy kis kézi szövőszék volt, összerakta az ágy lábánál, szigorú rendben rajta a felvetőszál, színes fonalak a kosarában. Sötétbarnával kezdte, mint a sár 1946 telén.

-Meséld csak nagyi, tudod, az első Karácsonyt a faluban, amikor átjöttetek.

- Jaj, de rég volt, mégis mintha most lenne…-pihegte sápadtan az öregasszony, és ahogy elkezdett mesélni, az  arca egyre jobban kipirult. – Bizony, Karácsony közeledett, ezt legalább tudtuk, mert még az időt se tartottuk nagyon számon, csak a tél végét vártam, de hát messze volt az még…. Karácsonyra nem ajándékoztuk úgy egymást, mint most. Jaj, ez a pazarlás, ez a pénzszórás! Minek az  a sok kacat! Na de azért kellett nekem egy kis buba, amivel elalszok. Anyám készített nekem egy kis paprikajancsit: fehér és piros selyem volt a teste, nem tudom, honnan vehette azt a szép anyagot? – eltűnődött és vizet kért. Az unoka elővette a következő gombolyag fonalat és beleszőtt egy piros csíkot a szőnyegbe.

- Szép lett az a kis paprikajancsi, bár én jobban szerettem volna, ha igazi baba, szoknyával. Na, de így lett ez jól, mert meglátták a gyerekek az utcán, egyszer kivittem magammal, hogy dicsekedjek, nekem is van valamim. Az egyik, talán a Marika, nem tudom már a neveket, hosszú, barna copfja volt…. igen, Marika volt az, kérdezte, nem tudnánk-e neki is csinálni egyet. Na így kezdtük a paprikajancsi gyártást, anyám aztán engem is befogott, mert nem győzte. Áh, rég volt! – legyintett kimerülten a kezével és szemét behunyva még jobban belesüppedt a kórházi párnába.

Az unoka elővette a következő fonalat. Szürke volt, olyan szürke, mint a nagyanyja haja. Ott maradt éjszakára is, nem akart hazamenni, csak szőtt szüntelen. Tudta már, ez lesz a vizsgadarabja, ez a szőnyeg. Másnap hajnalban fejezte be, fehér lett az utolsó csík. Mint a nagyi arca, amikor hiába hajolt fölé, hogy gyengéden felébressze.