Jelige: „Rőzsetűz” – A karácsony nagyítótükre

Jelige: „Rőzsetűz”

A karácsony nagyítótükre

Mintha valami földöntúli, emberi fülnek hallhatatlan, angyalujj pengette hárfadalra táncolt volna a gyertyaláng.

Milyen különös ez. A karácsony nagyítótükre sokkal varázslatosabbá tesz mindent.

Kata azt figyelte, ahogy édesanyja dúdolva díszítette gyümölcsökkel és cukorkákkal a kicsike fát. Az apró volt, mégis valahogy betöltötte az alacsony mennyezetű kisszobát. Testvérkéje hangosan szuszogva szendergélt a bölcsőben.

Kata újra felemelte a lámpafényéhez a kicsike babát, amit neki varrogatott már jó pár napja. Anyuka megengedte, hogy használja a varráshoz, amit csak talál. Apuka azt mondta, jó lesz az már. Nem kell annak szem meg száj. De Kata tökéleteset akart készíteni a húgának. Egy olyan babát akart, ami mindig mosolyog, és aminek épp oly kék a szeme, mint leendő tulajdonosának. Türelemmel varrogatta hát, majd újrabontotta és újravarrta, ha kellett. Hiába volt már szenteste, mégse érezte úgy, hogy készen van vele. Ám valahogy nem nyugtalanította ez, hiszen olyan békét érzett a szívében, ami körülvette őt, és vezette minden mozdulatát. Tudta, hogy elkészül.

Vajon akkor is ilyen varázslatos lenne a gyertya fénytánca, ha nem lenne karácsony?

Kata csak nézte, nézte, nem mozdult.

…

Mintha valami földöntúli, emberi fülnek hallhatatlan, angyalujj pengette hárfadalra táncolt volna a gyertyaláng.

Milyen különös ez. A karácsony nagyítótükre sokkal szomorúbbá tesz mindent.

Anyuka csendesen, de egész nap sírdogált. Apuka meg sem szólalt reggel óta. Kata pedig hol ki, a hulló hópelyhekre, hol pedig be, a húgáért gyújtott gyertyalángra bámult már órák óta.

Anyuka megkérte, hogy vigye oda neki az asztalról a kancsót. Fél kézzel fogta, és, jajj, elejtette. A gyász némaságába belevisítottak a szétroppanó cserép hangjai. Anyuka zokogó mérgesen szedegette össze a darabokat: miért nem fogta két kézzel?!

Kata nem szólt, csak csendesen szipogva markolta tovább a kezében tartott rongybabát. A babát, aminek épp oly kék volt a szeme, mint húgának.

Vajon akkor is ilyen szomorú lenne a gyertya fénytánca, ha nem lenne karácsony?

Kata csak nézte, nézte, nem mozdult.

…

Mintha valami földöntúli, emberi fülnek hallhatatlan, angyalujj pengette hárfadalra táncolt volna a gyertyaláng.

Milyen különös ez. A karácsony nagyítótükre sokkal derűsebbé tesz mindent.

Kisfia az ajándékával, a kis famozdonnyal játszott a szőnyegen, kislánya a bölcsőben aludt. Férje megelégedve szemlélte őket. Mindene megvolt, ami karácsony estéjén kellett. Kata csak nézte az üveggömbökkel telis tele aggatott fácskát.

És eszébe jutott egy régi karácsony, és egy régi fa gyümölcs- és édességdíszekkel. Ám szíve örült, így az emlék csak épp egy kis könnycsepp formájában buggyant ki a szeme sarkán. Fogta a régi, kopott, de a féltve óvó őrizgetés folytán ép rongybabát, és kislánya mellé tette a bölcsőbe.

Fájt a szíve, de mégis…

Vajon akkor is ilyen derűs lenne a gyertya fénytánca, ha nem lenne karácsony?

Kata csak nézte, nézte, nem mozdult.

…

Mintha valami földöntúli, emberi fülnek hallhatatlan, angyalujj pengette hárfadalra táncolt volna a gyertyaláng.

Milyen különös ez. A karácsony nagyítótükre sokkal keserűbbé tesz mindent.

Azt hitte, eljönnek.

Mondták, igaz, hogy a távolság, meg a szakadó hó, meg ugye már máshogy tervezték, de nyugodjon meg anyuka, a két ünnep között, vagy legkésőbb újévkor… De hát, kisfiam, az ajándékok a kicsiknek… Majd odaadják! Miért kell ekkora ügyet csinálni ebből, a karácsony csak egy nap a sok közül.

Kata nem erőltette tovább. Férje nem is szólt semmit. Mégis tudta, mire gondol, hiszen már tavaly sem jöttek el. De a lánya, a lánya ígérte. Biztosan nem tudta elcserélni a műszakot. Biztosan. Hiszen, ha tehetné, eljönne hozzájuk.

Kettejük karácsonya régen más volt, vidám, kacagtató. Ott voltak egymásnak. Most is így van ez. De hiányzik a család.

Kata kinyitotta a szekrényajtót, kutatott egy darabig, majd meglelve a kis rongybabát, magához ölelte. A kicsi lánynak, unokájának szánta. Bár lehet, nem lenne jó ötlet, hiszen fia, mikor egyszer régen meglátta Katát a babát ölelgetve, kinevette. Miért dajkálja azt az ócskaságot?!

Vajon akkor is ilyen keserű lenne a gyertya fénytánca, ha nem lenne karácsony?

Kata csak nézte, nézte, nem mozdult.

…

Mintha valami földöntúli, emberi fülnek hallhatatlan, angyalujj pengette hárfadalra táncolt volna a gyertyaláng.

Milyen különös ez. A karácsony nagyítótükre sokkal iszonytatóbbá tesz mindent.

Pár perce gyújtotta meg a gyertyát az ablakpárkányon. A férjéért. Az elmúltakért. És talán magáért is.

Maga sem értette, de néha elragadták a valóságból a rémképek. Napok teltek bódulatban, amikor látni vélte az ablakon át az ávósok közeledtét. Vagy amikor egyfolytában zörgette az ajtaját valami fenyegető, hogy aztán kinyitva azt, ne leljen ott semmit.

A szomszédok tudták már, hogy Kata néninél néha elmennek otthonról. Volt, aki szánta, és be-benézett hozzá, hogy szüksége van-e valamire. Kenyeret, ételt hoztak neki, hiszen boltba menni se látták. Nem tudták, van-e valakije. Férje meghalt, mást meg sose látni nála.

Na, és persze volt, aki félt tőle, és tiltotta tőle a gyerekeket. Ne álljanak szóba vele, ha kijön. Nem szabad. Bolond a néni. A múltkor is, képzeljék csak, azt mesélte, hogy várja a fiáékat meg a lányát karácsonyra. Pedig nincs is neki gyereke. Hogy lenne? Sose látták. Nem bolond az, csak magányos. Mondom, hogy bolond. Valamelyik nap is kijött, és egy rongybabát szorongatott, és énekelt neki. Aztán meg ringatta a karjában vagy tízpercig.

Ez éppen egy tiszta pillanat volt.

Tudta már, hogy az elmúlt pár nap hogyan telt, tudta, hogy mit gondolnak a szomszédok felőle. Látta, hogyan néznek rá sokan. Bolondnak tartják. De hát igazuk van. Lehet, a gyerekei is azért nem jönnek már hozzá. Bár a lánya múltkor felhívta. A múltkor.

Bár jönne el! Bár jönnének el.

Sütött egy jó nagy darab kalácsot. Ha mind eljönnek, jusson belőle elég. A férje mindig mondogatta, hogy annyit süt karácsonyra, mintha az egész utcát, az egész várost várná. Hát várja ő. Nem az egész utcát, nem az egész várost. Talán nem is a gyerekeit. Csak valakit. Bárkit.

Kinézett az ablakon, de az utca üres volt.

A szembeház ablakán át látni lehetett a villogó karácsonyi fényeket. Felzokogva összerántotta a függönyt.

A kis gyertyaláng belekapott, és egyből lángba borult az anyag. Sercegve égett a műszálas csipke.

Vajon akkor is ilyen iszonytató lenne ez a fénytánc, ha nem lenne karácsony?

Kata csak nézte. Nézte. Nem mozdult.