Jelige: „Rőzsetűz”

Életfélelem

 

Úgy ült a széken már órák óta, mint akire ráparancsoltak, hogy: idefigyelj, Ildi, nem szabad megmozdulnod sem.

 

Csak akkor állt fel, ha leküldték kávéért, de akkor is szinte szaladva ment végig a kockaköveken, és kettesével vette a lépcsőfokokat az automatáig. Ahogy a nappali fény már nem világította be a folyosókat, és csak néha törte meg a csendet egy orvos, egy nővér lépteinek zaja, sokkal jobban félt. Ami a mellette lévő ajtók mögött történt, ismeretlen volt, új volt, fel sem fogható. Valami olyan, amit nem tud irányítani, aminek a kimenetelét nem tudja befolyásolni.

 

Nem volt templomba járó keresztény, de hívő volt. Hitt valami erőben, valami nagyban, ami irányítja, tereli, rakosgatja az élet világos és sötét sakkbábuit egy ismeretlen játékszabály szerint. Most ehhez az erőhöz próbált szólni, könyörögni, fohászkodni, ígérni. Csak vigyázzon rájuk, amíg vége nem lesz.

 

A félelem nem volt újdonság számára. Árnyékaként követte, így ismerte már jól. Mint egy levakarhatatlan ismerős, aki a semmiből rád köszön az utcán, úgy szegődött Ildi mellé időről időre a rettegés. Kísérte, beszélt hozzá, belemászott az arcába, próbált ugyan nem figyelni rá, de az hadonászva csak mondta a magáét sokáig. Hol ordítva, hol suttogva.

Félt a sötéttől. Félt a magastól. Félt a víztől. A mozgólépcsőtől. A kutyáktól. Attól, hogy míg alszik, bogár mászik a fülébe. Félt a változástól. Attól, hogy változik. Attól, hogy soha nem változik. Félt az elválástól. És félt, félt a félelemtől.

 

De leginkább a haláltól félt.

Olyan régóta már, hogy mondhatni együtt nőttek fel, Ildi és a félelem.

Emlékezett rá, hogy alig néhány évesen ült a nagyszobában a szőnyegen, és keservesen sírt. Honnan döbbent rá kicsi gyerekként a halálra? Nem tudta. De már akkor sem tudta elfogadni, pedig igazán azt se értette, mi az. Ma sem érti.

És akkor bejött a nagybátyja, és megértve a bánatát, elmondta, hogy nyugodjon meg, nem hal meg senki. Ő elhitte akkor, mert jó volt elhinni ezt. Tízéves volt, amikor a nagybátyja meghalt.

 

Aztán követték annyian, hogy végül már akkorára dagadt a félelemárnyék, hogy néha már attól félt, az kilép a fényre, és őt löki a sötétbe maga helyett.

A legváratlanabb pillanatokban bújt elő. Volt, hogy csak a téli hideg félhomály szaga csalogatta ki. De volt, hogy a legszikrázóbb napsütésben is előmerészkedett.

Előhívhatta egy dal, egy illat, ami valakit felidézett a múltból. Vagy akár egy kimondott szó, a múltkor épp a „télázsi”; és volt, hogy mindössze egy lepattogzott zománcú bögre kínálkozott prédául neki.

Ha kellően sok dolga, elfoglaltsága volt, akkor védve volt valamelyest az agya. De ha magára maradt magával, akkor előbb-utóbb ide lyukadt ki.

Ilyenkor néha gyorsan eltűnt a félelem. Ám ha megérezte azt, hogy Ildi kedvezően szomorú, levert, akkor előrefurakodott, és szorította a torkát, a mellkasát. Szorította úgy, mintha a beleiből, idegszálaiból, csontjaiból szőtt volna béklyót köré, hogy aztán, mikor már mozdulni sem bír és levegőt sem kap, masnit kössön belőlük, és azt vicsorogja:

Kedves Ildi, íme, az élet ajándéka.

Íme, a halál.

 

Félt a haláltól. Irracionálisan. Nem tudta feldolgozni a tényt, hogy az életnek vége szakad, kinél hamarabb, kinél később. Egyszerre akarta és nem akarta elképzelni, milyen lesz. Néha szinte elfogadta, hogy aztán mégis fuldokolva ismét rádöbbenjen: ez a pillanat el fog jönni.

Nem fog élni.

Nem fog lenni.

A félelem tetőfokára érve már néha majd elájult, miközben a lelke ki akarta tépni magát a testéből, hogy világgá fusson a gondolat elől.

 

De ez a fájdalom mégis elviselhetőbb volt ahhoz képest, amikor valaki mást kezdett el félteni. Amikor azokért rettegett, akiket szeretett. Mint most is, ott a kórházban ülve.

Ezek voltak azok a pillanatok, amikor már az élettől is félt. Félt attól, ahogy halad előre, és hogy ez a haladás mennyi fájdalmat hozhat, mennyi szerettét veszítheti el egyik pillanatról a másikra.

Ez a fajta félelem még eszelősebb volt.

Kényszeressé tette. Meg kellett néznie kétszer is, hogy elzárta-e a gázt. Volt, hogy az utcáról ment vissza. Volt, hogy nagyon fáradt volt, de nem engedte aludni magát, mert azzal is kevesebbet él. Volt, hogy úgy képzelte, ha rálép a járdalapok közötti csíkokra, baj történik. Volt, hogy mondvacsinált ürüggyel rátelefonált a szüleire, ha mentőszirénát hallott, hogy megbizonyosodjon, nem történt velük semmi. És nem egyszer hajolt éjszaka alvó kutyája fölé, hogy megnézze jár-e az oldala, szuszog-e még.

Tulajdonképpen ezért félt gyereket vállalni is. Tudta, hogy beteg gondolat, de nem akart világra hozni egy életet, aki egyszer majd meghal.

 

Így egyszer elkezdett Ildi félni a szeretettől, a ragaszkodástól is.

Attól, hogy valaki fontos legyen neki. Hogy még több embert engedjen közel. Mert a szeretet gyengévé tesz, a szeretet félelemre ad okot, a szeretet tulajdonképpen öl.

 

Sokat merengett az előtte járó nők életén.

 

Ildi mamája húszévesen, fiatalon asszonnyá lett, majd 45 évesen özveggyé. Egy özvegy, aki még nagymama korában is gyermek maradt belül. Olyan áhítattal tudta a hajába illeszteni a kis oldalfésűket, ahogy kicsi lányok teszik a fülükbe a fülbevalót vagy húzzák fel a tíz számmal nagyobb magassarkú cipőt. Hiába nevelt tyúkot, disznót, viselt otthon nejlonotthonkát kitérgyesedett mackónadrággal, ha alkalomra készült, szép ruhát húzott és a hajára kölnivízből löttyintett egy keveset. A mama arcán ilyenkor nem a ráncokat látta Ildi, hanem kislányos derűt. Erős is volt, szervezete kikezdhetetlen.

Ám idővel meghalt mellőle férje, apja, anyja, bátyja, rokonai sorban. És egy nap meghalt végül a sógornője is. A sógornő, aki az utolsó kapocs volt a régi világ és közte. Az utolsó, akivel úgymond az életét kezdte.

Két hétre rá őt magát is temették.

Hogy mi vitte el? Gyermekei, unokái vele voltak, szerették, de a saját életében egyedül maradt. Az életében, ami 1930-ban elkezdődött, és addig tartott, amíg maradt valaki, aki kísérte az úton szinte az elejétől fogva.

Az utolsó ember is elment, aki az élete javát meghatározta.

És nem élt tovább.

 

Amikor a mama meghalt, vele halt Ildi édesanyjának egy darabja is. Évek teltek el, de a seb, ha vérezni már nem is vérzett, de kemény, száraz hegként forrt rá a szívére.

Úgy élte le az anyja haláláig élete 50 évét, hogy mindig vele lakott, a férjével ott maradt a szülői házban, Ildit és nővérét ott nevelte. Nem múlt el az életében néhány napnál több úgy, hogy ne egy fedél alatt aludtak volna el a mamával.

És ha valaki mellett egy emberöltőt leélsz, főleg, ha ő az édesanyád, akinek húsából és véréből lettél, és bármely vita, bármely gubanc ellenére is szeretve telik el az az idő, hát az összeköt. 

Összeköt a vér, összeköt a szeretet – de összeköt az idő is.

Egy ilyen triplacsomó, ha elszakad, akkor az a kötél olyan erővel csapódik vissza az arcodba, hogy a szemet elvakítja, a szívet megállítja jó darabig.

Talán örökre.

 

Ildi nővére éveket áldozott rá, hogy a magányt elkerülje. De az élet egyre csak „kis Ő”-ket sodort az útjába.

Férjet, családot akart, már-már belebetegedett a keresésbe: előbb a lelke, aztán az eredménytelenség már a testét is mérgezte. Olyan társat keresett, akivel a nagykönyvben megírt módon szemük egymásra villan, dobban egyet a szívük, és már az első pillanatban meglátja benne a kiváló férjet és szerető apát.

Aztán, ahogy igyekezett lemondani erről az álomról, megtalálta.

Nem szemvillanásra, első pillantásra, de örök életre.

Hogy mikor tudta végül végleg szemberöhögni a magányt? Amikor a lánya megszületett.

 

És Ildi ott a kórházban végre megértett valamit, ahogy ült a széken már órák óta, mint akire ráparancsoltak.

Mert ahogy egyre erősebben félt attól, ami a mellette lévő ajtók mögött történt, ami ismeretlen volt, új volt, fel sem fogható, valami olyan, amit nem tud irányítani, aminek a kimenetelét nem tudja befolyásolni – vége lett.

Sírást hallott.

Sírni kezdett.

 

Megértette ekkor, hogy rosszul értelmezte a mama, az édesanyja és a nővére életét.

Azt a tanulságot szűrte le, hogy szeretni fáj. Hogy minél több embert enged közel magához, minél több embert szeret meg, annál több személy elvesztése félemlíti, annál többeket kell mindennap féltenie. Azt hitte, hogy ezt a fájdalmat úgy kerülheti el, ha nem enged senkit közel.

Ám ott azon a hajnalon, amikor az ajtók mögötti sírásra könnyezni kezdett, érteni kezdte az előtte járó női sorsok igazi üzenetét.

Az embert nem a magány öli meg, még csak nem is a szeretett személy hiánya. Ezeket, ha nehezen is, de legyűrjük.

Az embert a szeretet hiánya öli meg.

Nem a szeretett személy elvesztésétől lesz valaki magányos, hanem attól, ha nem éli át, milyen is az: szeretni és szeretve lenni.

 

Hogy ne félt volna tovább? Dehogynem.

Az árnyékában továbbra is ott csücsült a félelem.

De melléköltözött a mersz is.

Abban a pillanatban, amikor az ajtók mögül meghallotta a sírást.

A keresztlánya első hangját.

Amikor az ismeretlenből a világra jött egy új élet, akinek a puszta létezése egyszerre bújt a belsejébe és ölelte körbe, és akit már akkor, abban a pillanatban, ott a szülőszoba ajtajában ülve szeretett. 

 

Érte szembe kell nézni a félelemmel.

Érte szembe tud nézni a félelemmel.

 

Szembe tud nézni a halállal.

Szembe tud nézni az élettel.