Jelige: Írnikék – Fiúk

Jelige: Írnikék

Fiúk

Ha nem történik az a baleset a középiskolai futball kupadöntő mérkőzésén, sosem szövődött volna egy életre szóló barátság a két fiú között. Imre centercsatár volt, Bálint pedig hátvédként játszott az iskola két legjobb csapatában. Elszántan küzdött a két csapat azon a meccsen, és egy óvatlan mozdulattal, vagy szándékoltan – ugyan, ki emlékszik már rá ennyi idő távlatából –, Imre akkorát rúgott Bálint bokájába, hogy a fiú már csak a kórházban tért magához.  A fekvőgipszes időszak alatt Imre, mintegy kiengesztelésként, naponta látogatta Bálintot, és az iskolai hírek mellé olykor süteményt is vitt neki a sarki cukrászdából. A barátság, akár a törött csont, napról napra erősödött, és mire összeforrtak a törvégek, a két fiút is örök időkre összekötötte a gyógyulás folyamata.

Érettségi után besorozták őket, de csodálatos módon ugyanahhoz az alakulathoz kerültek mindketten, így egyre több lett a közös élmény, és a barátság még tovább erősödött. A sorkatonai szolgálat letöltése után egy hét különbséggel tartották meg az esküvőjüket. Nem telt el másfél év, és megszülettek a gyerekeik is, így Imre és Bálint, akár egy nagy család, úgy éltek egymás közelében egy vidéki kisvárosban.

Amikor Imréék kinőtték a kétszobás lakást, vettek egy takaros családi házat a hegyoldalban. A fiúk a kert végében hintát meg csúszdát szereltek fel két diófa árnyékában, a nők pedig bevetették fűvel az udvar közepét. Noha bőven akadt hely a házban, mégis ha engedte az idő, a két család tavasztól őszig vasárnap délutánonként kint piknikezett a füvön. Fedeles piknikkosárban vitte Bálint felesége a szendvicseket, és Imre plédet terített a cseresznyefa alá. Jó zamatú, érett borokat kortyolgattak, és illatos gyümölcsöket eszegettek egészen napnyugtáig. Nem sejtették akkor, hogy néhány évtized múltán már csak a két férfi marad a városban. Bálint asszonyát elragadta egy gyógyíthatatlan kór, Imréét pedig egy másik férfi. A gyerekek külföldön alapítottak családot, ritkán törődtek az otthon maradottakkal. Az a néhány távoli rokon, aki még élt, szétszóródott a világban, vagy az ország távoli tájaira költözött, és csak karácsonykor jelezte egy-egy képeslap, hogy hozzájuk tartoznak, és gondolnak rájuk.

Imre és Bálint a nyolcvanhoz közeledve úgy döntöttek, felszámolják addigi otthonukat, és közösen vesznek egy lakást, így a két barát összeköltözött. Kezdetben  kissé idegenül mozogtak a bútorok között, szokniuk kellett az új lakás terei által megszabott dimenziókat, örömmel vegyes fájdalommal csodálkoztak rá egymás személyes, apró csecsebecséire, amelyek megőriztek egy-egy darabkát a közös múltból. Délutánonként jókat szunyókáltak az öblös fotelekben, aztán sakkoztak, vagy sétáltak a közeli folyó partján, és megvénült csibészséggel néha egy-egy nőt is végigmustráltak, amikor elhaladt előttük.

Bár a barátság mindennél fontosabb volt számukra, mégis gyakran zsörtölődtek egymással; Imre bosszankodott, ha Bálint égve felejtette a villanyt a konyhában, Bálint pedig dühöngött, ha Imre sáros cipővel csoszogott végig a szőnyegen. Csak akkor voltak jókedvűek igazán, ha Julcsi, a takarítónő, péntekente reggel megjelent, és késő délutánig sürgölődött köröttük. Az ablakpucolást különösen szerették. Készségesen tartották a létrát, meg ne szédüljön odafenn, cipelték a vödröt, miközben régi történetekkel szórakoztatták az egészséges vidéki jókedvvel megáldott asszonyt. A bögyös-faros Julcsi nagyokat kacagott, és hol az egyiket, hol pedig a másikat részesítette előnyben, azáltal, hogy drága Bálint vagy édes Imre úrnak szólította, amikor megkérte valamelyiküket, segítsen eltolni a szekrényt, hogy a porcicákat kikergethesse. –  Ragyogjon minden, akár a Salamon töke – mondta olyankor nevetve, s azzal nagyot csapott a ronggyal a porszemcsék közé.

Ezeket a péntekeket várták mindketten. Néha úgy tettek, mintha a tévét néznék elmerülten, miközben a szemük sarkából az asszony fenekét méregették, amint hajlong a porszívóval előre, hátra. A nő tudta ezt, s olyankor huzamosabb ideig rángatta a megveszekedett gépet a szőnyegek között, aztán dohogva négykézlábra állt, úgy igazgatta a rojtokat. A két öreg sokatmondóan összekacsintott.

Egy alkalommal Imre egy rágógumi lapocskát talált az előszobában a földön. Valószínű Julcsi kabátzsebéből pottyant ki. Büszkén mutogatta Bálintnak; íme a bizonyíték, Julcsi őt kedveli jobban, még ha ilyen szerényen is juttatja kifejezésre.  – Aztán mit kezdesz vele – sziszegte Bálint irigyen –, hiszen azt rágni kell, neked meg nincs mivel.  – Majd nyalogatom – felelte pimaszul Imre. – Mmm…, mmm… – nyögdécselte, miközben szagolgatta a lapos, málnaillatú kis csomagot.

Attól a naptól fogva a rágógumi szerves részét képezte a mindennapi bosszantásnak. Ebédkor Imre tüntetően elővette a zsebéből, és a tányérja mellé tette. Bálint mérgesen arrébb pöckölte vagy „véletlenül” éppen lesöpörte a földre, miközben a kenyérmorzsákat takarította el az asztalról.  – Vén jampec… még, hogy a Julcsi… meg az a rágógumi… – morogta a foga között, míg nézte, amint Imre nehézkesen lehajolt, hogy felvegye, és csak azért is maga elé helyezze az asztalra. – Irigy öregember – dünnyögte az kaján vigyorral, majd ebéd után színpadias mozdulattal az ingje zsebébe csúsztatta. – A szívem felett hordom – tette hozzá kéjesen. Este komótosan elővette a zsebből, és a vacsora idején ismét az asztalra helyezte, pöcögtette, forgatta ide-oda míg diskuráltak még egy darabig a már üres tányérok felett. A szeme sarkából leste, amint Bálint követi minden mozdulatát, aztán a nap végén felmarkolta, és bevitte a szobájába. Ott letette az éjjeliszekrényre a pohár víz és a gyógyszeres fiolák mellé. Így ment ez a játék jó ideje, napról napra, estéről estére, mígnem egy reggelen Bálint hiába várta a reggeli kávéhoz és a már elkészített pirítóshoz a barátját, az nem jött ki a szobájából.   – Hé, öregfiú! – kiáltotta az ajtó felé. – Előállt a reggeli! Igaz, nem a Julcsi szolgálja fel, de azért kijöhetnél már végre – göcögte. Minthogy válasz nem érkezett, az ajtóhoz lépett, egy darabig figyelt, hátha meghall valamiféle motoszkálást, de odabent csend volt. Ekkor óvatosan benyitott. Imre nyitott szemmel feküdt az ágyban, szája szegletéből rózsaszínű, habos nyál szivárgott, és alig pihegett. Bálint odalépett mellé, próbálta kitapintani a pulzusát a nyaki verőeren, de alig érezte a lüktetést. Riadtan nézett körül a szobában. Keresett valamiféle nyomot vagy egy apró jelet, mi történhetett, de semmi olyan tárgy vagy eszköz nem volt a közelben, amely arra utalhatott, hogy Imre valamiféle kárt tett volna magában. A gyógyszeres doboz is csaknem tele volt, a pohár vízből éppen csak egy-két korty hiányzott, a bosszantó kis csomag pedig érintetlenül hevert az éjjeliszekrény sarkán. Bálint a rágógumi láttán, különös szorítást érzett a gyomra tájékán, majd hirtelen felkapta, és a markába szorította. Úgy telefonált kétségbe esetten a mentőknek, nem engedve ki ujjai közül a megkaparintott zsákmányt. Még Imre fiát is felhívta Los Angelesben, de ott senki nem vette fel a telefont.

Aztán odahúzott egy széket az ágy mellé, leült, és csak nézte a haldokló barátját, egyedüli társát a megfakult vénségben. Egyszer csak felállt, odalépett Imréhez, kettétörte az összeszáradt, megkeményedett rágógumi lapocskát, és a valamivel nagyobb darabot az öregember pizsamája zsebébe tette, még meg is igazgatta rajta a félrecsúszott felsőrészt. De Imre akkor már nem lélegzett. Aztán Bálint visszaült a székre, és sírt egy kicsit.

A mentők nyitva találták a bejárati ajtót.  – Van itt valaki? – kérdezte jó hangosan a mentőorvos, amikor beléptek a lakásba, de senki nem felelt. Orrukat megcsapta a kávé illat. Bekukkantottak a konyhába, de az üres volt. Tétován haladtak a szobák irányába. Amikor eljutottak Imre szobájához, akkor pillantották meg a széken ülve bóbiskoló Bálintot. Kezében egy kettétört rágógumit szorongatott. Amíg az orvos vizsgálta Imrét, a másik fél darab kicsúszott a pizsamakabát zsebéből, és a földre esett. Az orvos rálépett.

 – Rokona az elhunyt? – kérdezte a mentőtiszt Bálinttól, miközben cipője orrával arrébb rúgta a széttaposott rágógumi lapkát.  – Nem – felelte az öregember, míg nézte az utolsó közös emlékük apró darabkáit. –  A barátom volt – tette hozzá. – Az egyetlen.