Jelige: Latorca – A festményjelentésíró
Jelige: Latorca
A festményjelentésíró
Az volt a feladata, a nap mint nap végzendő munkája, hogy tömör összefoglalásokat – jelentéseket – írjon készülőben lévő festményképekről.
A laborba érve bekapta könnyű reggelijét, felhajtott egy csésze teát, a kannából a maradékot termoszba töltötte, s nekiült az aznapi képnek. Amíg várta, hogy szeme előtt megelevenedjen a világ, áttanulmányozta a műhelypadra állított festményt, s közben teáját szopogatta a termosz fedeléből. Majd gyorsan bele is vágott. Jól megválasztott kifejezésekkel ecsetelte a tájkép látványának egészét, majd aprólékosan vette sorra a részleteket: a háttérben sötétlő hegyeket, az erdőségek zöldjét, alant a város temérdek házát, tornyát, hidacskáját. Különös gondot fordított az égbolton lángoló vörösre, a bíborra és lilára. Ezután a személyek leírása következett: városi polgárok időztek a városfal alatti parkban, a csoport tatjai egymás felé fordultak, a dámák pompás öltözékben csevegtek, az urak gálánsan gesztikuláltak. Labdát kergető fiúk iramodtak a réten, melyen már tavasz-illatú virágok bontották szirmukat, odébb egy gyermek hevert a gyepen, fölé kislányok hajoltak, arcukon döbbenet. A kép sarkában egy szemlélődő volt látható, M., a jelentésíró pályatársa.
Dél tájban a jelentésíró elmajszolt néhány szendvicset, a teakonyhában egy újabb ibrik teát készített magának, és a délutánt már csak az írás tisztázására fordította. Alkalmasabb jelzőkön törte a fejét, átgondolta, hogy az össz-kompozíciót jól ragadta-e meg, végigvette a részletek leírását, ezek közül néhányat elhagyott, másokat tovább finomított. Ezzel a csiszolgatással, szöszöléssel telt a délután, s a munkaidő végére elégedetten állapította meg: minden tökéletes. Az átfogó képekhez jól illeszkednek a részletek, a táj- és városkép leírások aránya megfelel a szereplők és a történések ismertetésének. Tökéletesen képezte le a megfestett életképet.
Akadtak perszeg gondok is. A gyerekek, például, állandóan izegtek-mozogtak. A földön heverő kisfiú néha felült, keserves óbégatásban tört ki, és az édesanyjához szaladt. S míg a felnőttek figyelme feléjük irányult, némely úr, karján egy dámával, eltűnt a fák és a házak sűrűjében; ilyenkor a táj fölött huncutkodó napsugár már-már romantikus dalra fakadt. Végül azonban mindig helyreállt a rend.
Így múltak egymásra napok és évek, szerelmek jöttek és mentek, a jelentésíró egyszerre megházasodott, apává, nagyapává, majd özveggyé lett, és minden egyes reggel meglepődött, hogy ugyanazt az életképet kapja feladatul, amit legutóbb, és amelyen csak némely apró részlet változott. Évekkel ezelőtt még rendszeresen felhívta az igazgatót, és reklamált: Miért festették át azt a vásznat, ami már tegnap is tökéletes volt, de legalábbis olyan, amilyen? Magyarázatként mindig azt a választ kapta, hogy a festő épp az ő tudósítása révén eszmélt rá képe gyengéire, ezért pingálta újra. De ha a jelentésíró késznek gondolja a képet, akkor leviszik a raktárba a befejezett művek közé, és ezzel a katalogizálás folyamata lezárul.
A jelentésíró tehát minden alkalommal kénytelen volt munkáját elölről kezdeni, mivel az apróbb változások is teljesen átformálták a látvány egészét. Ha csak az ég színe alakult át rőtről és liláról a halványkék árnyalataira, bárányfelhő fodrocskákkal, attól a kép hangulata teljesen megváltozott, s a jelentést újra kellett szerkeszteni. Később a tájat rendezte át a festő. Egyszer a hegyek helyére tavacskával övezett vár került, majd a várat már várszínházzá alakították, a kaputorony előtt óriásposzter terpeszkedett (ami a képen persze csak néhány centiméterre esett a várfaltól), a poszteren az előadás legszebb jelenete volt megfestve: a lovag átöleli a királykisasszonyt, így védelmezvén a tüzet fújó sárkánytól. Majd a falak már várrommá morzsolódtak, aztán a várrom és a park helyére gyártelep került; ekkor a napernyős hölgyek és szalmakalapos daliák által kedvelt sétautakat autópályák, teherautók és jelzőlámpák váltották fel. Egy-egy változás legfeljebb a festmény egy töredékét érintette, mégis teljesen új jelentést kívánt. Később a festő ugyan visszatért a parkhoz és a várfalakhoz, a kanyargó folyó helyén azonban vasúti sínek kígyóztak hosszú szerelvényekkel. A jelentésíró minden alkalommal kezdhette az egész fogalmazványt az elején. Volt úgy, hogy minden változatlan maradt, még az alakok is, csak a helyzetük rendeződött át. A pattogó labda egy híd korlátján esett át, az embercsoport a városháza terén fordult egymás felé (tanácstalanul, nem tudva merre induljon), a döbbent arcú kislányok egy iskola (kórház) udvarán hajoltak társuk fölé, s a leírást újra kellett kezdeni.
A jelentésíró évtizedek óta minden reggel megjelent a műhelyben. Egyre öregesebben morgolódott, hogy hitelesség ide vagy oda, már nagyon unja ezt a képet, de aztán teáját kortyolgatva újra nekiállt a leírásnak. Időnként kínzó fejfájás gyötörte, amelynek orvoslására több ellenszert kipróbált. A teába töltött rum segített is, de mivel a következő napon fejfájása még hasogatóbbá vált, idővel pirulákra és újmódi szerekre kapott rá.
Utoljára is megmakacsolta magát és fellázadt. Oly sok életképet másolt már, hogy végre önállót szeretett volna alkotni. Annyira belelendült megújult munkájába, hogy a déli szendvicséről és teájáról is megfeledkezett. A képzeletében megjelenő tájat írta le, a legszebb jelzőkkel és hasonlatokkal. Jól megválasztott kifejezésekkel festette le a tájkép látványának egészét, majd aprólékosan ecsetelte a részleteket: a háttérben sötétlő hegyeket, az erdőségek zöldjét, alant a város temérdek házát, tornyát, hidacskáját, némi kitérőt téve itt-ott az égbolton lángoló vörösre, bíborra és lilára. Eztán az alakok leírása következett: a csoportok egymás felé forduló tagjai, a dámák pompázatos öltözéke, az urak galantériája, a labdát kergető fiúk lendülete, s a földön heverő gyermek fölé hajló kislányok, arcukon döbbenet.
Ekkor azonban már nagyon öreg és beteg volt, s másnap nem tudott visszatérni, hogy a végső simításokat elvégezze, harmadnapra meghalt.
Nekrológjában a már említett pályatársnak (az összkép sarkából) őszinte sajnálatát kellett volna kifejeznie amiatt, hogy a jelentésíró csak halála előtt néhány nappal kezdte el főművét, így az befejezetlen maradt. Kiváltképpen, hogy a búcsúztató során az igazgató elmondta, az életkép jelentését ezentúl M. kolléga folytatja. M. azonban beintett, hogy „A fenébe az ilyen életúttal!” és már mászott volna vissza a festmény sarkába. De a képen, a legnagyobb megdöbbenésére, már csak a lángoló égbolt alatt búcsúzkodó, a szélrózsa minden irányába szétszóródó alakokat látott. Szerepük végeztével a dámák a gavallérok oldalán távoli hidacskákon mentek által, a kislányok a nevelőnők vezetésével már visszatértek a kollégiumba, s a fájós lábú kisfiú anyukája karjába kapaszkodva ugrándozott otthona felé.
