Jelige: Csillagszem – Fájdalmas kötelék

Jelige: Csillagszem

Fájdalmas kötelék

   Ahogy felveszem a ruhámat egy fénykép hullik ki belőle a lábam elé. Felemelem, és bár sírni szeretnék, de nem tudok, mert elsírtam már az összeset. Emlékszem, akkor is sírva rohantam az erdőbe, Hozzád. Engem ígértek oda másnak és Te mégis előbb tudtál róla, mint saját magam. Egyetlen könnycseppet sem ejtettél, míg az enyémek záporesőként hullottak. El akartam menekülni, Veled. Elhagyni ezt a vidéket és elmenni bárhova, amíg ott együtt lehetünk. De Te felemelted állam és mosolyogva csókot leheltél remegő ajkaimra, majd csak annyit mondtál:

   - Ne légy bolond.

   Elmondtad, nem egyedül engem köt apám ígérete máshoz, hanem téged is. Elvisznek minket egymástól messze, nagyon messze, annyira, hogy talán nem is látjuk soha többé egymást. Úgy nyalogattuk egymás sebeit, mintha azok halálunkat okoznák. Pedig nem volt semmi bajunk, csak a szívünk vérzett, menthetetlenül. Karomon fogtál és vezettél be az erdő belsejébe, vagy talán egészen a másik oldaláig. Nem is figyeltem milyen messze megyünk, elvesztem szemed kékjében, hangod csengésében. Talán túlságosan is, mert megbotlottam és majdnem elestem Téged is magammal rántva. Én zavaromban egészen elvörösödtem, Te viszont csak nevettél, majd abbahagytad és nem törődve ellenkezésemmel karjaid közé zártál, s úgy vittél tovább. Mikor megérkeztünk ámulatomtól szólni se tudtam, de szívem nagyot dobbant. A kastély gyönyörű, a villa  csodálatos, de e ház szépsége számomra fel nem fogható, hisz ez csak a miénk volt. A mi közös kis titkunk. Nézve a tájat felidéződtek bennem a régi emlékek, s mintha csak fejemben olvastál volna az én gondolataimat mondtad ki.

   - Emlékszel? Itt mondtuk egymásnak először, hogy szeretlek, nyáron, a virágzó cseresznyefa alatt. Itt vesztünk össze először egy buta félreértés miatt. Ide menekültünk, amikor pokolra kívántuk az egész világot és itt szeretnék neked búcsút mondani örökre. Mond csak, utolsó szabad perceidet nem adnád énnekem?

   Akkor döbbentem rá arra, amit már addig is tudtam, de nem akartam bevallani. Te egy kegyetlen ember vagy. Hogy miért? Mert elválsz tőlem, tán örökre, de mégsem engedsz szabadon. A felejtés boldogságát mind egy cseppig elveszed tőlem. Mégis, kettőnk közül nekem van valami nagyobb baj a fejemmel, mert még így is boldog vagyok.

   - Kérlek, ne nézz rám ilyen kételkedő tekintettel. Mindent megadok neked, s az időt szívemmel együtt már réges-rég megkaptad. Maradjunk hát itt, egymás mellett, míg az élet el nem választ minket.

   Felkaptál és megpörgettél. Kalapom leesett fejemről és meg sem állt a földig, sálamat a szél kapta ki nyakamból és szállt egyre magasabbra és magasabbra, mégsem érdekelt most egyike. Nem volt már időm azokhoz hasonló semmiségekkel foglalkozni, mikor abból a számomra legkedvesebb személynek sem tudtam eleget adni. Óvatosan letettél, hogy szemembe nézve csókot lehelj kézfejemre. Szemedben oly boldogság tükröződött amilyet régóta nem láttam benne.

   - Most még vissza kell mennünk. Nekem el kell rendeznem még pár apróságot édesapámmal, neked pedig össze kell csomagolnod. Amint mindent elintéztem elmegyek érted és már indulhatunk is. Csak egy kis türelemmel bírj még és újra együtt lehetünk, még ha csak egy rövid időre is.

   Ezt követően már nem szóltunk egymáshoz, csak mentünk-mentünk előre, míg vissza nem értünk az erdő széléhez, ahonnan elindultunk. A lovas hintó már ott várt minket. Jó öreg Brehmcy - aki kocsisunk volt- szomorú tekintettel nézett ránk. Talán ő volt az egyedüli aki tudott rólunk, s mindenben segített nekünk. Nem egyszer tagadott már le édesanyámnál ha kerestetett, pedig jól tudta, hol vagyok. Veled. Otthon az idő, mint villámcsapás az égen, olyan gyorsan szaladt. Másnap reggel - ígéretedhez híven- már a kapu aljában álltál, pontosabban ültél a fogat mögött. Szolgálóim bepakolták bőröndjeimet, én pedig előre ültem melléd. A lovak nyerítése és patáiknak dobogása, a kocsi zörgése, a körülöttünk szálló madarak csicsergése furcsa szabadságérzetet keltett bennem. Vagy talán benned is, csak elrejted arcod kedves mosolya mögé? Bár megosztanál néhány gondolatodat velem, mely nem csak fejedben, hanem szívedben is kering, de szeretlek, ezért nem kívánok lehetetlent. Tudom, hogy számodra csak egy törékeny lány vagyok, mint testben, mint lélekben is ez így is maradhat, ha ezáltal közelebb érezhetlek magamhoz.

   Amint megérkeztünk leugrottál a kocsiról és kezedet nyújtva engem is lesegítettél. Felvitted bőröndjeimet az emeletre, majd lerakva az ágyra magadhoz húztál és úgy suttogtál fülembe:

   - Nekem még le kell mennem elrendezni a kocsit, te addig frissítsd fel magad és öltözz át valami kényelmesbe, amiben jobban tudsz mozogni - utalt a buggyos és fodros ruhámra. Örömmel cseréltem le, hisz jómagam is ki nem állhattam, de édesanyám másfajta szoknyát látni sem akart rajtam. Elővettem a hosszúszárú csizmámat az egyszerű, oldalt felvágott szoknyámmal egyetemben, hajamat pedig végre kiengedhettem a konty szorításából. Pár pillanat múlva visszamentem az udvarra. Te és a kocsi eltűntél, csak a lovak álltak felnyergelve és a kerítéshez kötve. Eloldottam őket egyik kantárját a bal, másikét pedig a jobb kezembe fogva keresésedre indultam. Az istállóban voltál és a hintóból szálltál ki éppen. Megcsókoltál majd felsegítettél az egyik hátára, majd követted példámat és kilovagoltunk az erdőbe. A széllel szemben vágtázva - úgy, hogy tudom Te mellettem vagy- rég éreztem ilyen boldognak magam. A patakhoz érve lepihentünk. Egy kicsit el is aludtam öledben heverészve és csak akkor ébredtem fel, mikor már a Nap jócskán lemenőben volt. Talán láttad rajtam, hogy fáradt vagyok, mert nem engedted, hogy egyedül lovagoljak, hanem magad elé ültettél fel. Visszaérve lefürödtem és befeküdtem az ágyba, de csak addig bírtam ébren maradni, míg meg nem éreztem tested melegét és kezed simogatását hajamon. Reggel kis bűntudatot éreztem, ezért óvatosan kimászva mellőled - hogy fel ne ébresszelek - lementem a konyhába és nekiálltam reggelit készíteni neked. Ezt még egy szolgálótól tanultam, mikor szüleim egy ideig nem tartózkodtak otthon. Ágyba vittem Neked, Te pedig csak döbbent szemekkel néztél hol rám, hol pedig a tálcára. Miután elfogyasztottuk, megint elmentünk lovagolni a szokásos ösvényen, de egyszer csak az ellenkező irányba rántottad a kantárt, egyenesen a szomszéd falu felé. A piachoz érve egy kis erszényt nyomtál kezembe és meghagytad, hogy vegyek rajta gyümölcsöket, amíg elmész valahova.

   - Tíz perc és visszajövök - azzal elügettél, ki tudja hová.

   Mire visszaértem Te már ott vártál engem, kezedben egy csokor vörös rózsával. A boldogságtól - mely szétáradt bennem- nyakadba vetettem magam és csókot leheltem ajkaidra. Abban a pillanatban nem is tudtam eldönteni ki szereti jobban a másikat. Egy kis fogadóba térve megebédeltünk majd hazaindultunk. Otthon a kanapén fekve elszundítottam, míg az állatokat bevitted az istállóba. Lehet, nem volt semmiféle hátsó szándékod, mégis gyengéd érintéseid a vágy tüzét gyújtották meg bennem, én pedig hagytam, had lobogjon kedve szerint.

   Másnap este egyikünk sem igazán akarta elhagyni a meleg odúnkat, mégis megembereltük magunkat. Sétálni mentünk, be, egészen az erdő mélyébe. Nem messze tőlünk egy málnabokrot pillantottunk meg. Cinkos pillantást váltottunk egymással, majd engedtünk a csábításnak. A távolság egyre csak nőtt közöttünk, de,  hogy miként kerülünk oly messze egymástól, nem is tudom. Mire feleszméltem, már nem láttalak. Kétségbeesetten indultam keresésedre, de a mögülem való morgás hangjára lábaim megbénultak. Mikor megfordultam egy nagy vörös rókával találtam szemben magam. Egyet léptem hátra, az mintha csak megérezte volna mit akarok tenni nekem rontott. Ijedtemben becsuktam szemem és csak sikítani tudtam, a következő pillanatban, pedig egy ismerős puskadördülés. Te áltál mögöttem fegyverrel a kezedben melyet apádtól kaptál. Lábaim összerogytak, de Te elkaptál és karjaidban vittél vissza egészen a házig. Leraktál az ágyra, mellém dőltél és egy csomó történetet meséltél nekem azokról a messzi helyekről ahol jártál. Így aludtam el.

   A hét többi napját is hasonló módon töltöttük el, mint az első kettőt. Megtanítottad, hogy kell halászni, felmásztál a fára és leráztad a gyümölcsöket, én pedig a földről kapdostam össze őket. Életem legszebb napjai voltak azok, de nem örökké tartóak. Hisz csak a mi kedvünkért nem  fog megállni az idő még egy pillanatra sem. Hétfőn kora reggel két kocsi érkezett meg a házhoz, értünk jöttek. A szolgák felrakták egyik hintóra az én, másikra pedig a te bőröndjeidet. Te csak mosolyogtál rám, míg én előtörő könnyeimet nyeldestem.

   - Ne sírj, az nem segít semmit. Erősnek kell maradnod vagy ez a kegyetlen világ darabjaidra tör mielőtt még észrevennéd. Ezek legyenek az utolsó könnyeid és bár nem lehetek veled, de sohasem foglak magadra hagyni. Lélekben mindig melletted leszek, hisz  minket erősebb kötelék köt össze a házasságnál.

   Bólintottam, majd utoljára megcsókoltuk egymást. Beszálltunk és szembe néztünk egymással. Csak pár lépés választott el minket egymástól, mégis tudtuk, hogy ezeket a lépéseket lehetetlen megtennünk egymás felé.

   - Ég veled. Talán a következő életünkben kegyes lesz hozzánk a sors és más körülmények között találkozunk. - majd becsuktad az ajtót és eltűntél mellőlem, örökre. Az ajtó nálam is zárult, de ezt én már régen nem érzékeltem. Gondolataim csak Te és szavaid körül jártak, majd könny csordult le arcomon és egy sóhaj remegve hagyta el számat:

-        Ég veled!