Jelige: Csillagszem

Eltűntek velem együtt

   Először a szalmakalapja tűnt el az én drága anyámnak. Az a szép kalap amelyet mindig viselt, ha sütött a nap, ha fújt a szél.

   Nem egyszer futottam utána, s ő sem egyszer emelt fel engem gyermekkoromban, hogy visszarakjam fejére az ő kincsét, ami annyira illett rá és mindig más-más szalag fogta körbe az oldalát. Valahányszor megkérdeztem, hogy miért olyan fontos számára arca mindig borús lett, s mintha még fejfedőjének melengető, kedves arany színe is elsötétült volna.

- Apádtól kaptam, engesztelésül.

 Mindig ezt mondta, de, hogy mit vétett az én jó apám sohasem árulta el. Minél többet kérdezgettem erről, az ő szeretett ajándéka mindig csak sötétebbnek látszott az én szememben. Néha már azt sem tudtam volna megmondani régen milyen színű volt. Akkoriban az iskolánkban mindenki olyant viselt, csak én nem. A mi családunk túl szegény volt ahhoz, hogy ilyet megengedhessen magának. Egyik nap édesanyám a gyenge egészsége miatt ágynak esett és védtelenül hagyta a kalapot. Talán csak az adandó alkalom vagy az irigység miatt, de elvettem a szekrény mélyéről a hőn áhított tárgyat, s kisurrantam vele a házból. Mire késő este hazaértem anyám a kórházban volt, mert zuhogó esőben a kalap keresésére indult, melyet azt hitte elvesztett. Soha többé nem nyúltam hozzá.

   Utána a gyönyörű kék köves nyaklánca tűnt el, melyet még én vettem neki a fűnyírás, cipőtisztítás díjaként kapott pénzből. Emlékszem, hogy mennyiszer abba akartam hagyni, de akkor megjelent szemeim előtt a mosolygós arca, nem tudtam feladni. Egy évig gyűjtögettem, dolgoztam, de végre meg tudtam venni neki. Amikor végre oda tudtam adni neki az-az érzékeny lelkű asszony sírni kezdett, s le kellett ültetnem az egyik karos székébe és teát itatnom vele, mert a hirtelen jött izgatottságot nem bírta a szíve. Mindig a nyakában hordta és büszkén mutogatta mindenkinek, hogy az ő egyetlen gyermeke milyen gyönyörű ajándékot vett neki. Egyik nap, amikor apám dolgozni ment, én iskolában voltam, s anyámnak le kellett mennie a piacra zöldségekért betörtek hozzánk, de mivel nem volt pénzünk ezért elvitték azt a kék köves nyakláncot, melyet édes szülém akkor az egyetlen egyszer vett le, mert meglazult az egyik láncszeme. Mikor hazajöttünk és megtudta, hogy nincs meg két egész álló nap sírt utána. Nem is volt csoda, hogy a kiszáradástól utána megint az ágyban kötött ki. Apám egész addig ott ált mellette, amíg el nem aludt, s még este is ott virrasztott az ágyánál. Amikor megébredtem, s beosontam hozzájuk már jó apám is javában járta az álmok útját. átmentem a nappaliba és a legvastagabb takaróval a kezemben tértem vissza, s reáterítettem. Megesküdtem, hogy soha többé az egész életemben nem veszek édesanyámnak ilyen drága ajándékot, nehogy elvigyék megint tőle, s nehogy megszakadjon drága édesanyámnak érte a szíve.

   Ezt követően a fényképei is eltűntek, hogy pontosan hány vagy melyik azt már nem is tudnám megmondani. Az összes, amelyiken csak egy kis darabka is volt belőle. Az, amelyiken először mentünk el a falu végén lévő kis tóhoz. Emlékszem, megcsúsztam a sáros talajon, amit az áradás tett olyanná, de nem csak én, hanem édesanyám is velem esett a vízbe, mert elkapta a karom én pedig magammal rántottam. Amikor hazaérkeztünk mindketten csurom vizesen álltunk az ajtó előtt, amit apám kinyitott ki, mert meghallotta jöttünket.  Anyát a fürdőbe vezette engem pedig jó megfedett, amiért bevizeztem őt pedig tudom milyen gyenge az egészsége. Aznap este mégsem ő, hanem én feküdtem a dunyha között lázasan.

   Annak is nyoma veszett, amelyiken a szülinapomat ünnepeljük. Mindig vártam azt a napot, mert akkor az egyszer a szüleim itthon voltak és csakis velem foglalkoztak. Semmi mással. Néha még sütit is vettünk, vagy ha nem akkor anyukám csinált. Mindig megkérdezte tőlem:

   - Én drágaságom, mond meg a te jó anyádnak, hogy melyik süti a kedvenced, melyiket készítse el neked.

   Ez csak amolyan játék volt, mert már réges-rég tudta, hogy mi az én kedvenc sütemény, de azért nagy mosollyal az arcomon mindig válaszoltam neki.

   - Diós! A nagymamaféle diós sütemény.

   Ezen mindig jót nevettünk, mert a nagymamám féle diós süteménynél nem hiszem sok rosszabb édesség is létezne az egész világon. Mégis, amikor az anyu csinálja, valahogy mindig finom lesz. Apunak is ez a kedven édessége, ezért gyakran csak mi ketten esszük meg az összest.

   Amikor csak időm engedte mindig újabb és újabb fényképeket keresgéltem szakadatlanul. Találtam is jó párat. Kettőt a rég újságpapírok és csekkek között. Egyet édes, jó anyámnak a zsebes szoknyájában, amit még a nagyanyjától örökölt, s csak akkor vette fel, ha a templomba ment vagy a rokonaink jöttek meglátogatni minket. Találtam kettőt a pénztárcájában is, de nem igazán voltam benne biztos, hogy azokon én vagyok. Nem sokkal az után készülhettek, hogy megszülettek ezért még csak nem is hasonlítanak rám. Apukámat is kértem, hogy adjon nekem párat, mert amiket én megtalálok, másnapra mindig eltűnnek, de mindig csak azt hajtogatta:

   - Nincs, nincs.

   Egyik nap a tanárunk megbetegedett ezért korábban elengedtek minket az iskolából. Mikor már a házunk közelében jártam fekete füstöt véltem látni, felszállni az udvarunk környékéről. Hiába töröltem meg a szemem kétszer-háromszor, a felszálló füstöt még mindig láttam. Berohantam a házba, s a konyhán át ki a kis udvarunkra. Nem hittem el, amit láttam. Apám állt a tűznél és az én drága fotóimat égette el. Pedig annyira szerettem őket! Ha édesapám nem kapta volna el a derekamat, akkor talán már én is ott égnék a kincseimmel együtt. Akkor tudtam meg, hogy az én drága, mindig vidám anyám már egy éve meghalt, amikor megbetegedett és tüdőgyulladást kapott. Én azért nem tudtam róla, mert az ő dolgaival a kezemben mindig újraéltem azokat a boldog perceket, s nem tudtam elfogadni a szörnyű igazságot.

   Először a szalmakalapja tűnt el, aztán a kék köves nyaklánca, utána a fényképei, s végül én is eltűnök most velük együtt és az emlékeivel a szívemben.