Jelige: Kolhaus Riuk – Barátom, Réz Ferenc

Jelige: Kolhaus Riuk

Barátom, Réz Ferenc

Sok idő múlt el már azóta, hogy kisgyerekként a hideg futkározott a hátgerincemen, ha a lámpa fényköréből ki kellett lépnem az este sötétjébe.

Tanyán éltünk, nem volt benn vécé, csak kinn a ház mögött az árnyékszék. Húzta, halogatta az ember gyereke a dolgot, de végül győzött a szükség, ki kellett menni. Összeszedtem hát minden bátorságomat, kiléptem az ajtón. Rögtön elnyelt a sötétség, nem volt udvari világítás. Szorosan a fal mellett, szinte a falat súrolva óvakodtam el a sarokig. Úgy okoskodtam, ha a falhoz lapulok, nem tud rám lecsapni, mert a szárnyát beüti falba, s akkor lezuhan. A sarokhoz érve megálltam, meresztgettem a szemem a sötétség tengere fölött derengő ég felé, vajon látom-e körözni a rémségek fejedelmét. S hogy most sem láttam semmit, egy kicsit megnyugodtam, a falhoz lapulva folytattam az utat a másik sarokig. Innen úgy tízméternyire állt a védett vár, a budi. Újabb hallgatózás, figyelés után két erőteljes szökkenéssel bezúdultam a védelmet nyújtó házikóba. Dolgom végeztével ugyanígy jutottam vissza, a többszörös megkönnyebbülés örömével mostam kezet, ágyba bújás után gyorsan elnyomott az álom.

Úgy jó emberöltő múlva már nagyvárosban éltem a saját családommal. Gyerekeinknek nem kellett a sötét éjben szoronganiuk, ha vécére mentek, hiszen a lakáson belül volt az is. Esténként a feleségemmel felváltva olvastunk nekik meséket. Volt úgy, hogy azt kérték, most ne mesét olvassunk, inkább meséljünk a saját gyerekkorunkról.

–  Apa, te mitől féltél, amikor kicsi voltál? – kérdezte leánykám. Öccsével együtt csillogó szemmel figyelt, úgy várta a választ.

– Hm, hát mitől is? Volt a szomszédban egy szörnyű nagy, fekete kutya, az Ubul, attól féltem. Mindig úgy vicsorgott rám a kerítés mögül, mint aki menten szét akar tépni. Szerencsére sosem engedték ki.

– Hát még mitől? – kérdezték a gyerekek.

– Még egy fiútól is féltem. A másik osztályba járt. Ha találkoztunk, mindig olyan gonoszul nézett rám, mint az Ubul.

– Vicsorgott is? – kérdezte a fiam.

– Nem, nem vicsorgott. De mégis féltem tőle.

– Még mitől? Biztos féltél még valamitől – faggattak tovább.

– Igen. Féltem még a szovjet katonáktól is. Vagyis inkább a tankjaiktól. Tudjátok, azon a vidéken, ahol akkoriban éltünk, gyakran vonultak valahová, aztán meg vissza.

– A katonák is úgy néztek rád, mint az Ubul? – érdeklődött a fiam.

– Dehogy, ők barátságosan néztek a gyerekekre. Adtak jelvényt is, és beszélgettek is velünk. De a tankjaiktól azért féltem. Iszonyú zajt csaptak, büdösek és félelmetesek voltak.

– Mástól nem féltél? – kérdezte a leány kis gondolkodás után.

– Nem emlékszem másra – mondtam.

A gyerekek azonban nem elégedtek meg ilyen kevés rémséggel. Tovább faggattak, különböző ötletekkel próbálták feltámasztani rémséges emlékeimet. Hogy nem féltem-e a sötéttől, a vihartól, a rossz emberektől, a tűztől. Végül eszembe is jutott valami.

– Igazatok van, volt még valami, amitől féltem. Nem is tudom, hogyan feledhettem el, mert tőle féltem a legjobban.

– Egy zombitól? – puhatolózott a fiam óvatosan.

– Nem zombitól. Egy bagolytól.

– Egy bagolytól? – kiáltották egyszerre, szörnyen csalódottan.

– Igen. Mert ez nem akármilyen bagoly volt! Mellette a zombi semmiség!

– Ugyan apa, egy bagoly csak röpköd meg huhog! – szólta le lányom a rémmadaramat.

– Én nem is félnék a huhogástól! – jelentette ki a fiam harciasan.

– Tudom, hogy nem félnél. Én sem féltem volna, hidd el, ha az csak egy bagoly lett volna. De ennél a bagolynál félelmetesebb madár még nem röpködött az égen!

– Miért, hogy nézett ki? Sugár jött ki a szeméből? Nagy volt, hogy egyszerre fölkapott egy házat? Lángolt a tolla? – záporoztak a kérdések.

– Nem lehetett olyan nagy. Sugárról meg lángoló tollról sem hallottam.

– Hát akkor milyen volt? Hogy nézett ki? – kérdezték kíváncsian.

– Nem lehet tudni, hogy igazából milyen volt. Senki sem látta.

– Hát akkor nem is volt! Csak kitalálták, ha senki sem látta! – háborodtak föl.

– Nem csak kitalálták. Apám mesélt róla eleget. Én is találkoztam vele. Látni nem láttam, de éreztem, hogy ott van, hallottam is a szárnya suhogását, meg a…

Itt elhallgattam, elharaptam a mondatot, mert olyan folytatás következett volna, amit nem akartam mondani nekik. Ám ez a befejezetlen mondat olaj volt a tűzre.

– Mit hallottál, apa? Mit csinált a bagoly? – követelték az igazságot.

– Hallottam, ahogy a fejem fölött elröpül. És közben hallottam a…, azt a hangot…

– Mit? Milyen hangot? – kérdezték.

– Hát a…, izé…, ahogy süvített neki a levegőben…

– Mi? Mi süvített neki? – türelmetlenkedtek.

– Hát a…, a réz…, a fütyköse…

– Milyen réz? Milyen fütykös? Biztos, hogy bagoly volt? – ostromoltak tovább.

– Persze, hogy bagoly volt. Úgy is hívták, bagolynak.

Most már sehogy sem hagytak békén, ha ennyi mindent kiszedtek belőlem, tudni akarták a teljes igazságot arról a bagolyról. Ki kellett mondanom a nevét.

– Mindenki úgy mondta, hogy ő a Rézfaszú Bagoly – böktem ki kelletlenül, némi szégyenkezéssel.

Következő alkalommal, amikor ismét én voltam az esti mesemondó, megint a bagolyról kellett beszélnem. Lányom egyszer csak félbeszakít:

– Tudod mit, apa? Adjunk neki valami másik nevet!

Így lett nálunk pár hétre szinte családtag Réz Ferenc. Mindannyian egyetértettünk abban, hogy ez a név sokkal jobb lesz neki, mint a korábbi.

Aztán egyre ritkábban került szóba, úgy fél év után pedig teljesen elemésztette a feledés.

Gyorsan elröpült vagy tíz év, és meg sem említettük őkelmét. Egyik év a másikra, egyik születésnap a másik után következett és múlt el. A gyerekek már gimnazisták voltak. Egyszer, ahogy az én születésnapom közelgett, a szokottnál is nagyobb pusmogásra, szervezkedésre figyeltem föl, de hogy mire készül a családom, arra sehogy sem tudtam rájönni.

Elérkezett a születésnapom. Gyermekeim és feleségem szemében huncut öröm csillogott, fülig érő szájjal nyújtották át a születésnapi ajándékot. Csinos kis dobozt tartottam a kezemben, a méretéhez képest valami súlyos dolog volt benne. Kibontottam és kivettem az ajándékomat. Meghökkenve forgattam, majd az asztalra tettem, hogy jobban szemügyre vehessem. Lisztből és sóból formázott, temperával megszínezett szobrocskát láttam magam előtt. Zöldesbarna, mohos faágon kiterjesztett szárnyakkal ült a figura, testét sárgásbarna tollpalást borította, a palást fölött pedig két hatalmas bagolyszem nézett a világra. De aki rátekintett, elsőként nem ezekre lett figyelmes. Palástja alól termetes, rézsárga pénisz türemkedett elő, és szinte mutatta az irányt az egyenestől kicsit balra, amerre a bagolyszemek is néztek. Így költözött vissza hozzánk Réz Ferenc.

Azóta az éjjeliszekrényemen trónol, világító szemével őrzi álmunk, rézfütykösével pedig elriassza az éjszaka démonait.

Ám meglehet, hogy a hosszú éjjeli őrködésekben néha ő is elszunnyad egy percre, mert olykor-olykor mégiscsak nyugtalanít valami rossz álom. Ilyenkor, ha felébredek, és felkapcsolom a lámpát, elég csak egy pillantás az éjjeliszekrényre, máris megnyugszom. Hiszen nincs semmi baj, néz rám biztatóan a barátom, Réz Ferenc.